A Pszichológiai Idő

 További információk a transzállapotokról

 Kísérletek önöknek

 Saját kísérleteink

 A tudatosság jellemzői

   Jelen pillanatban nagyon keveset tudunk még a tudatosság jellemzőiről. Amit biztosan elmondhatunk, hogy a tudatosság mértéke,  foka folyamatosan változik. Néha éberségünk, tudatosságunk sok­kal tisztább, mint más alkalmakkor, s ilyenkor figyelmünk is sokkal erőtelje­sebb és összeszedettebb. Az ilyen pillanatokban sokkal élénkebbek, frissebbek vagyunk, mint amikor a szeretet vagy a gyűlölet erőteljes érzelmi hullámai uralkodnak felettünk. Néha ezek a nagyon erős érzelmi hullámok teljesen elborítják elménket, és még az időről is megfeledkezünk. Felvetődik a kér­dés, hogy amikor ez megtörténik, és ezzel együtt a személyes én eltűnik, akkor melyik részünk tapasztalja ezt a megemelkedett tudatosságot?

   Tudatosságunk hétköznapi állapotában nem vagyunk képesek belső vilá­gunk és környezetünk teljesebb értékeinek megtapasztalására. Ezzel párhuza­mosan viszont a külső fizikai ingerekre rendkívüli érzékenységet mutatunk. Azt figyeljük, mit mondanak mások, és sohasem próbálunk meg füleinkkel befelé figyelni, hogy meghalljuk szívdobbanásainkat. Érzékszerveink az anya­gi világ felé fordítják figyelmünket. Teljesen kifelé fordulunk. Szemünk a külső tárgyakat és embereket figyeli, és egyetlen pillanatra sem tekintünk befelé. Végső konklúzióként tehát megállapíthatjuk, hogy hétköznapi tu­datosságunk kifelé irányuló. Az a részünk pedig, melyet a tapasztalt ob­jektumok és a környezet beburkol, nem más, mint saját énünk.

   Az én megpróbál teljesen leválni a valóságról és annak tapasztalatáról. Viszont amikor egy erőteljesebb érzelmi hullám kerít bennün­ket hatalmába, akkor hirtelen elfelejtke­zünk erről az álla­potról, azaz túllépjük a személyes ént

 Ő az, aki gondolkodik, aki okfejtést végez, aki kifelé néz és értelmezi, amit éppen lát.

   Vajon ennyi lenne tudatosságunk skálája? Nem valószínű. Ha így lenne, akkor alváskor teljesen tudatlanok lennénk, és sohasem álmodnánk. Minden éjszakánk tökéletes sötétségben és személyiségünk teljes elvesztésében tel­ne el. Ha egyedüli tudatos részünk az én lenne, akkor minden alvás egy kisebb halállal érne fel, melyben egyet­lenegy álmunkra sem emlékeznénk. Ébredés után nem lennénk képesek megállapítani, hogy az éjszaka fo­lyamán egyáltalán létezünk-e.

   Hétköznapi vagy ébrenléti tudatosságunk má­sik fő jellemvonása az idő érzékelése. Ez a mi­nőség a tudatosság más fázisaiban nem ennyire mérvadó. Valószínűleg önök is emlékeznek olyan pillanatokra életükből, amikor teljesen megfeled­keztek az időről, miközben végig éberek marad­tak. Ilyenkor nem figyelünk olyan erősen a kör­nyezetben zajló eseményekre, és egy pillanatra megfeledkezünk önmagunkról, azaz a személyes énről, mely minden pillanatban érzékeli az idő folyását. Ami viszont érdekes ezeknél a tapasz­talatoknál, hogy továbbra is tökéletesen éberek maradunk.

   Ilyenkor szinte majdnem egybeolvadunk ér­zéseinkkel, és olyan erőteljesen tapasztaljuk meg a valóságot, ahogyan azt azelőtt még sohasem tettük. Néha teljesen elvesztjük józan ítélőképességünket, hasonlóan ahhoz, mint amikor rettentő mérgesek vagyunk. Amikor viszont az öröm lesz úrrá rajtunk, akkor ítélőképességünk megmarad, viszont határtalan szabadságot tapasztalunk. Mindkét esetben az erőteljes érzelmi hullám egy pillanatra el­nyomta az én jelenlétét, aminek a hatására tudatosságunk megemelkedett.

   Azok, akik szeretnek táncolni, pontosan tudják, miről beszélek. Amikor átadjuk magunkat tökéletesen a zenének, sokkal jobban tudunk táncolni, mint ha tudatosan visszafogjuk magunkat. Az ilyen táncok alkalmával maga­sabb tudatosságot tapasztalunk, és testünk szinte magától végzi a mozdula­tokat. Teljesen eggyé olvadunk a tánccal, és nem érzékeljük többé az időt vagy az ént, aki táncol. Ilyenkor akár transzállapotba is kerülhetünk - azaz a koncentráltság fokozottabb jelenlétébe -, amit társadalmunk is tökéletesen elismer és elfogad.

   A tánc alatti tudatosságunk teljesen más, mint amilyen előtte volt, ami­kor még csak eldöntöttük, hogy ma este táncolni fogunk. Az első különbség a két állapot között, hogy a tánc alatt nagyfokú szabadságot, felszabadulást érzékelünk. Vajon mitől és mi alól szabadultunk fel? Ez a felszabadulás va­lójában az érzelmeinktől való különállás megszűntének a terméke, hisz énünk az esetek nagy többségében teljesen elzárja előlünk érzelmeinket. Ha ez nem lenne így, akkor nem tudnánk megvédeni magunkat a hirtelen feltörő dühtől vagy gyűlölettől, illetve attól, hogy hogyan reagálnánk ezekre az érzésekre. Míg énünk megvéd ezektől a tapasztalatoktól, ezzel párhuzamosan a szere­tet és boldogság teljességének érzetét is elzárja előlünk, amire viszont szük­ségünk lenne. A beszűkült és rideg én teljesen megakadályozza az érzelmek tapasztalatát, aminek hatására életünk szürkévé és hétköznapivá válik.

   Amellett, hogy az én akadályokat emel önmagunk és saját érzelmeink között, más területeken is beszűkíti tudatosságunkat. Nem engedi olyan ta­pasztalatok megszerzését, átélését, melyek ütköznek az általa felépített va­lósággal és annak képzetével.

   Ennek kialakulásáért nagy részben oktatási rendszerünk a felelős. Az in­tuíciót csak kívülre irányítjuk és oktatjuk gyermekeinknek. Azt tanítjuk ne­kik, hogy a valóság rajtuk kívül keresendő. Nem támogatjuk a belülről jövő megérzéseket, hacsak annak nincs valamilyen közvetlen anyagi vonzata. En­nek végeredményeként a valóságról alkotott képünk igencsak beszűkül. Énünket nagyon jól kiképeztük.

   Szerencsére ez az állapot orvosolható. Megtaníthatjuk énünket, hogy ha­gyományos működése mellett elfogadjon belső érzéseket, tapasztalatokat is. Egészen egyszerűen elkezdhetünk befelé is nézni. Figyelmünket elfordíthat­juk a külvilágról, és könnyedén befelé fordíthatjuk, hogy feltárjuk belső kör­nyezetünket és önvalónkat. Megtanulhatjuk tudatos figyelmünket belülre koncentrálni, mely segít felfedeznünk az önvalóban rejlő határtalan lehető­ségeket.

   Végre a valóság azon részeit is megtapasztalhatjuk, amely érzékszerve­inktől függetlenül létezik és megengedi, hogy olyan érzékszerveken túli ta­pasztalatokról is tudomásunk legyen, melyet eddig személyes énünk elzárt előlünk. Ennek érdekében viszont nagyobb szabadságra kell szert tennünk, mint amilyennel azelőtt rendelkeztünk.

   Az ilyen nagyfokú koncentrációt mély transznak is hívhatjuk. Ne zavar­jon meg bennünket az elnevezés, hisz ez alatt csak a tudatosság figyelmének különféle irányokba való fordulását értjük. Nem szükséges, hogy az önhip­nózis kifejezést használják, ha nem tetszik önöknek. Ami bennünket érde­kel, az a figyelem befelé fordítása. Egy kis időre szeretnénk elfordulni a kül­világtól. A folyamat elnevezése abszolút nem fogja befolyásolni a létrejött tapasztalatokat és azok eredményeit.

   Ha komolyabban megvizsgáljuk, akkor a hétköznapi éber tudatállapot is egy transzállapot. Teljesen elveszünk a külső világ tapasztalatában, ami min­den mást kirekeszt tudatos elmének figyelméből. Minden érzékszervünk le van foglalva. Sokkal erőteljesebben leköti figyelmünket a külvilág tapaszta­lata, mint az a tapasztalat, amikor figyelmünket kis időre befelé fordítjuk és a pszichés vagy mentális jelenségekre helyezzük. A külvilág tapasztalása oly erővel beleivódott lényünkbe, hogy nem merünk egy kis időre sem elfordulni tőle azzal a félelemmel, hátha a következő pillanatban már nem lesz ott.

   Viszont a fizikai világegyetem megélését rendkívüli mód befolyásolja belső világunk állapota. Elképzeléseink és megérzéseink mindig előbb léteznek, mint azok fizikai megvalósulása és kivitelezése. Önök közül azok, akik ka­landra vágyók, de mégis megfontoltak, akik intuitívek, de mégis logikusak, akik kíváncsiak, de mégis óvatosak, sokkal többet tanulhatnak, ha figyelmü­ket átkapcsolják a külső világról a belsőre.

   Mostanra már, a saját kísérleteiken keresztül, bizonyosságot szerezhettek az érzékeken túli tapasztalás létezéséről. Ha követték eddigi tanácsaimat, ak­kor már fel kellett, hogy figyeljenek néhány eseményre a saját álmaikban is. Énjük mostanra már némiképp kitágult. Kevésbé ridegnek és sokkal rugal­masabbnak kell lennie. Talán most már készen állnak a következő lépés meg­tételére.

   Mielőtt ezt megtennénk, szükségünk lesz egy kis áttekintésre. Szeretném újból megismételni azt a kijelentést, miszerint érzékszerveink eltorzítják a valóságot, és csak kis mértékét engedik velünk megtapasztalni. Ha létezik a tapasztálon kívül egy „objektív valóság", akkor szerintem az egyáltalán nem a fizikai anyag valósága.

   Belső önvalónkat egyáltalán nem korlátozza az érzékszervek tapasztalata. Képes érzékelni a valóságot, és lehetséges, hogy az érzékeken túli tapasztalás valójában csak egy bepillantás ebbe a világba. Képesek vagyunk megváltoz­tatni a tudatosság figyelmét, mely lehetőséget nyújt az olyan valóság meg­tapasztalására, melyre egyébként érzékszerveinkkel nem lennénk képesek. Lehetséges, hogy a telepátia, a tisztánlátás és a profetikus álmok valójában csak töredékei annak a tapasztalási képességnek, mely ott rejtőzik belül mind­annyiunkban.

   Ebben a fejezetben azokat a módszereket fogjuk megvizsgálni, melyek segítségével figyelmünket befelé fordíthatjuk, és a tudatosság határait kitá­gíthatjuk. A kísérletek elvégzésénél semmi másra nem lesz szükségük, csak önfegyelemre és józan észre. Nem követelnek meg semmilyen képességet vagy háttértudást, viszont megkövetelnek objektivitást, lelki egyensúlyt, meg­érzést és csodára való érzékenységet, de az ezt igénylő kísérletekből nem lesz sok. A belső valóság feltárásánál szükségünk lesz az összes indíttatásra, hogy ezt megtegyük, hisz tudatunk olyan területei, képességei fognak most feltárulni, melyeket a múltban tökéletesen elfelejtettünk és figyelmen kívül hagytunk.

   Mi úgy gondoljuk, hogy az érzékeken túli tapasztalás bizo­nyos körülmények hatására, de teljesen automatikusan törté­nik. Nem ismerjük az összes feltételt, viszont néhányat igen. Az ilyen jellegű tapasztalatok a legtöbb esetben akkor je­lentkeznek, amikor erőteljes érzelmi behatás ér bennünket, vagy teljesen ellazulunk, érzékenyekké válunk, és eközben el­ménket valahova máshová irányítjuk. Egyszóval az ESP akkor jelentkezik a legerőteljesebben, amikor nem foglalkozunk az énnel. Erős érzelmi behatás­nál az énérzet elhalványul, és ugyanez igaz akkor is, ha teljesen ellazulunk.

   A képességeink kifejlesztésénél tehát arra lesz szükségünk, hogy a belső szabadságnak ezt az ártatlan állapotát bármikor szándékosan előidézhessük, amikor csak szükségünk van rá. Ezt nem úgy fogjuk elérni, hogy felkavarjuk érzelmeinket, habár ez is egy, de nem túl hatásos módszer lehet, hanem az éntudat elcsendesítésével és a figyelem befelé fordításával valósíthatjuk meg.

  Azok, akik önhipnózist gyakorolnak, létrehozhatják a korábban már meg­tárgyalt és ajánlott könnyű transz állapotát. Ezután biztassuk magunkat, hogy képesek vagyunk mélyíteni a transz állapotát, és hogy behatóbb tapasztalatot szerezhetünk belső világunkról. Ismételjük meg ezt a mondatot néhányszor. Azt is programozzuk be magunknak, hogy egy bizonyos idő elteltével, vagy mialatt háromig számolunk, kiléphetünk majd ebből az állapotból. Ha ez nem sikerülne, akkor se aggódjunk, mert a legrosszabb, ami ilyenkor történ­het velünk, hogy egyszerűen elalszunk. Sugalmazzuk magunknak, hogy most képesek vagyunk tudatosságunk határainak kiterjesztésére, amit tegyünk is meg, de ne sugalmazzunk új dolgot emellett.

   Azok, akik relaxációs módszert használnak az önhipnózis helyett, most lazuljanak el ugyanúgy, ahogy azt már a korábbi gyakorlatokban elsajátítottuk. Legyünk tökéletesen lazák és befogadók, illetve ezzel egy időben figyelmünket tudatosan fordítsuk befelé. Mentálisan legyünk éberek, de ugyanakkor csende­sek. Elménk egy sötét képernyőhöz hasonló. Egyszerűen ne engedjük, hogy éntudatunk gondolatokkal töltse meg azt. Belső tudatosságunknak nincse­nek határai és korlátai. Önvalónknak semmilyen valós határa nincs, még ak­kor sem, ha praktikus okokból úgy cselekszünk, mintha lenne. Próbáljuk meg egynek érezni magunkat az általunk ismert világegyetemmel. Ne gondolat­ban tegyük ezt, hanem érezzük, és ne törődjünk azzal, hogy milyen érzések és tapasztalatok törnek ránk, mialatt ezzel kísérletezünk.

   Függetlenül attól, hogy melyik módszert használtuk, most sokkal erőtel­jesebb belső összeszedettséget érünk el, mint az előző fejezetekben kipró­bált kísérletek alatt. Lehetséges lesz, hogy szinte teljesen elvesztjük majd az idő érzékelésének képességét. Az esetleges tapasztalatok, melyek ezalatt je­lentkeznek, olyanok lesznek, mintha egy önálló dimenzióban léteznének. Ezzel párosulhat egy fizikai könnyebbségérzet is. Olyan tisztán megjelenhetnek majd a képek, mintha szemünket nyitva felejtettük volna. Az első kísérleteknél, amikor ez a jelenség megtörténik, hozzám hasonlóan, valószínű, hogy önök is ki fogják majd nyitni a szemüket. A későbbiekben ez már nem történik meg, hisz teljesen hozzá fogunk szokni és ugyanolyan természetesnek fogjuk találni, mint bármilyen más tapasztalatot.

  Normális esetben a szem becsukása után csak sötétséget tapasztalunk. A befelé fordulás alkalmával ezt a tapasztalatot felválthatja majd egy igen erős fénylés, mely néha fényesebb, mint a nappali világosság. A ragyogás megmaradhat néhány másodpercig,vagy csak bevillan rövid pillanatokra. Olyan lesz, mintha a felhők mögül hirtelen előbukkanna a nap, vagy mintha valaki bejött volna a szobába, és felkapcsolta volna a villanyt.Ezzel egy időben megjelenhet egy belsőrezgés-tapasztalat is.

   A felerősödő befelé irányuló figyelem állapotát Seth Pszichológiai Időnek nevezi,mivel a tudatosság ezen szintjén hiányzik az idő mint pszichológiailag korlátozó tényező.

   Ezt az időképzetet az éntudattal tudjuk módosítani. Olyankor válik nem létezővé, amikor valamilyen oknál fogva az éntudatot bizonyos fokon sike­rült túllépnünk. Számomra egy igen érdekes és határozott érzet társul az érzékeken túli tapasztalás megjelenésének jelzésére. Mivel férjem, Robert, nem számolt be hasonló tapasztalatokról, ezért nem állíthatjuk azt, hogy az általam érzettjei szükséges velejárója a ESP-jelenségeknek.

   Az én esetemben azonban a tiszta ESP-tapasztalatokat mindig megelőzi ez az erőteljes érzet. Egyfajta mozgásszerű érzés tapad a fejhez, ami minden esetben megelőzi az „utazásos" tapasztalatokat, olyanokat, mint amilyenek­ről a korábbi fejezetekben is beszéltem már.

   Az érzés mindig határozottan jelentkezik. Erőteljesebb, de fájdalom nélküli ütést érzek, aminek hatására a fejem elkezd előre és hátra himbálózni. Azt bizo­nyosan tudom, hogy senki sem üt meg ilyenkor, hisz nincsenek külszíni nyomok, púpok. Az érzet mellé hanghatás is társul. A hang ahhoz hasonló, mint amikor a csontkovács helyre teszi egyik csigolyánkat, és ezt belülről halljuk.

   Nálam tehát a tapasztalatokat mindig megelőzik ezek a hang- és mozgás­jelenségek. Ennek bemutatására szeretnék leírni egy ilyen tapasztalást önök­nek. A szöveget egy az egyben idézem, ahogy azt közvetlenül a tapasztalás után lejegyzeteltem.

„Lefekszem, hogy megpróbáljam előidézni a Pszichológiai Idő állapotát. Hirtelen a nappaliban megszólalt a jellegzetes hang. Kényszert éreztem arra, hogy felálljak és megnézzem, nem hagytam-e bekapcsolva a rádiót, bár biz­tos voltam benne, hogy kikapcsoltam. Ekkor eszembe jutott, hogy ugyanez  történt velem már a múlt héten is. Hallottam a kattanást, majd a hang meg­sokszorozódott. Miután kimentem, a rádiót kikapcsolva találtam. Napköz­ben sohasem nézünk televíziót, de a biztonság kedvéért azt is ellenőriztem. A hanghatás továbabra is folytatódott. Igaz, hogy most már nem kívülről hal­lottam, de továbbra is határozottan jelentkezett. így a mostani tapasztalás után nem álltam fel, hanem folytattam tovább a kísérletet.

Könnyű transz állapotába hoztam magam. Ezután, egy belső kényszer hatására megkérdeztem gondolatban, hogy mi volt a baj L. G. nyakával. (Teg­nap, amikor meglátogattam L. G. barátomat, elpanaszolta, hogy gondjai vannak a torkával.) Hirtelen egy hangos és türelmetlen hang a következőt válaszolta:

- Milyen nyakról beszélsz? A nyelve okozza az igazi problémát!

   Úgy tűnt, mintha a hangokat kívülről hallottam volna a fülemmel, s nem belülről jött volna a válasz. Olyan volt az érzés, mint amikor közvetlen az ember mellett nagy hangerővel bekapcsolnak egy rádiót. Először a statikus pukkanás jelentkezett, majd ezt követte a hang, amely egy erős, ideges férfi hangjához hasonlított a legjobban. A hang hatására hirtelen felugrottam, ahogy azt más is tenné ilyen esetben. Kinyitottam a szemem, de senkit sem láttam. Tökéletesen egyedül voltam. Hirtelen bevillant az első statikus pukka­nás emléke, ezért gyorsan kimentem, hogy megnézzem a rádiót és a televíziót. Mindkettő ki volt kapcsolva.

    L. G. nem ugyanabban a városban lakik, mint mi, ezért csak egy hónap múlva találkoztam vele újra. Torokfájása anélkül elmúlt, hogy elment volna orvoshoz. Sajnos így nem tudtuk megfejteni, hogy torokproblémáját va­lóban a nyelve okozta-e. Ebben és sok más hasonló kísérletben a statikus hang megelőzte és hátteret adott az egész tapasztalatnak. Néha a hang belülről fa­kad, míg más esetekben összekeveredik a külső zajokkal, érzetekkel.

   Robert is és én is meg vagyunk győződve afelől, hogy néhány kísérlet alatt, melyben a Pszichológiai Idő állapotát próbáltuk elérni, elhagytuk fizi­kai testünket. Robert az egyik alkalommal határozottan érezte, amint ki­emelkedik testéből a mellkason keresztül. További kísérletek és tapasztala­tok hiányában az ehhez hasonló jelenségek még több kérdést vetnek fel, mint amennyit megválaszolnának. Egy szó, mint száz a Pszichológiai Idő állapotát általában a szabadság, a belső béke és az idő érzetének hiánya jellemzi, s a többi kísérőjelenség inkább a tapasztaló személyiségéből fakadhat.

   Néhány kísérletünk bizonyosságot szolgáltatott az asztráltest létezéséről, és hogy az ilyen jellegű tapasztalatok valóban létezhetnek. Például egyik alkálómmal Róbert meg volt győződve arról, hogy karjai össze vannak kulcsol­va a mellkasán, miközben a valóságban a teste mellett kétoldalt pihentek. Míg egy másik esetben a szoba sarkából tekintett vissza és figyelte fizikai testét. Én magam is átestem egy hasonló tapasztalaton, amikor úgy éreztem, mintha el akarnám hagyni a fizikai testem, de a hirtelen megjelenő ellenér­zet nem engedett kiszabadulnom.

   A Pszichológiai Idő tudatállapotának van egy másik jellemvonása is. Mi ezt csak önkívületnek vagy örömmámornak hívjuk, habár az elnevezés nem túl szerencsés, és nem is nagyon kedveljük. Határozott felemelő érzéssel jár, amit sokszor a súlytalanság és a tudat kitágulásának érzete kísér. Az érzet erőssége változó, ami legtöbb esetben a szokásos belső elégedettségnél kicsit erőteljesebb érzéstől, egészen a boldogság és a mindenséggel való egység ta­pasztalatáig terjedhet.

   A tapasztalatok valóságossága nem engedi, hogy azokat egyszerű képzel­géseknek vagy a túlzott képzelőerő eredményének tulajdonítsuk. Az is igaz, hogy még napjainkban sem tudunk túl sokat a hallucinációk és az önszug-gesztió igazi hátteréről. A valóságban ezek az elnevezések olyan tapasztala­tokra utalnak, melyeket még senki sem mert mélységükben tanulmányozni. Tudomásunk van például olyan esetekről, amikor az önszuggesztió segítsé­gével valaki hólyagokat tudott létrehozni a testén. Nekem sokszor sikerült már megszüntetnem. A következő állításomat nem tudom tudományosan iga­zolni, mivel a körülmények nem feleltek meg a tudomány elvárásainak, de egyik alkalommal képes voltam önszuggesztióval megakadályozni az égés okozta hólyag kialakulását kezemen. Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy az önszuggesztió sokkal erőteljesebb és mélyebb természetű, mint ahogy azt sokan gondolják, ha ilyen testi változások létrehozására képes.

   Igen gyerekesnek tartom azt is, hogy a hallucinációkat valótlannak kép­zelik. Lehet, hogy nincs kapcsolatuk a valóságunkkal, de ez nem jelenti azt, hogy a saját dimenziójukban nincs valóságtartalmuk. Az ilyen tapasztalatok megbolygatják valós világunk tapasztalatát, de az érzékszerveink is pont ezt teszik. Az is lehetséges, hogy a hallucinációk néhány esetben sokkal köze­lebb állnak a valósághoz, mint ahogy azt mi el tudnánk képzelni.

   Fontos megjegyezni, hogy a keresztény filozófia és az orientalista gondolko­dás már régóta feltételezi a lélek vagy önvaló létét, mely a fizikai testtől függet­lenül is létezhet. Úgy tűnik, hogy a vallás sokkal többet nyerne, mint veszítene, ha mélyebben is megvizsgálná az általunk ugyancsak leírt tapasztalatokat. Le­hetséges, hogy így képes lenne valós tényként bizonyítani azokat az állításokat, melyeket eddig logikailag okfejtéssel sem próbáltak tökéletesen alátámasztani.

   Sok esetben a félreértésnek vagy álokoskodásnak tartják, ha valaki elgon­dolkodik az asztráltest, a tisztánlátás, a telepátia vagy az érzékeken túli ta­pasztalás lehetőségéről, mivel ilyen tapasztalataik leggyakrabban az idegi prob­lémákban szenvedőknek vannak. Emellett az is igaz, hogy az ilyen jelenségek kutatása önfegyelmet, objektivitást és kitartást igényel, mely tulajdonságokkal az idegi panaszokkal rendelkezők igen ritkán rendelkeznek. Természetesen nemcsak a pszichikus jelenségek köre az, ahol nagyon sok a személyiségzavar­ral küszködő, illetve a gyenge idegzettel rendelkező, de a vallás, a művészet, a politika és a pszichológia tudománya is vonzza az ilyen egyéneket.

  A legtöbb esetben a pszichikus jelenségeket a „babona vagy hiedelem" jelzővel illetik. Fontos azonban itt megjegyeznünk, hogy napjaink orvostu­dománya egyre több olyan gyógyszert fedez fel, melyek a korábbi „hiedel­mekből, babonákból" nyerik létjogosultságukat. A fizika is egyre közelebb került olyan régi feltételezések megértéséhez, mint például a fizikai valóság függetlenségének kérdése.

   Természetesen létezik alaptalan hiedelem. A lelkileg gyenge emberek könnyen rászedhetők. Viszont ennek az ellenkezője is igaz, azaz a legtöbb hiedelem nem alaptalan, és a legtöbb ilyen ember nem félrevezethető, nem dől be könnyű magyarázatoknak. A legtöbb képzett embernél ez a fajta okfejtés magában hordozza az asszociációs logika okozta bűntudatot, amely meggátolja abban, hogy ezen a területen végezzen kutatásokat.

   Az írók és művészek között sok idegileg gyenge embert találunk, mégsem kérdőjelezi meg senki az irodalom és a művészet létezésének törvényességét. A legtöbb esetben ezek az emberek óriásikat alkottak saját területükön, de az ESP esetében, ugyanúgy, mint bármely más területen, meg kell őriznünk elő­ítélet-mentességünket, és az egyes elméleteket, hipotéziseket érvényességük alapján kell megítélnünk, és nem a hozzájuk fűződő esetleges érzelmi alapon.

   A pszichikus jelenségek esetében még mindig nagyon sok a megválaszo­latlan kérdés, és ennél is több az olyan, amit még fel sem tettek. Sok kiérté­kelhető tapasztalattal rendelkezünk, ahol a következtetést általánosságban is alkalmazhatjuk, de sajnos a legtöbb esetben az előítéletek folyamatosan megakadályozzák az új típusú elképzelések megalkotását. Nagyon sok olyan tapasztalat van, amelyet látszólag képtelenség valós, tudományos értelem­ben leellenőrizni, de rendszeres megjelenésük arra enged következtetni, hogy ezek a jelenségek többek egyszerű tudat alatti kreálmányoknál.

   Ennek igazolására le szeretném írni önöknek Robert egyik tapasztalatát. A jelenség az egyik Pszichológiai Idő állapot elérését megkísérlő próbálko­zás alatt öltött testet, melyet most úgy idézek, ahogy ő azt a kísérlet után jegyzetfüzetébe feljegyezte:

Hirtelen egy parkírozó, öreg, lekerekített, szürke kupé típusú gépkocsi felett találtam magam. Közvetlen a kocsi tetejét bámultam, illetve egy fehér inges, vékony, de iz­mosfiatalembert, akinek ingujja könyökéig fel volt hajtógatva. Mialatt figyeltem, a srác gyorsan megkerülte az autót.

- Hé, mi történik itt? - kérdeztem.

Hirtelen felnézett rám. Úgy tűnt, tökéletesen lát engem, és egyáltalán nincs meglepődve ezen. Gyorsan a kocsira mutatott és a következőket mondta. -A kocsiban ülő személy nem érzi jól magát.

   A férfinak, akihez beszéltem, vékony szálú barna haja, vékony, de férfias fel­építése, széles szája és négyszögletes állkapcsa volt. Igen gondterheltnek látszott. Miközben hozzám beszélt, alakját egy képernyőben láttam, ami a képét csípőben kettészelte. A képernyő többi része tökéletesen sötét volt, a férfialakja pedig igen kicsinek tűnt a képernyő nagyságához képest. Minden egyes alkalommal, amikor beszélni kezdett, úgy tűnt, mintha előrehajolna a jobb alsó saroknál.

- Ön lát engem ? - kérdeztem tőle.

- Ó, természetesen - válaszolta.

- Hogy hívják?

- George Marshallnak - válaszolt ismét.

- Melyik városban vagyunk? Hol él? - kérdeztem újra.

   Ekkor pontosan elmondta, hol is él, de sajnos a várost nem tudtam meg­jegyezni, csak az állam nevét, ami Louisiana volt. Saját megérzésem azt súg­ta, hogy az állam északkeleti csücskében vagyunk. Ekkor minden kezdett elhomályosulni, mintha nem tudtam volna többé tökéletesen összpontosíta­ni a képre. Elkeseredetten megpróbáltam a következő szavakat mondani neki.

- Engem Robert Buttsnak hívnak és Elmirában lakom. írna nekem egy levelet, kérem?

   Arra nem emlékszem, hogy az utcanevet lediktáltam-e neki. Mindeneset­re a férfi megígérte, hogy valamilyen módon, de megpróbálja majd felvenni velem a kapcsolatot.

   Ebben a kísérletben Robert tudatosan próbált kapcsolatot teremteni a szóban forgó férfival, azonban George Marshalltól semmilyen hírt nem kap­tunk később. Egy biztos, hogy Robert nem aludt. Az egész eseményt éber tudatban élte meg. Később megnézett egy térképet, és átböngészte egész Louisianát, hátha találkozik olyan városnévvel, mely segítene felébreszteni emlékeit. Az északkeleti régióban több olyan várost is talált, melyek neve ismerősnek hatott, de egyikben sem volt biztos. Bárhogyan is erőlködött, soha többé nem tudott pontosan visszaemlékezni a város nevére.

   Elképzelhető, hogy az egész történet csak a tudatalatti kreálmánya volt, de szerintünk nem ez az igazság. Az is elképzelhető, hogy Robert tényleg látott egy George Marshall nevű férfit, aki a körülmények folytán szintén nem tudott tökéletesen visszaemlékezni az egész beszélgetésre.

   Amíg nem tudjuk bebizonyítani, hogy a szóban forgó férfi létezik, akit pontosan úgy hívnak, és aki igazolja, hogy azon a bizonyos napon tényleg egy gépkocsi mellett állt, addig nem állíthatjuk, hogy valós tapasztalásról volt szó. Viszont az is igaz, hogy ugyanebből az okból kifolyólag senki sem tudja megcáfolni, hogy George Marshall azon a napon tényleg egy gépkocsi mellett állt, melyben egy beteg ember ült. így azt sem tudja senki cáfolni, hogy esetleg egy érzékeken túli tapasztalással volt dolgunk.

   Az ehhez hasonló esetekben Robert is és én is megpróbálunk azonnal kapcsolatot teremteni, ha lehetséges. Ezt csak az akadályozza, hogy sohasem vagyunk tökéletesen felkészülve az ilyen tapasztala tokra, hiszen nem történik meg velünk túl gyakran, és így sohasem tudjuk, mikor történik meg velünk újra. Ha lehetőség lenne ilyen adatok összegyűjtésére, az nagyon sokat segítene az ilyen jellegű tapasztala­tok igazolásában.

   Nem is olyan túl régen, még biztosan őrült­nek nyilvánítottak volna valakit, ha azt állítja, hogy egy dobozon lévő képernyőn keresztül látott valakit a hálószobájában. Néhány évszázaddal ezelőtt ugyan­ezt az embert akár máglyára is küldhették volna ál­lítása miatt. Ennek ellenére, ma emberek százezrei nézik a televízióban sugárzott műsort naponta. Ha korábban minden ember lehetetlennek tartotta vol­na ezt, akkor ma egészen biztosan nem ülhetnénk televíziónk előtt. Korábban nagyon sok tudomány­terület eredményét tekintették lehetetlennek az em­berek, melyeket már csak ükunokáik élvezhettek.

   Robert látott egy férfit egy képernyőn, és be­szélt is hozzá. Lehetetlennek mondhatjuk-e ezt, abban a korban, amikor a videotelefonokon ke­resztüli kommunikáció már létező eljárás. A ta­pasztalatban csak a doboz hiányzott. Az érzéke­ken túli tapasztalás területén végzett kísérletek, még akkor is, ha napjainkban ezek a vizsgálatok nem tudományosak, olyan új tudást tárhatnak fel előttünk, melyek felfedezhetik az emberiség által már rég elfelejtett képességeket. Lehetséges, hogy a nem is távoli jövőben az ilyen jellegű tudást az emberiség javára fogjuk majd alkalmazni. Ugyanúgy fogjuk őket használni, mint ma az elektromosságot és a fényt, melyekről a tudo­mány mind a mai napig nem tudja, hogy mi is valójában.

   Az önálló kísérletek elvégzésénél az egyik legfontosabb szabály, hogy rend­szeresen végezzük azokat. Az időleges és túlzott fellángolásból fakadó próbál­kozások nem fognak olyan eredményeket produkálni, mint a rendszeresek, mivel az így összegyűlő tapasztalatok is nagy segítségünkre lesznek majd a későbbiek folyamán. Ha önhipnózist alkalmazunk, feltétlen programozzuk be magunknak a transzból való bármikori kijövetelt. Semmilyen körülmé­nyek között sem ajánlom a félórásnál további kísérletezést.

   Ne várjunk különös eredményekre egyetlen kísérletnél sem. Néha lehet, hogy összejön majd, de az esetek nagy többségében a Pszichológiai Idő álla­potának elérése csak jó közérzetet és egészséget biztosít majd. A mi ese­tünkben is nagyon sok volt az eseményektől mentes kísérlet. Viszont minden egyes alkalom fokozni fogja a belső világunkra való érzékenységünket, vala­mint segít hozzászokni az „időtlenség" érzetéhez, mely ezzel az állapottal párosul.

   Most a Seth-anyagból szeretnék idézni néhány kivonatot, melyek a feje­zetben elhangzottakhoz szolgáltatnak további információt.

   A gondolat valójában aktivitás. Az álom ahhoz  hasonló cselekvés, mint amikor munka közben   levegőt veszünk. Habár elkülönítve beszélünk    az egyes dolgokról, de a valóság valójában az  aktivitásnak csak egy darabja. Amikor az aktivi­tást azért, hogy beszélhessünk róla, felosztjuk,  egyáltalán nem változtatunk annak igazi értékén,   és nem is módosítunk valós természetén.

   A cselekvéseknek, aktivitásoknak elektromos természe­tük van. Külső érzékszerveitek nem képesek felfogni az ilyen típusú elektromos aktivitást. Ettől függetlenül min­den ember valójában ezen elektromos aktivitás Gestaltjaként (személyiség, lényeg) létezik. Kromo­szómáitok fizikai anyagán belül elektromosan kódolt rendszerek találhatók. Ezek nem azonosak magával a kromoszómával. A kromoszóma már csak az anyagi ki­vetülése ennek a belső elektromos információhalmaznak.

   Az aktivitás - de használhatod az életerő szót is, ha ez jobban tetszik - arra törekszik, hogy végeláthatatlan for­mában kifejezze magát. Ennek következtében különféle alakokban ölt testet. Ezeket a formákat én csak álcáknak hívom. Saját szerveződéseteken belül ez az álca a fizikai anyagban testesül meg. Az aktivitás számára lehetetlen, hogy bármilyen közegben tökéletesen kifejezze magát.

   Sohasem beszélhetünk tökéletesen zárt rendszerek­ről. Aktivitás áramlik minden egyes rendszerben és a valóság összes szintjén. Ennek következtében fizi­kai érzékszerveitekkel csak a valóság fizikai álcájá­nak terét vagytok képesek felfogni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy csak ez az egy valóság létezik. Inkább úgy fogalmazhatnánk, hogy érzékszerveitek számára csak ez a valóság tapasztalható, csak ezt vagytok képesek érzékelni. Annak érdekében, hogy a valóság más értékeit is képesek legyetek megta­pasztalni, fizikai érzékszerveitekről át kell kapcsolni a belső érzékszervekre, hisz ezek sokkal tisztábbak, és képesek a valóságot, illetve az aktivitást, a fizikai érzékszervek okozta torzítástól mentesen érzékelni.

   A valóság korlátok közötti tapasztalata egyáltalán nem befolyásolja a valóság igazi természetét.

   Az én arra törekszik, hogy függetlenítse magát az akti­vitásoktól, s így úgy lássa az egyes cselekvéseket, mint­ha tőle származnának. Mindezektől függetlenül az én ilyen irányú próbálkozása egyáltalán nem változtatja meg az aktivitás igazi természetét. Az én valójában csak leszűkíti saját tapasztalási körét.

  Az önvaló számára nincsenek korlátok, mivel az ön­valónak, mint az aktivitás részének, nem lehetnek ha­tárai, kivéve az én által létrehozott valótlan korlátokat. Ebből kifolyólag azt találjuk, hogy az önvalónak nin­csenek határai sem lefelé, sem felfelé. Az önvaló így nem korlátozható a koponyán belülre. Azt képzeled, hogy a saját gondolataid csak a tieid, de kérdem én, képes vagy ezt igazolni?

   Nem, mivel gondolataitok tudatosságotokon kívülről vetülnek be, és az önvaló terjeszti ki őket. Az önvaló számára fizikai korlátok sem léteznek. Ezt a képzetet csak az érzékszervi tapasztalatok okozta megszokás hozza létre. A kémiai anyagok, a levegő és a táplálé­kok, melyek szerintetek nem képezik az önvalót, folya­matosan benne áramolnak, míg az, amit önvalódnak gondolsz, tested nyílásain keresztül elpárolog.

   Az önvaló számára tér-idő korlátok sem léteznek, hi­szen az álomban tapasztaltaknak nincs semmi közük a valós térhez és valós időhöz, mégis megváltoztat­ják személyiségünket, hisz az aktivitásnak, amiből ál­lunk, állandó változáson kell keresztülmennie. Mind­annyian csak egy kis részét ismeritek önvalótoknak, s mindannyian többek vagytok annál, mint amennyit magatokról tudtok, és utazásaitok sokkal távolabbi vi­dékekre visznek benneteket...

   Énetek nem képes szívdobogásotokat fenntartani. Miért okoz hát olyan nagy nehézséget számotokra, hogy elhiggyétek, többek vagytok az énnél? Az álom­ban önmagatoknak csak egy kis szeletét érzékelitek. Egész valóságokat hoztok létre, melyekben az egyes tapasztalatok ugyanolyan élethűek lehetnek, mint éber tudati világotokban.

   Ennek következtében azt mondhatjuk, hogy éber tu­datban, vagy az ébrenléti tudatállapotban sem vagy­tok teljesen tudatosak. Elnyomtok bizonyos érzéseket, hogy egy másikra figyelhessetek. Az előbbi egyszerű példa is ezt mutatta be, hisz álmodás alatt elnyomunk olyan érzéseket, melyeket normális esetben az én elfo­gad, s ennek következtében olyan valóságtapasztalatra tehetünk szert, melyekről ébrenléti tudatállapotunkban teljesen elfelejtkezünk.