Lépések a Pszichológiai Időben

 A könnyű transz

 Kísérletek az olvasóknak

 A mi kísérleteink

   A tudatos elme azzal van elfoglalva, hogy a mindennapi életben el- igazítson bennünket. Az idővel és a térrel szükségszerűen foglal-   kozik. Azonban a bennünket mélyen érintő tapasztalatok nem je­lennek meg e térben, és úgy tűnik, hogy az időtől is függetlenül léteznek. Például a mélyen megtapasztalt pszichés esemény nem foglalkozik az idővel és túléli az időt. Mégis az ilyesfajta élmények sokszor sokkal élettelibbek, mint amelyeket látunk és megtapintunk.

   Tudatunk általában egy irányba fókuszál. Általában a belső énünkből kifelé tekintünk, a külvilág felé. A legtöbb esetben a cselekvés nagyon ha-tékony módja ez: azaz a fizikai világhoz kell magunkat viszonyítani, hiszen egy fizikai világegyetemben élünk. Azonban látjuk, hogy a fizikai világegyetem meglehetősen különbözik attól a megjelenéstől, mely az érzékszerve­ink számára elérhető. Emlékezzünk az asztalra, mely nem igazán szilárd, ez azonban nem változtatja meg az őt alkotó atomok és molekulák alapvető természetét.

   Egy elképzelés is csak annyira valós és gyakorlatias, mint például az asztal, dimenziói azonban eltérnek a fizikai objektum dimenziójától.

   Talán még azt is mondhatjuk, hogy egy elképzelés mélységgel és súllyal rendelkezik, de mégsem ugyanazt értjük alatta, mint amikor hasonló szavakkal illetünk egy folyót, melynek mélységéről beszélünk, vagy egy almát, melynek súlyáról. Az elképzelések is nagymértékben függetlenek az időtől. Minden bizonnyal a tértől is függetlenek. Elménk nagyon könnyedén képes felfogni az elképzeléseket, érzékeink azonban nem tudják meg­tapasztalni őket. Bár nem tudjuk megszagolni, meg­érinteni vagy megízlelni az elképzelést, mégis tudjuk, hogy elképzelések léteznek, és hogy elfogadottak. Nél­külük nem képzelhető el a fizikai fejlődés, mivel elsőként az elképzelésnek kell megszületnie.

   Ebben a fejezetben olyan kísérleteket muta­tunk be önöknek kipróbálás céljából, melyek megváltoztatják a figyelmünk irányát, a külső va­lóságról a belső felé fordítják a figyelmet, mert akárcsak az elképzelések, mint más nem fizikai képződmények, az érzékelésen túli tapasztalatok is a tértől és időtől függetlenül működnek.

   Amikor az érzékszerveink lehetővé teszik, hogy a fizikai valóságot érzékeljük, gyakran arra kényszerítenek, hogy eltorzult módon tegyük azt. Mint ahogy a kétdimenziós ember nem lenne tudatában a háromdimenziós világnak, és az abból szárma­zó adatokat csakis óriási torzulással lenne képes magyarázni, éppen így, mi sem vagyunk tisztában a valósággal abban a formában, ahogy az maga létezik, saját érzékszerveink torzításától mentes formában. Nagyon is lehetséges, hogy soha nem leszünk képesek teljesen megérteni a fizikai világegyetemet pusz­tán a fizikai eszközök használatán keresztül, mivel magukat a mérőeszközöket befolyásolja ugyanaz a torzítás, amely a világegyetemre is kihat. Másik vonat­koztatási pontra lesz szükségünk, egy olyan pontra, mely valamiképpen kívül esik a saját fizikai rendszerünkön. Ilyen pont lenne a belső én, az én azon része, mely ugyanúgy létezik, mint egy elképzelés, azaz fizikai anyagon belül, de attól mégis nagymértékben függetlenül.

   A Seth-anyag szerint a fizikai valóságot a szellemi cselekedetek anyagiasodásaként vagy megszerkesztettségeként látjuk. Ha ez így van, ak­kor a belső én és a belső képességek természetének szisztematikus vizsgála-ta lehetővé teszi számunkra, hogy a valóságot helyesen lássuk, úgy, ahogy az létezik, többé-kevésbé tiszta formában, azaz a fizikai érzékelés torzításától mentesen.

   Ha ez egy kicsit túlzásnak hangzik, akkor hallgassák meg a következőket. Bár az emberiség rengeteg tudást halmozott fel, mégsem tudja még, mi is az  elme. A fizikai agyat műszerekkel lehet vizsgálni, fizikailag ingerelhető, ugyan­is az anyagi világegyetem része. Egyes tudósok szerint az elme mint olyan nem létezik, és szerintük az „elme" kifejezés az agy működésére utal. Azon­ban nagyon valószínű, hogy az elme egyszerűen azon részünk, mely nem je­lenik meg fizikai anyag formájában. Az öröm sem létezik fizikai objektum­ként, mégsem kételkedik senki a létezésében. Az álmok sem objektumok, mégsem vonná senki kétségbe létezésüket.

   SZÜNET: Az elme a belső én része, amely nem jelenik meg - fizikai értelemben - teljes mértékben. Az elme az agy azon része, amely nem jelenik meg objektumként a testben. Az elme a fizikai anyagtól elszeparált dologként, referenciapontként szolgálhatna, melyet meg kell ismernünk, mely valóság az érzékszervek torzító hatásától függetlenül létezik.

   Kísérleteink során befelé tekintünk, a belső én felé, mert az érzékelésen túli tapasztalatok sok esetben az alapvető valóságba adnak bepillantást. Mi­vel a fizikai időről már tudjuk, hogy mesterséges, egyszerűen egy általunk kiagyalt elképzelés, nem csoda hát, hogy az érzékeken túli tapasztalatok úgy viselkednek, mintha az idő, ahogy azt mi ismerjük, nem létezne. Az időel­képzelésünk is eltorzult, ami a korlátolt érzékelésünk eredménye. Lehetsé­ges, hogy időképzetünk tovább torzítja a valóságról alkotott elképzelésün­ket. Van rá lehetőség, hogy megpillantsuk a valóságot, úgy, ahogy az a fizikai anyag eltolódása mögött létezik? Hiszem, hogy igen.

   Tudatosságunk irányának megváltoztatásával kezdhetjük a dolgot, és erre többféle módszerünk is van. Például álmainkban nagyon könnyedén meg tud­juk változtatni tudatunk fókuszát, és láttuk, hogy az érzékeken túli tapaszta­latok nagyon gyakran jelentkeznek alvás alatt.

   Azonban még ekkor sem kerülhető el a torzulás. Ahogy a fizikai érzék­szervek a valóság érzékelése során hajlanak annak eltorzítására, a személyes tudatalatti ugyanezt teszi. Ha saját álomnoteszüket tanulmányozzák, megfi­gyelhetik, miként történik ez meg, és felfedezhetik az értékes látnoki infor­mációkat, melyek összekeverednek azokkal az elemekkel, melyeknek semmi  közük sincs a tisztánlátás adataihoz. Befelé fordítva figyelmünket megszaba­dulhatunk az érzékek merev korlátozásától, és gyakorlással megtanulhatunk átlátni a személyes tudatalattin, hogy felfedezhessük a mögötte meghúzódó valóságot.

   Nem kell aludnunk ahhoz, hogy ezeket a valóságokat megláthassuk. Leg­alább annyira jó, sőt jobb, ha könnyű transzállapotot veszünk fel, amelyben részlegesen elkülönülünk a külső környezettől. A transzállapot a megnöve­kedett koncentráció állapota. Ártalmatlan és nagyon hasznos lehet. A hét­köznapi ébrenléti tudatállapotból a Seth által „Pszichológiai Időnek" hívott állapotba való átmenetet szolgálja. A Pszichológiai Idő az az állapot, amikor teljes mértékben szabadon befelé fordulunk, amikor az időt úgy tapasztal­juk, ahogy az valójában létezik.

   A könnyű transz állapotában a belső én nagyobb szabadsággal bír. A tu­dat mindig jelen van, de a külső dolgokat figyelmen kívül hagyjuk. Ez a feje­zet bemutatja önöknek, miként idézhetik elő ezt a könnyű transzállapotot, miként alkalmazhatják, ellenőrizhetik életük gazdagítása és belső képessé­geik fejlesztése érdekében.

   1965 júliusában egy meghívásnak eleget téve részt vettünk a III. Hipnó­zis Szimpóziumon, melyet az oswegói State University College és az Amerikai Klinikai Hipnózis Társaság együttesen szponzorált.A szimpóziumot az egyetemen tartották.Az egyik legfontosabb tény,amiről említést tettek az,hogy a hipnózis valójában a megnövekedett koncentráció állapota és nem hasonlít az álomhoz,ahogy azt hibásan feltételezik róla.

   A hipnózis segítségével az egyén képes az énje által nem is ismert,de már benne levő képességeit és lehetőségeit használni.Ez a felfokozott koncentráltsági állapot segít abban,hogy a tudatosságunkat a kívánt irányba fordítsuk,és ez idő alatt semmi nem háborgat bennünket.Ez a tanulás és az emberi személyiség fejlődésének csodálatos eszköze.

   A hipnózisra vonatkozó saját tapasztalataink meggyőztek arról, hogy a hipnotikus állapot nem más, mint az általánosan megszokott tudatállapot egy módosult formája. Mivel az emberek gyakran kerülnek transzállapotba a hétköznapi élet során anélkül, hogy erről tudnának, ezért minden bizonnyal a transz a tudat teljesen normális aspektusa. Lehetséges, hogy egyfajta túl­élési potenciával rendelkezik, melyet eddig még nem fedeztünk fel.

   Az alvó tudatállapot is további tanulmányozásra szorul, mivel saját vizs­gálataink egyértelművé tették, hogy a személyiség az alvás alatt céltudatos aktivitást végez. Az egyén pedig problémamegoldó és más aktivitásokat kí­sérel meg, melyeket általában kizárólag az ébrenléti személyiségnek tulajdo­nítanak.

   A hipnózis csupán a koncentráció erejét növelő metódus. Az önhipnózis alkalmazásával úgy is mondhatnánk, hogy sebességet válthatunk, és a tudatos­ságunk irányát tudatosan megváltoztathatjuk. Ebben a könyvben azonban én csak az önhipnózist javasolom. Addig, amíg általánosságban jobban meg nem ismerik a dolgot, nem ajánlom, hogy bárkit is megpróbáljanak hipnotizálni.

   Életük során sokszor kerülhettek már a könnyű transz állapotába anélkül, hogy erről tudomást szereztek volna. Amikor például egy bizonyos problémá­ra figyelünk, és minden mást kizárunk, nagyon valószínű, hogy a könnyű transz állapotában vagyunk. Gyakran tévénézés közben érjük el ezt az állapotot, és érezzük, hogy figyelmünk teljes mértékben a nézett műsor felé fordul.

   Mostantól képesek lesznek ezt az állapotot bármikor elérni, és haszno­san alkalmazni. Sok módszer van arra, hogy a koncentráció elmeállapotát elérjük. Elmagyarázom önöknek, én melyiket találtam a legkönnyebbnek, legmegfelelőbbnek és a leghatásosabbnak. Ez a transzállapot lehetővé teszi még, hogy testünket ellazítsuk, ha éppen arra van szükségünk.

   Először is üljenek le kényelmesen egy székbe, vagy ha jobban tetszik, feküdjenek le az ágyra. Csukják be a szemüket. Kezdjék a lábukkal, lazítsák el az összes izmot. Hangosan vagy mentálisan mondogassák maguknak, hogy teljesen ellazulnak. Hallgassák a fejükben kavargó gondolatokat. A relaxá­ció bevezetésekor a sugalmazás varázslatos erővel bír. Észre fogják venni, hogy teljesen ellazulnak. Haladjanak végig az összes izmon, felfelé a bokától a comb mentén és az alhasi területen, csípőn, háton, fel a derékig, majd át az egész testen a gerincagyig és fel egészen a nyakig.

   Képzeljék el, ahogy ellazulnak a vállak, a karok és a könyök, a kéz az ujjakkal együtt. Majd képzeljék el, hogy ez az ellazulás felterjed a nyaktól és a vállaktól a torokra és az állkapocsra, az arcizmokra, a szemöldökön át a fejbőrre. A gyakorlat alatt érezni fogják, hogy az idegesség, a feszültség tel­jesen eltűnik a testből.

   Eleinte az egész folyamat körülbelül húsz percig tart majd. A koncentrá­ciós képességünktől függően ez több vagy kevesebb időt is igénybe vehet. Később már puszta szuggesztióval képesek lesznek előidézni ugyanezt az ál­lapotot. Amikor önhipnózist alkalmaznak, mindig mondják el maguknak, hogy bármikor képesek lesznek kiszállni az állapotból, amikor csak akarnak, vagy bármikor, ha háromig számolnak.

   Nagyon valószínűtlen, hogy a transz beláthatatlan ideig tartson, azonban a fenti óvintézkedéseket mindig tartsuk be. A legnagyobb valószínűsége an­nak van, hogy egyszerűen elalszunk. Ezért jó, ha mondogatjuk magunkban, hogy nem fogunk elaludni. Azonban a fizikai test nagyon ellazul majd, ezért, ha az első néhány alkalommal elszundítanak, ne bátortalanodjanak el. Ha­marosan megtanulják, hogyan tartsák fenn a megfelelő állapotot. Ebben az állapotban az elme nagyon éber, és a koncentráció magas fokú. A test pihent lesz, és az elme a fizikai zavaró tényezőktől mentes.

   Esetleg megkérdőjelezik, tényleg a könnyű transz állapotában vannak-e, mert olykor kis változásokat tapasztalhatnak majd a tudatosságuk minősé­gében. Azonban valójában finoman megváltozott a fizikai környezetünkkel való tudatos kapcsolatunk. Szemünk csukva. Tudjuk, hogy a szobában va­gyunk. Hangokat is hallhatunk az utcáról. A különbség csak az, hogy többé nem keltik fel az érdeklődésünket az efféle ingerek.

   Ha szeretnének megbizonyosodni róla, vajon transzállapotban vannak-e, tegyék a következőket. Eleinte nagyon jót tesz majd az önbizalmuknak. A későbbiekben már a tudat­ban jelentkező érzés alapján is meg tudják majd állapítani, hogy ebben az állapotban vannak-e. Csukott szemmel, és miután már az önszuggesztió segítségével a relaxáció álla­potába kerültek, mondják meg maguknak, hogy nem nyit­hatják ki a szemüket. Mondják ezt: minél erősebben akarom kinyitni a szememet, annál jobban lezáródik.

   Ismételjék meg többször is ezeket az utasításokat. Most próbálják meg kinyitni a szemüket. Meglepetten tapasztalják, hogy nem lehetséges. Amikor tehát meggyőzték magukat arról, hogy a transz állapotában vannak, akkor azonnal szüntessék meg a szuggesztiót. Sugallják maguknak, hogy most már, ha akarják, ki tudják nyitni a szemüket, de ne nyissák ki, mert ezzel vissza­térhetnek a hétköznapi tudatállapotba.

   Illetve megpróbálkozhatnak a következőkkel. Amikor ellazultak, sugal­mazzák maguknak, hogy erő és energia folyik át a jobb kezükön. Ha balke­zesek, akkor a bal kezükkel végezzék el a gyakorlatot. Tartsák fel a levegő­be a karjukat, és határozottan ismételjék meg a sugalmazást. Mondják azt, hogy a karjuk olyan merevvé, keménnyé válik, mint egy deszkalap. Nem képesek behajlítani, és minél jobban erőlködnek a behajlítással, annál me­revebbé válik. Most próbálják meg behajlítani a karjukat. Azt fogják ta­pasztalni, hogy nem bírják behajlítani. Tényleg úgy tűnik, mintha egy da­rab deszkával lenne dolguk, és csak egyben lesz képes mozogni, hajlani nem tud. Most szüntessék meg a sugalmazást. Mondják maguknak, hogy a kezük már ellazult és mozgékony, és akár be is tudják hajlítani. Ekkor újra a régi lesz.

   Csak azért írtam le önöknek ezeket a kísérleteket, hogy megbizonyosod­hassanak arról, ha akarnak, akkor a könnyű transz állapotába kerülhetnek. Azonban ezekre a tesztekre máshoz már nincs szükségünk. Bármelyik teszt elvégzésénél, a kísérlet befejeztével győződjenek meg arról, hogy a tiltó su-galmazásokat megszüntették.

   Amikor a relaxációs technikákat befejezték, egyszerűen csak feküdjenek vagy üljenek csendben. Semmiféle további sugalmazást ne adjanak maguk­nak, csupán azt mondják magukban, hogy életenergiával és egészséggel teli a testük. Az elért relaxációs állapot sokféle szempontból is nagyon haté­kony. Az az idegesség, mely jóformán mindannyiunkat befolyásol, a könnyű transz állapotában teljesen megszűnik. A könnyű transz állapotával nagyon hatékonyan sikerült eloszlatnom a kényelmetlenség- és a fájdalomérzetet, amely a fogorvoshoz készülődve eluralkodott rajtam.

   Ebben a könyvben megvizsgáljuk a könnyű transz állapotának az énnel -amely olyan nagyon foglalkozik a fizikai környezettel - való kapcsolatát. Képesek vagyunk a belső énre koncentrálni és pillanatnyilag elfelejteni a napi munkával foglalkozó ént.

   Azt javasolom, hogy kísérleteink elején ne maradjunk transzállapotban tizenöt percnél tovább. Esetleg sugalmazzuk, hogy a tudatalattink kiléptet majd bennünket a transzból, és akkor ez meg is fog történni. Esetleg az órát is felhúzhatják csörgőre. Tizenöt perc elegendő arra, hogy a tudatunk új kö­rülményeihez alkalmazkodjunk. A későbbiekben, ha úgy tetszik, több időt is engedélyezhetünk magunknak.

   SZÜNET: A transzállapotban az időérzékelésünk teljesen különbözik a megszokottól. A belső én független az óra által jelzett időtől, akárcsak akkor, amikor álmodunk

   Például álmodozás alatt sem vagyunk tudatában az időnek, és amikor kijöttünk ebből az állapotból, akkor vesszük észre, hogy már egy óra eltelt. Nagyon is elképzelhető tehát, hogy több idő telik el a transzállapotban, mint gondoljuk.

   Ezt ez ellazult állapotot egyébként önhipnózis nélkül is elérhetjük. Egy­szerűen csak üljünk vagy feküdjünk le csendben. Próbálják ki a telepátiáról szóló fejezetben leírt kísérletet, melyben saját tudatuk folyamát tanulták meg felismerni és elfelejteni. Mentálisan fedezzék fel a szemhéjuk mögött rejlő sötétséget. A gyakorlással megtanulják, miként kell figyelmüket befelé irá­nyítani.

   Mit várhatunk ettől az állapottól? Hogyan tanulhatjuk meg belső képes­ségeink felismerését és alkalmazását? Először is bizonyos mértékig el kell szakadnunk a külvilágtól. Tudatosak leszünk felőle, tudni fogjuk, hogy ott van a környezet, de képesek leszünk elvonatkoztatni tőle. Nagy valószínű­sggel a legkellemesebb függetlenség állapotát tapasztalják meg ezen a gya­korlaton keresztül. Egy rövid ideig a zajok hangosabbnak tűnhetnek, később pedig figyelemre sem méltatjuk majd őket.

   Most egyszerűen fordítsák figyelmüket belső énjük felé. Ahogy korábbi kísérleteinkben is, előfordulhat, hogy most is hallanak majd hangokat és sza­vakat, vagy látnak képeket. Ezek a személyes tudatalattiból eredhetnek, esetleg a személyiség olyan mélyebb rétegeiből, ahol képesek vagyunk a valósá­got más eszközökkel, azaz nem az érzékszerveinkkel érzékelni. Minden ta­pasztalat után azonnal jegyzeteljék le, amit hallottak vagy láttak. Esetenként hirtelen mentális történéseket fedezhetnek fel, ami tudatosítja bennünk, hogy ezek a dolgok, tudtunk nélkül, de régóta zajlottak. Gyakran mi magunknak kell ezeket tartóssá tenni.

   Most részletesen elmesélem néhány, a szétválasztódás ezen állapotáról szerzett személyes tapasztalatunkat, beleértve a jelentősebb és jelentéktele­nebb eseteket. A következő tapasztalat meglehetősen egyszerű, de érdekes példa, mely a kísérletezésünk megkezdése után öt hónappal jelentkezett.

  Robert művész. A helyi művészeti galéria díjjal jutalmazta egyik arcké­pét, és a kérdéses estén a díjkiosztó fogadásra bennünket is meghívtak.

   Vacsora után könnyű transzba juttattam magam. Este 6 óra volt, és 7 órakor szerettem volna elkezdeni az öltözködést. Aznap nagyon zűrös na­punk volt. Elszundítottam, teljesen elvesztettem az időérzékemet, és csukott szemmel tértem magamhoz. - Hány óra lehet? - kérdeztem magamtól. Szin­te azonnal megpillantottam csukott szemhéjamon át a Róbert műhelyében lévő órát. Még ha nyitva lett volna a szemem, akkor sem láthattam volna ezt az órát az ágyból. A szobában, melyben feküdtem, pedig egyáltalán nem volt óra. Könnyedén leolvastam az időt, tíz perc múlva hét. Gondolkodás nélkül elfogadtam a látottakat, és tudatalattimat utasítottam, engedélyezzen nekem még tíz perc pihenést. Amikor újból felkeltem, azonnal hívtam Robertet, és megkérdeztem, hány óra van. Pontosan hét óra volt.

   A most következő eset talán még megdöbbentőbb. Egyik reggel történt, amikor könnyű transzban voltam. A tapasztalatot különös érzékelési tapasz­talat vezette fel, melyről a következő fejezetben még lesz szó. Hirtelen belső lökést éreztem a fejemben, és azon nyomban a családi ház előtt találtam magam, ahol felnőttem. Mindenféle átmenet nélkül egyszerre csak ott vol­tam.

   Míg az egyik pillanatban még tudatosan az ágyban feküdtem, és éreztem az ágyat a testem alatt, addig a másik pillanatban már a havas járdán álltam. Az érzés olyan tiszta, élő és valóságos volt, hogy hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Álmodom? Hallucinálok? Körbenéztem. A ház teljesen hétköznapian nézett ki. Pontosan azok a házak sorakoztak egymás mellett, melyekre na­gyon jól emlékeztem. Április volt. De hát akkor hogy lehet hó a járdán? Hogy kerültem Elmirából Saratoga Springsbe, és hogyan cseppentem bele a télbe?

   A fák csupaszon, lombozatuktól megfosztva álltak. Nagyon jól ismertem a szomszédokat, bár évek óta nem jártam otthon. A családom már nem la­kott abban a házban, mely előtt álltam. Aztán valami különös dologra lettem figyelmes. Legutóbb, amikor Saratogában jártam, a régi otthonunkkal szem­közti ház körül kerítés húzódott. A kerítés eltűnt, és még csak nem is utalt semmi arra, hogy valaha is ott volt.

   Hova lett a kerítés? Próbáltam kitalálni, mi történhetett. Nem ijedtem meg, csak megdöbbentem. Ekkor három fiú tűnt fel az úton. Szánkót húz­tak. Azonnal felismertem az egyik fiút, egy régi barátunkat, D. H.-t. Mielőtt megszólítottam volna, azon morfondíroztam, hogy lehet az, hogy D. H. tíz évvel fiatalabb nálam. Már rég fel kellett volna nőnie. Minden rendben volt. Újra odanéztem. A fiú D. H. volt, gyerekkorában. Ezzel a felismeréssel, úgy éreztem, eltűnök a színről. De nem tűnt el a kép, inkább visszahúzódtam a tapasztalatból. Nem tudom miként, de aztán újból vissza tudtam térni bele. Ekkor már a látottakat vettem számba pár másodpercig.

   A fiúk ekkorra eltűntek, ugyanis egy általam is jól ismert módon lerövi­dítették az utat. Hát persze! - gondoltam. - D. H. anyja a sarkon lakik, bár­mikor benézhetek hozzá. Ekkor eszembe ötlött, hogy már tíz éve nem is láttam D. H. anyját. Ugyanakkor egy másik gondolat ugrott be, az, hogy az utca pont így nézett ki régen! Még nem is volt kerítés az út mellett. Aztán az ágyban találtam magam. Éreztem a párnát a fejem alatt. Miután a szememet kinyitottam, a megszokott hálószobában feküdtem, és az utca meg a házak eltűntek.

   A jelen életbéli regresszió, avagy az egyén pszichológiai értelemben vett visszatérése a múlt eseményeibe, olyanjelenség, mely hipnózis alkalmazásakor nem is olyan szokatlan.

   Egyetlen ilyen tapasztalat mindenkit képes meggyőzni arról, hogy a szemé­lyes tudatalatti teljes körű és részletes információt tartalmaz tapasztalatainkról,

és bizonyos körülmények között lehetővé teszi ezek újra élését. Ez nem a visszaemlékezés folyamata. Igazából ilyenkor újra átéljük a megtörtént ese­ményt, egy pszichológiai kereten belül.

   Az említett eset egy bizonyos eseménybe való nagyon élethű visszatérés lehetett, mely eseményt tudatosan el is felejtettem. Nem kétséges számom­ra, hogy gyakorlati okokból elhagytam a hálószobámat. Az érzékszerveim nem tapasztalták tovább. Azt sem tudom bizonyítani, hogy a testem ott ma­radt a szobában, miközben térben kétszáz mérföldnyire, időben pedig tizen­öt évvel korábban voltam. Ugyanakkor persze azt sem tudom bebizonyítani, hogy nem maradt a testem az ágyban. Bárhol is volt testem az alatt az idő alatt, egy biztos, hogy személyiségem lényegi része Saratoga Springsben, New York államban tartózkodott. A lábam hideg volt a hótól. Saját magam, ugyan­ennyi idősen álltam ott, és próbáltam megfejteni azt a különös helyzetet, amelybe belecseppentem.

   Ez minden bizonnyal jelen életbéli regresszió volt. Akár asztrális kivetí­tés is lehetett volna. Jómagam úgy hiszem, nem jelen életbéli regressziót éltem át, talán azért, mert azt a konkrét fizikai tapasztalást, mely az egészet megelőzte, nem szokták ehhez a jelenséghez kötni. Emellett ez a szóban forgó fizikai tapasztalat nálam már más esetekben is jelentkezett. Az eset megértéséhez még több vizsgálódásra van szükség. Túl sok a megválaszolat­lan kérdés, és sok kérdést még fel sem vetettünk.

   SZÜNET: Amennyiben ilyen tapasztalata lenne, azonnal mondja el valakinek, aki a közelében van. Próbáljon meg kapcsolatot teremteni. Ez volt az első olyan eset, mellyel dolgom akadt. Később meg is bántam, hogy

nem szóltam D. H.-hoz. Semmi nem akadályozott meg abban, hogy esetleg egy marék havat a kezembe vegyek, vagy átsétáljak az utca túloldalára. Akkor azonban eszembe sem jutottak ezek a dolgok.

   Magától értetődő, hogy a látvány annyira valóságos volt számomra, akár­csak a táj, melyet az ablakomon kinézve látok. A történtek legalább annyira  valós napom részei lettek, mint annak a napnak bármely más hétköznapi eseménye. Ugyanolyan esemény volt, mint az, hogy kicsivel ezután megebé­deltem. De fizikai értelemben is valós volt a dolog? Esetleg egy másik téridő kontinuumban létezett? Jogosan merülhetnek fel ezek a kérdések. Nagyon is lehetséges, hogy valóságképzetünk komolyan korlátozott. Még az általunk fel­tett kérdések is korlátoltak, hiszen befolyásolja őket az, amit egyáltalán el­képzelhetőnek tartunk. Kérdéseink pedig vizsgálódásunkat korlátozzák, és meghatározzák ezen kutatások természetét.

   Azonban az előbb említett tapasztalat, és a következő, melyet Robert élt át, kísérletezgetésünk korai szakaszában jelentkezett. Együtt dolgoztunk. Robert könnyű transzba juttatta magát. Ágyban feküdt. Bármiféle átmenet nélkül egy irodában találta magát, New York Cityben, az 57. utcában. Felis­merte, mert valamikor üzleti ügyet intézett ebben az épületben. A hallban állt.

   Tőle balra szűk, hosszanti tervezésű ablak, alumínium- vagy rozsdamen­tes acél kerettel. Az ablakon kitekintve fénylő acél védőkorlátot látott. Ez alatt kő mellvéd, mintegy három méter mélyen. Közte és az ablak közt egy lány állt. Megpróbálta kinyitni az ablakot, amely két részletben nyílott ki, felső és alsó fele külön-külön.

   A lány hosszú fekete hajú, vékony termetű volt. Ujjatlan sárga selyemsze­rű blúzt viselt. Szoknyájának színére Robert már nem tudott visszaemlékezni, holott akkor teljesen tisztán látta. Éppen arra gondolt, segít neki kinyitni az ablakot, amikor újból az ágyban találta magát. Az irodaépület a lánnyal együtt eltűnt.

   Ez az eset, akárcsak a velem történt eset ugyanolyan valós volt, mint a nap során felbukkanó bármely esemény.

   Valójában az efféle eseteknek bizonyos értelemben nagyobb a realitásuk, mert annyira ritkák. Amennyiben hallucinációról van szó, meglehetősen éles fajta. Robert úgy érezte, egy a jelenben létező épületben áll, és nem a múltban. A lány, az épület és minden részlet fizikai szilárdsággal bírt, vagy legalábbis szilárdnak és valósnak tűntek a szó fizikai értelmében.

   A saját esetüket illetően próbáljanak annyi tényt leellenőrizni, amennyit csak lehet. A következő fejezetben a Robertéhez hasonló tapasztalatokat, melyben megpróbált kapcsolatot teremteni, beszélünk meg. Amennyiben egy barát házában találják magukat, mindenféleképpen próbáljanak kapcsolatba kerülni az illetővel, ha látják. Később egy hétköznapi beszélgetés formájában ellenőrizzék le a dolgot barátjukkal. Sajnos a mi, imént említett tapasztalata­inkban nem találkoztunk barátokkal.

   Egyszerűen nem tudunk eleget a valóság természetéről, például egyálta­lán nem biztos, hogy a barátunk nem látna vagy hallana bennünket ilyen körülmények között. Nem tudjuk, vajon a belső én rendelkezik-e valamiféle elektromos valósággal, melyet láthatóvá tehetünk. Amennyiben barátunk nem lát minket a szemével, akkor talán, ha ő is hasonló körülmények között fi­gyelne meg minket, mi is láthatóvá válnánk számára.

   Ahogy tapasztalataik gyarapodnak, felfedezhetik, hogy hirtelen csak azért eszmélnek rá egy-egy tapasztalatra, hogy rájöhessenek, már régóta zajlik a dolog, egyszerűen csak nem vették észre. Eleinte az én talán elfojtja majd a történteket, és a szavak, képek eltűnnek. A gyakorlat segít abban, hogy az efféle pillanatokat tartóssá tegyük. Úgy tűnik, hogy valamiféle tudat alatti működéssel állunk szemben. Amikor egy bizonyos tudatállapotot elérünk, úgy tűnik, tudatosságunk eltűnik, és tudatunk figyelme egy időre megszaba­dul a fizikai világ valóságától.

   Nem minden ülés során látunk majd képeket vagy hallunk szavakat, illetve nem mindig esünk át bizo­nyos tapasztalatokon. Mindemellett meg fogják ta­nulni, miként kezeljék a belső énjüket, és emiatt igazából minden egyes ülés termékenynek mond­ható.

A tudat fizikai környezettől való elszakadá­sával és az ezt lehetővé tévő koncentrációval fog­lalkozunk. Később ezt a koncentrációt befelé for­dítjuk. Teljesen mindegy, hogy önhipnózissal vagy más, itt javasolt módszerrel érik-e el ezt a bizo­nyos állapotot. Mindenki, aki megszokta, hogy figyelmét egy feladatra fordítsa, mialatt más dol­gokat teljesen kizár, gyakran átesett már ezen a tapasztalaton.

   Amikor a kísérletnek vége, írják le a történ­teket egy szuszra. Bármit láttak vagy hallottak, hitelesen jegyezzék le. Azon alkalmakkor, ami­kor éles tapasztalatuk lesz, teljesen biztos, hogy tudni fognak róla. Más dolgokat, kevésbé élesek lévén, hamarabb elfelejtünk, hacsak le nem jegyezzük őket. Az elme szub­jektív állapotait nagyon nehéz megmagyarázni, de meg kell próbálniuk a lehetetlent.

  ( Sohase merüljünk el túlzottan a könnyű transz állapotának mechanizmusában, hisz ez csak egy eljárás koncentráci­ónk fokozására. Ne gondolkozzunk vagy aggódjunk a transz mélységét illetően, illetve a kísérletünk sikeressége felől.)

   A könnyű transz állapota, avagy a koncentráltság eme magasabb foka, más kísérletek során is hasznunkra lehet. Néha, mikor könnyű transzban vagyunk, mondjuk azt magunknak, hogy ki tudjuk nyitni a szemünket, miközben még a hipnózis állapotában vagyunk. A szuggesztió szükséges, ugyanis, ha ebben az állapotban kinyitjuk a szemünket, nagy valószínűséggel kijövünk a transzból. Ha kijöttünk, futtassuk végig az ESP-kártyákat. Esetleg azt tapasztalhatják, hogy magasabb pontokat érnek el, amikor így tudnak koncentrálni. Mindig írják oda a feljegyzés mellé, hogy a tesztet a transz állapotában végezték.

   Ha a tudattalan írást kevés sikerrel gyakorolták, vagy teljesen eredmény­telenek voltak benne, akkor a transz állapotában sugallják azt maguknak, hogy most képesek lesznek tudattalanul írni. Legyen a közelükben egy nagy darab papír és egy puha sötét ceruza. Mondják el maguknak, hogy tudat alatti elméjük kezüket használja majd, hogy bármely számára fontos témáról írjon. A papír tetejére írják rá a nevüket. Újra olvassák el, mit írtunk a ko­rábbi fejezetekben a tudattalan vagy automatikus írásról, és kövessék az ott leírt utasításokat, amíg a megnövekedett koncentráció állapotában vannak.

   Amennyiben önhipnózist alkalmaznak, akkor csak az ebben a könyvben szereplő bevezető módszert javasolom. A kristálygömbbe nézés vagy inga bá­mulása és az ehhez hasonlók nagyon gyorsan előidézhetik a transzállapotot, azelőtt, hogy rájöhetnének, mi is történt. Éppen ezért egyáltalán nem javaso­lom, hogy rendszertelen kísérleteket hajtsanak végre az efféle módszerekkel.

   A most következők a Seth-anyagból származó olyan kivonatok, melyek ezen fejezet témájával foglalkoznak. A legelső a 14. ülés anyagából szárma­zó kivonat. Magától értetődő, hogy ebben a könyvben a Seth-anyagnak csak kicsiny részletét tudjuk leközölni, de az említett témákat alaposan és a ma­guk teljességében megvitatjuk a könyv során.

   Síkotokban minden valami olyasminek az anyagiasodása, mely síkotoktól függetlenül létezik, Éppen ezért érzékeiteken belül vannak más,  befelé néző érzékelők. A hétköznapi érzékszerveink érzékelnek vagy teremtenek egy külső világot. A belső érzékszervek pedig egy belső világot érzékelnek és teremtenek. A belső világ  egy részét érzékelik.

   Majdnem olyan, mintha kívül ugyanúgy tudnánk érezni, tapintani és érzékelni, ahogy bent is érzékelünk, tapintunk és érzünk, holott sok minden létezik minden irányban, melyekről szükségszerűen nem szerzünk tu­domást. Ha már egy bizonyos mezőn belül létezünk, akkor összhangban kell vele lennünk, és más érzé­keléseket le kell zárnunk.

   Egyfajta pszichés fókuszról van szó, a tudatosság bizonyos dolog mentén való koncentrálódásáról. Ahogy képességeitek a síkotokban létező környezet­hez hozzánőnek, akkor megengedhetitek magatoknak, hogy a belső érzékeléseteket használjátok, és hogy cselekvésetek hatókörét kiterjesszétek. Ez teljesen természetes. Egy bizonyos síkon vagy bizonyos terü­leten való túlélés az adott síkon való koncentráltságunktól függ. Ha a túlélés kielégítő, akkor már máshova is fordíthatjuk figyelmünket.

   A nyugati világban nagyon sok kísérletet foly­tattak az ESP-vel kapcsolatosan. Az igazság az, hogy a nyugati ember nemcsak hogy meg­fosztotta magát, a művi kettős természet bi­zonygatása miatt, képességeinek és tudásá­nak felétől, de a nagyon ősi társadalmaktól is eltávolodott, melyektől sokat tanulhatott vol­na képességeit illetően.

   Mindennapos oktatása, létezésének hétköznapi mintá­zata, kulturális értékei úgy tűnik, hogy bebörtönzik, és végül más társadalmakat csak a saját félreértéseinek kibogozhatatlan útvesztőin át képes szemlélni. Ha pél­dául egy őslakost figyel meg Afrikában, és babonás, bárgyú, a múlt majdhogynem történelmi személyiségét  látja benne, akkor semmit sem tanulhat annak az em­bernek a képességeiből. Bármely, az őslakosra jellem­ző, ESP-hez hasonló jelenséget nevetségesnek tart majd, és azt az afrikai gyerekes elméjének további bizonyítékaként veszi.

   A helyzet továbbra is az, hogy a pszichológusok vagy a tudósok nem tudnak az ESP-ről beszélni, sem úgy, mint a hétköznapi dolgoknál magasabb, sem pedig úgy, mint annál alacsonyabb rendű dologról, egysze­rűen csak azért, mert a nyugati ember nem tudja azt hatékonyan alkalmazni. Más emberek ugyanakkor egész sikeresen használják ezeket a képessége­ket.

   Az ESP-kutatásokkal az a baj, hogy nem megfelelő eszközöket használnak. Ezt a kettős természetű énün­ket veszik alapul. Egészen addig, amíg fel nem ismeri­tek azt, hogy egyetlen énetek van, és nem különálló az, amelyik cselekszik és manipulálja a másikat, aki léleg­zik, álmodik, semmit nem fogunk elérni. A kísérleteket az úgynevezett tudományos tanoknak megfelelően végzik, hogy legjobb esetben lelassítsák a mozgási folyamatokat, és legrosszabb esetben teljes sikerte­lenséghez vezessenek.

   Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem lehet bizonyítékokat, rengeteg bizonyítékot találni a belső én létezésének megerősítésére. Csupán arról van szó, hogy meg kell engednünk magunknak a spontaneitást. Nagyon nehéz a belső énnel felfogott információkat a külső érzékszervekkel megtapasztalt adatokhoz viszo­nyítani.

   Még egyszer: egy tükörképszerű képet kapunk, amelyet aztán újra össze kell rakosgatnunk. A belső énnel fel­fogott adatok tisztán kivehető, megkülönböztethető  hatást gyakorolnak majd a személyiségre, amely fel­fogja azokat. S ez a hatás legalább annyira erőteljes, mint a külső ingerek általi hatások.

   Amikor az általánosan elfogadott érzékszerveken keresztül szerzett tapasztalatokat hangsúlyozzuk, automatikusan szinte teljesen kizárjuk a belső ér­zékelés apparátusát. Erre nincs semmi szükség. Az ember mintegy beépítette magába ezt a reakciót. A belső tapasztalatokat szó szerint kell értelmezni, és pontosan ez az, amit el szoktak felejteni. Ha egyszer megtettétek a spontaneitás első lépését, meg fogtok győződni arról, hogy még a tudatos elme is kényte­len a tapasztalatokat elfogadni. Azonban ehhez meg kell tennetek az első tudatos lépést.

   Ha egyetlenegyszer megengeditek magatoknak, hogy egy belső adatot fogjatok, spontán, kritika nél­küli módon, azonnal látni fogjátok, hogy ez a tapasz­talat ugyanolyan legális, értékes és változatos, és olyan erőteljes, mint bármely más külső inger. Azon­ban ezeknek az információknak a külső érzékszer­vek által felfogható csatornákra való lefordítása és erős, torzulatlan információ kinyerése teljességgel lehetetlen.

   A belső érzékelés útján szerzett benyomások valójá­ban konkrétak abban az értelemben, amelyet most még nem tudtok megérteni. Ez az adat hatással van az agy­ra, akárcsak azok a külső ingerek, amelyek kívülről érkeznek, és ezekre is hatást gyakorolnak. Ezek a bel­ső tapasztalatok ugyanúgy megváltoztatják a szemé­lyiséget, ahogy a külső tapasztalatok teszik. A belső érzékelés által szerzett bizonyíték külső érzéki ada­tok szerinti értékelése pedig ugyanolyan nevetséges, mint azt várni egy fényképezőgéptől, hogy zenét játsszon le.

   A zene maga létezik, a lemezjátszó le tudja játszani. A pillanatokat a fényképezőgéppel lehet megörökíte­ni. De senki nem várja el, hogy a fényképezőgép ze­néljen. Ahogy a lemezjátszótól sem lehet elvárni a fényképkészítést. Mégis elvárnátok, hogy külső ér­zékszerveitek valami olyasmit tegyenek, amire nem képesek. Azt várjátok, hogy úgy viselkedjenek, mint a fényképezőgép, ami zenét fotóz... Ugyanakkor el­utasítjátok a legbelsőbb érzékszervek használatát, amelyek felépítésüknek köszönhetően képesek len­nének feldolgozni azokat az adatokat, melyeket fel szeretnétek fogni.

   A gondot az okozza, hogy elutasítjátok a személyiség egészének az elfogadását. Megismétlem: a belső ér­zékelés által felfogott adatok ugyanolyan élőek, és iga­zából még életszerűbbek, mint amit valaha is képesek lesztek felfogni. Az egész dologban az a legironikusabb, hogy ezeket a belső adatokat állandóan kapjátok, állan­dóan felhasználjátok, és mégis tudatosan elutasítjátok létezésüket.

   Maga az a tény, hogy lélegeztek és álmodtok, illetve számtalan olyan más cselekvést hajtotok végre, ame­lyekhez semmiféle segítséget nem kaptok a tudatos elmétől, a legkeményebb fejű embert is meg kellene, hogy győzzön arról, hogy más is van, mint amit a tu­domány valaha is hajlandó lesz elfogadni.

   A tudatalattiról alkotott véleményetek puszta finnyás­ság, kertelés, részleges elfogadása annak, hogy az ember igazából több, mint a tudatos elméje, és több, mint a részekből összeálló egész, és több, mint puszta szerkezet.

   Az ESP bizonyítékai a megfelelő csatornákon át érkez­nek el hozzátok, ugyanúgy, ahogy a hallás a fülön keresztül történik, és általában senki nem várja el, hogy a fületekkel lássatok. A legnagyobb nehézség nála­tok az, hogy semmiféle dolgot nem fogadtok el bizo­nyítéknak, ami nem egyik vagy másik módon, de a külső érzékszerveken át érkezett hozzátok. Ezért nem tekintetek egy tapasztalatot sem értékelhetőnek egé­szen addig, míg fizikai álcázó valóságát be nem tud­játok mutatni.

   Ugyanakkor szinte mindenki ismeri a pszichés tapasz­talatokat, amelynek szintén nincs megfigyelhető fizi­kai hatása, mégis nagymértékben megváltoztathatja a személyiséget..

.

(Most következzen néhány példa. Mivel ezen anyagok egy részét már említettem ebben a fejezetben, ezt a részt nem idézem.)

   (A belső érzékelésen át nyert információ) ugyanolyan erőteljes és néha még erőteljesebb, mint a pszichés tapasztalás. És ahogy már korábban is említettem, egy pszichés tapasztalatot nem lehet megfogni a ke­zünkben, és megvizsgálni sem lehet azt. Laboratóriu­mi vizsgálatnak sem lehet alávetni. De a legbolondabb ember sem tagadná meg emiatt a pszichés tapaszta­latok létezését.

   Az ESP kifejezés maga valójában a ti mesterséges kettőségetek eredménye, ami fenntartja a következ­tetést, hogy bármi, amit nem a fizikai érzékszerve­ken keresztül tapasztalunk extra és felesleges... El kellene fogadni végre, hogy a külső érzékszervek a legkifinomultabb fajta hamisítók. Mit tesztek majd, ha egyszer csak ráébredtek, hogy minden, amit a fizikai érzékszervetek mondott, alapjában hazug volt?

   Másrészt a belső érzékszervek sokkal megbízhatób­bak. A belső információk megbízhatóbbak. A pszichés tapasztalatok érvényesek akkor is, ha a szék szilárd, és akkor is, ha nem az. (Utalás egy korábbi állításra.) A belső információ és a belső én, amelyet visszautasí­totok, sokkal tartósabbak, és az, hogy most hozzátok beszélek, ugyancsak ezt bizonyítja.