Amikor elkezdtem könyvem írását, csak annyit akartam felfedezni szellemi képességeim terén, amire egy érdeklődő kezdőnek esé­lye lehet. Meg voltam arról győződve, hogy ezek az adottságok mindenkiben ott rejlenek. Az egész emberi faj természetes tulajdonságaként vannak bennünk jelen. Még soha, sem Róbert, sem én nem voltunk szeán­szon.

  ESP-vel kapcsolatos olvasmányaink arra a következtetésre vezettek ben­nünket, hogy a szeánszoknak legalábbis egy része az ESP egyes válfajainak meggyőző esete lehet. Más szeánszok viszont inkább a túlfűtött képzelet vagy csalás képződményeinek tűntek.

  Úgy döntöttünk, megpróbálkozunk mi is a szeánsszal. Ahogy a dön­tés megszületett, azzal a lendülettel el is kezdtünk készülni első „csi­náld magad" szeánszunkra. Be is számolok róla, egy másik kipróbálandó kísérlettel együtt. Később láttunk ugyan a Seth-találkozók alatt is határo­zott fizikai jelenségeket, de ezzel a könyv későbbi fejezeteiben fogunk foglalkozni.

  Annak a bizonyos első szeánsznak az estéjén egyik barátunk, William Cameron Macdonnel rövid látogatás erejéig megállt a házunknál. Addigra már olvasta első Seth-találkozóink átiratait. Akkor még csak a tizedik alka­lomnál jártunk. Hárman úgy döntöttünk, hogy aznap este kipróbáljuk a szeán­szot.

  A karácsonyi szünet után egy héttel történt mindez. Még mindig ott vol­tak a karácsonyi gyertyák az ablakban. Elektromosak, vörös égőkkel. Csak azokat kapcsoltuk fel, minden más fényt eloltottunk a nappaliban. Kintről egy utcai lámpa fénye bevilágított a szomszédos konyhába, ezért behúztuk annak mindkét függönyét. Leültünk egy kisebb asztalhoz, és megfogtuk egy­más kezét.

  Elegendő fény volt a szobában ahhoz, hogy tisztán lássunk. Mivel nem tudtuk pontosan, hogyan is kezdjük el, Robert arra kérte Sethet, hogy adjon valamilyen jelet. Robert utasítására levettem a gyűrűmet és az asztal köze­pére raktam. Megszorítottuk egymás kezét, a gyűrűtől távol tartva azokat. Kezeink mindig jól láthatóak voltak.

  Mielőtt nekifogtunk volna, elhúztuk a sötétítőfüggönyöket, hogy a gyer­tyák a fehér redőnyről visszatükröződve ne vessenek vibráló fényt az asz­talra. Aztán elkezdtünk a gyűrűre koncentrálni. A gyűrű rövid időn belül csillogni-villogni kezdett. Közelebb hajoltunk. A hatás egyértelmű volt -akárcsak az oka. Robert rájött, hogy karjának előre-hátra mozgatásával a ragyogás megjelenik vagy eltűnik. A fényt visszaverődés okozta, annak el­lenére, hogy az efféle dolgokat megpróbáltuk kizárni. Lejjebb csavartuk és beraktuk az elektromos gyertyákat a redőny és a függöny közé, hogy a fény onnan, szétszórva szűrődjön ki. Aztán visszamentünk az asztalhoz.

  Ez alkalommal Robert azt javasolta, hogy tegyem a kezemet tenyérrel felfelé az asztal közepére. Úgy is tettem. Robert újra valamilyen jelet kért. Kezem tisztán látható volt a sötét terítő hátterénél. Másik kezem szorosan fogta Robertét az asztalon.

  Hirtelen azt mondtam: nézzétek a kezet. Elmém egyik része azon cso­dálkozott, hogy vajon miért mond­tam ezt, másik fele azonban biztos volt a dolgában. Megismételtem a szavakat: Seth beszélt belőlem.

  Ahogy várakoztunk, éreztem, hogy az asztal közepén fekvő bal kezem hideg lesz. A kezem a szemünk előtt kezdett átalakulni. Határozottan mancs­szerű formát kezdett ölteni, a hüvelykujjtól a csuklóig megvastagodott és megnőtt. Seth rákérdezett rajtam keresztül, hogy látjuk-e tisztán az átalaku­lást. Mindhármunk számára nyilvánvaló volt a dolog.

  Tenyérrel felfelé volt a kezem az asztalon. Hirtelen azonban körmök nőt­tek az ujjak felső oldalán, s emiatt úgy tűnt, mintha az ujjak úgy hajlottak volna vissza, ahogy semmilyen ujj nem képes meghajolni. Eközben semmi­lyen feszültséget nem éreztem a kezemben. Közelebb hajoltunk, hogy job­ban lássuk, s azt vettük észre, hogy tulajdonképpen egy másik sor ujj van az enyémek fölött. Kezem többi része megtartotta furcsa, vastag formáját, mintha megduzzadt volna. Eközben az ujjak végei úgy ragyogtak, hogy annak fényé­nél mindent tisztán láthattunk.

  Aztán a felső ujjsor eltűnt. Az egyik pillanatban még tisztán látható volt, mindhárman jól láttuk. A következő pillanatban már nem volt sehol. Most a kezem vastag volt, kövér. Kis termetű nő vagyok, ehhez mért kezekkel, bár az ujjaim elég hosszúak. Most azonban vastagok és tömzsik voltak. Seth így szólt általam: „Ez a kéz most Frank Withers keze. Frank Withersnek hájas kézfejei voltak... hájfej volt." Hangjában (vagy inkább hangomban) a humor egyértelműen érezhető volt. Frank Withers említésekor Seth elég csipkelődő volt más korai találkozókon is, habár saját bevallása szerint Frank egyik ré­sze volt az ő személyiségének.

  Attól eltekintve, hogy a kimondott sza­vak nem a sajátjaim voltak, többé-kevésbé a megszokott hangomon beszéltem. Kezem átalakulása közben Seth kommentálta a je­lenséget, és megjegyezte, hogy sokkal job­ban sikerült a dolog, mint amit így első pró­bálkozásra elképzelt magáról. A kezem még

mindig vastag volt, megrövidült és kövér ujjakkal. Seth azt javasolta, hogy tegyem normális jobb kezemet a furcsa bal mellé az összehasonlítás kedvéért. Úgy tűnt, ég a vágytól, hogy megvizsgáljuk a hatást és biztosak legyünk benne. Összetettem a kezeimet. A köztük levő különbség nem illúzió volt.

  Ezután jobb kezemmel újra megfogtam Robert kezét, a balt pedig ott­hagytam az asztal közepén. Most azt mondta Seth, hogy Robert fogja meg átalakult furcsa kezemet. Robert óvatosan úgy is tett. A kéz tapintása külön­bözött a megszokottól, azonkívül nedves is volt. Bár Robert érezte az ujjakat- s tudtuk is, hogy ott vannak -, a kezem mindhármunk által jól láthatóan elkezdett mancsszerűvé visszaváltozni, s a végtagnak inkább ujjcsökevényei lettek, mint normális ujjai. Egy apró részlet lepett meg azonban igazán min­ket. Eddig a kéz eléggé kövérnek tűnt. Most térfogatában nőtt meg, az asz­talról felfelé vastagodott meg.

  Seth azonban még nem fejezte be. Amikor újra megfogtuk egymás kezét- kivéve persze az én bal kezemet -, a kéz elkezdett felemelkedni az asztal­ról, pedig a karom és a csuklóm ott maradt, ahol volt. Bili Macdonnel gyor­san elhúzta saját kezét az asztallap és az emelkedő kéz között. Meg akart róla győződni, hogy ez nem illúzió. Közben a csuklómat valami szorosan az asztalhoz nyomta. Ezt már akkor leellenőriztük. Miközben a kéz emelke­dett, gyengén világított is, hogy jobban lássuk. Aztán visszatért az asztalra. Seth megszüntette a kapcsolatot, így hát szünetet tartottunk.

  Mindannyian fáradtak, de izgatottak voltunk. Este hétkor kezdtünk és már nyolc is elmúlt. Úgy döntöttünk, visszatérünk az asztalhoz. Robert is­mét jelet kért Sethtől. Jobb kezemmel megfogtam Robert kezét, a balt pedig az asztal közepére raktam. Bal hüvelykujjam szinte azonnal elfehéredett, s nem egyszerűen fehérebb volt, mint a kezem többi része, hanem a mésznél is fehérebben ragyogott. Miközben néztük, a fehérség átterjedt a hüvelykuj­jamról a mögötte levő tenyérpárnácskára, majd felkúszott a karom köze­péig, szvetterem felgyűrt ujjáig. A kézfejem újra vastagodni kezdett, s úgy elkezdett növekedni, mintha valamiféle daganat lenne. Messze ez volt a leg­megdöbbentőbb hatás, amit tapasztaltunk, különösen mivel egyetlen perccel korábban a kezem normális volt, s árnyékos félhomály festette be. Aztán az árnyék eltűnt és fehér ragyogással cserélődött fel, ami egyre erősebben vilá­gított. Semmiféle visszatükröződés nem okozhatott ilyen hatást. A fehérség olyan erős volt, hogy azt nem lehetett összetéveszteni ilyesmivel.

  Bili Macdonnel már több jelenést is látott életében. Már korábban meg­kért minket, hogy kérdezzük meg Sethet egy köpenyes alakról, aki egy este jelent meg az ágya mellett. Most, anélkül hogy rákérdeztünk volna, Seth ma­gától elmondta, hogy Bili egy Marknak nevezett lélek része, aki kétszer férfi, egyszer pedig női formában született meg. A köpenyes szellem Bili egyik múltbeli személyiségének töredéke volt, aki azért materializálódott, hogy fi­gyelmeztesse: óvakodjon a magas helyektől. Seth szerint valamikor Bili egyik előző életében, vadászat közben, amikor leszállt az éj, felmászott egy fára, hogy megóvja magát az állatoktól.

  Ekkor Seth megállt, majd nevetve folytatta. „Megmenekült ugyan az állatoktól, de elaludt a fán, leesett, pont a fejére, és meghalt. El kellene kerülnie a magas helyeket. Negyvenhat évesen halt meg." Seth kifejtette, hogy Bilinek gondjai vannak az egyensúlyérzékével. Hátborzongató akasz­tófahumora ijesztő volt, különösen, mivel közvetlenül kezem elfehéredése után történt mindez. Bili akkoriban - a szellem megjelenése idején - háza­kat festett ki, s közben létrát is használt. Foglalkozása szerint egyébiránt rajztanár.

  Seth ismét megszakította a kapcsolatot. Kimerültünk, de eldöntöttük, hogy megkérdezzük, vajon tudna-e Seth valamilyen egész alakos figurát materia­lizálni a fürdőszobához vezető folyosón. Átraktuk az asztalt a folyosóval szem­be és leültünk. Egyszer csak megéreztem Seth jelenlétét. Bosszankodott. „Nem ebédelni jöttünk össze"- mondta általam. (Robert pont akkor fejezte be egy bonbon majszolását, amit a rövid szünet alatt kapott fel.) „Es nem is azért, hogy cirkuszt játsszunk." Aztán hozzátette, hogy túl sok fény szűrődik át a fürdőszobaablakon, és ezért azt kérte, hogy csukjuk be az ajtaját.

  A fürdőszoba ajtajának nappali felé néző oldalára egy nagy tükör van felakasztva. Seth megkért minket - általam -, hogy rendezzük át az asztalt és a székeket úgy, hogy mindhárman tisztán lássuk saját magunkat a tükör­ben, így is tettünk. Majd azt mondta, hogy nézzük mindhárman az én tükör­képemet. Egyik oldalamon Robert ült, a másikon Bili.

  Rövid fekete hajam van, és azon az estén fekete szvettert viseltem. Feke­te haj és fekete szvetter keretezte arcomat és nyakamat. Amikor belenéz­tünk a tükörbe, ugyanolyan tisztán látszottam a tükörben, mint Robert és Bili, nem jobban és nem is rosszabbul. Az elektromos gyertyák világítottak továbbra is. Félhomályban ültünk, de ahhoz elég fény volt, hogy a tárgyakat tisztán lássuk. Képeink a tükörben teljesen hétköznapian néztek ki. Kezeink jól láthatóan az asztalon hevertek.

  A sajátomon kívül semminek nem változott a tükörképe. Az enyém sem egyszerre alakult át, hanem fokozatosan. Elkezdett keskenyedni a fejem. A nyakam zömök lett és a hajam elrendezése is megváltozott, sokkal szorosab­ban rálapult a fejemre. A fejem lassan inkább hasonlított egy férfiéra, mint nőére. A vállaim is határozottan elváltoztak, domborúbbak és erőteljeseb­bek lettek. Az arc körvonalai folyamatosan megnyúltak. A tükörkép lehaj­totta a fejét. Ez számomra nagyon furcsán hatott, hiszen én felfelé néztem, egyenesen bele a tükörbe.

  Több arckép jelent meg a tükörkép előtt, majd a tükörtől távolodni lát­szottak, előtte lebegtek, kilógtak belőle. Kétszer felvillantak, aztán eltűntek. Róbert eközben aurát látott megjelenni a tükörkép feje fölött. Seth azt mond­ta, hogy az aura hozzátartozik az asztráltesthez, a kép maga pedig egy másik lénynek volt része. Nagyon fáradt voltam. Az egész dolog mintha leszívta volna az energiámat. A fejem az asztalra roskadt. Első szeánszkísérletünk ezzel véget is ért.

  Az este történtekre különféleképpen reagáltunk. Korábban, a kísérlet el­kezdése előtt inkább furcsán éreztük magunkat. Aztán céltudatosak és ér­deklődőek lettünk, de óvatosak is egyúttal. Miután vége lett, arra gyanakod­tunk, hogy valamiféle szuggesztió révén jelent meg a tükörkép, bár ebben nem voltunk biztosak. A kezemmel kapcsolatos jelenség nagyon különös volt, de abban egyetértettünk, hogy annak semmi köze nem volt a szuggesztióhoz. Ahhoz túlságosan is határozottak voltak a hatások, azonkívül többfélekép­pen le is ellenőriztük azokat. Kezem alakja, színe, nagysága vitán felül meg­változott. Egy plusz ujjsor jelent meg rajta, körmeivel a fordított oldalon. Kezem felemelkedett az asztalról, miközben a csuklóm az asztallaphoz pré­selődött. Bili ellenőrizte. A tenyeremet kitöltő, majd a karomon felkúszó fehér fénylés is eltéveszthetetlen volt.

  A vizsgálat tehát, aminek a kéz különböző megnyilvánulásait alávetettük, jóval alaposabb volt annál, semhogy az észlelt jelenségeket a hármunkra irá­nyuló szuggesztióval magyarázhattuk volna. Teljesen éberek, kíváncsiak vol­tunk. De nem fogadtunk el mindent, amit láttunk. Ész­revettük például, hogy a szeánsz elején a gyűrű csillo­gását a fények visszatükröződése okozta. Bár Seth beszélt belőlem, a szemeim nyitva voltak.

  A Seth-találkozók során ennél sokkal egyér­telműbb fizikai jelenségek is mutatkoztak, bár nem túl gyakran. Azért vagyunk biztosabbak ezekben, mert ilyenkor a szobában teljesen világos volt, másrészt nem is próbálkoztunk a hatások előidé­zésével. Számunkra azonban nem kérdéses az sem, hogy ezen a szeánszon valóban megtörtén­tek a fent leírt események.

  Amikor mi magunk tapasztaljuk a fizikai ha­tásokat, ráébredünk, hogy a szeánsz sokkal több lehet, mint egyszerű csalás vagy hiszékenység. Tartsuk meg azonban elménk objektív hozzáál­lását. Mindent ellenőrizzünk, amit látunk. Más­részről viszont intuitív énünknek is adjunk némi szabadságot, különben nem lesz semmi, amit el­lenőrizhetnénk. Ha biztosak vagyunk benne, hogy semmi nem fog tör­ténni, akkor nem is fog. Ha kíváncsiak és nyíltak vagyunk, akkor nem kötnek minket előítéleteink azzal kapcsolatban, hogy mi lehetséges és mi nem, de elég objektívek leszünk a megnyilvánulások józan, ésszerű értékeléséhez.

  Ezeket az eredményeket mi az első próbálkozás során kaptuk. Korábban nem voltak ez irányú tapasztalataink. Nem tudtunk sokkal többet a szeán­szokról, mint önök közül bárki. Nem kell félnünk a szellemektől vagy lelkek­től, s nem kell úgy hozzáállnunk a szeánszhoz, mint valami természetellenes dologhoz. Logikai alapon közelítünk meg sok olyan kérdést, ami hosszú ide­je babonákba burkolózott. Ha valamilyen megmagyarázhatatlan anyagi meg­nyilvánulás történik, az csupán annak a jele, hogy valójában nem értjük a természet lényegét. Nem ismerjük az emberi személyiség valódi hatalmát.

  Évszázadok óta tudjuk, hogy az elme hatással van az anyagra, de nem tudjuk, hogyan. A fejezet végére beiktatom a Seth-dokumentáció egy ezzel a témával foglalkozó kivonatát. A dokumentumban kifejtett elmélet szerint mindenki a tudatalatti révén formálja a fizikai anyagot, ideértve saját fizikai megjelenésünket is.

  Ahogy tudatos szinten nem vagyunk tisztában saját emész­tési folyamatainkkal, ugyanígy az is kívül áll tudatos elménk határain, hogy milyen módon alakítjuk át az energiát folyamatosan anyaggá. De ha ez a helyzet, akkor az emberi személyiség alapvetően az ismert fizikai törvények felett áll. S így már semmi természetellenes nincs abban, ha a személyiség túléli a halált, s az sem természetfölötti, ha újra fizikai megjelenést formál és szellem alakban jelenik meg számunkra.

  Később tüzetesebben is megvizsgáljuk még ezt a témát, mivel az álmok­kal és a telepátiával kapcsolatos kísérletek mutatni fogják, hogy a személyi­ség - az ön személyisége is - a vártnál sokkal függetlenebb a tértől és az időtől. Most azonban nézzünk meg néhány hasznos tanácsot a „csináld ma­gad szeánsz"-szal kapcsolatban.

  Későbbi tapasztalataink azt mutatták, hogy sötétségre vagy félhomályra egyáltalán nincs szükség. Persze, ha úgy job­ban tetszik, az első próbálkozásnál hagyhatjuk a szobát félho­mályban. A sötétség talán több belső szabadságot ad eleinte. Le­het, hogy bizonytalannak vagy nevetségesnek éreznénk magunkat az égő lámpák alatt. Később azonban érdemes normál megvilágítást hasz­nálni, így sokkal biztosabbak lehetünk az eredményekben.

  Ha az első próbálkozásoknak félhomályos szobában kezdünk neki, be tudjuk biztosítani magunkat a zavaró fényvisszaverődésektől, ha több külön­böző elrendezésben kísérletezünk. Fordítsunk figyelmet az asztal és a szé­kek helyzetére. Úgy kell őket elhelyezni, hogy mindannyian tisztán lássunk mindent. Sötét, átlátszatlan anyaggal takarjuk le az asztalt, a zavaró tükrö­ződések kiszűrése érdekében. Biztosítsuk, hogy minden jelenlévőnek folya­matosan látsszon mindkét keze. Jó ötlet például, ha megfogjuk egymás ke­zét. Utólag talán nem fogunk megbízni eredményeinkben, ha valakinek nem látszik a keze. Akárhány résztvevővel kísérletezünk is, ezeknek olyan embe­reknek kell lenniük, akiknek a tisztességes hozzáállása nem kétséges. Ellen­őrizzünk minden látott hatást.

  Ha tetszik, akár beszéd nélkül, csendben is ülhetünk. Esetleg megkér­dezhetjük: Van itt valaki? Ha kényelmetlenül éreznénk magunkat, meg­kérhetünk mást is a kérdés feltevésére. Az a legjobb, ha a jegyzeteket olyan valaki készíti, aki az asztalnál ül, de nem vesz részt a szeánszban. Ha egy fél óra alatt semmi sem történik, akkor fejezzük be a kísérletet, és próbálkozzunk egy másik alkalommal. Kezdetben szükség lehet több ilyen próbálkozásra is, míg eléggé ellazultak leszünk a jelenségek megtapasztalá­sához.

  Ha úgy tűnik, hogy a csoport valamelyik tagja hangos kommunikációba kezd - szavakat mond, amelyek nem tűnnek a sajátjainak -, csak óvatosan kérdezgessük. Ne ijesszük meg. Ha a résztvevők közül bárki túlságosan be­folyásolható és nagyon izgatottnak tűnik, fejezzük be a kísérletet. Az efféle kísérletek csak normális viselkedésű emberekkel mennek teljes biztonság­ban. Akkor a legtanulságosabbak, ha józan ésszel és kíváncsian vállalkozunk rájuk. Olyan embereket, akikkel könnyen elszalad a ló, nem szabad meghív­nunk a kísérletben való részvételre. Túlságosan is izgatottak lesznek ahhoz, hogy bármilyen eredményt objektívan kezeljenek, és az ő túlzott hiszékenységük bizonytalanná tehet minket a valódi hatásokkal szemben is. Ha han­gos kommunikáció jelentkezne a kísérlet során, tegyük fel az előző fejezet­ben javasolt kérdéseket, majd vizsgáljuk meg az eredményeket az ugyanott szereplő szabályok szerint. Ne érjünk hozzá ahhoz a résztvevőhöz, aki han­gos kommunikáció hatása alatt áll éppen. Valószínűleg egyfajta transzban van ilyenkor. Bár ez egy teljesen természetes pszichológiai állapot, egy érin­tés a résztvevő összezavarodását okozhatja. Megijedhet, zavarba jöhet, s a kapcsolat elvész.

  A Seth-dokumentáció alábbi kivonatai nagyon érdekesek. Amennyire tu­dom, ez az első magyarázat az anyag és az elme kölcsönhatására. Magát Sethet láthatóan nem nagyon érdekelte a fizikai hatások keltése. Gondolatai általánosságban foglalkoznak az ESP-jelenségekkel - mik azok tulajdon­képpen, hogyan működnek, milyen kísérletekkel igazolhatóak. Az alábbi kivonatok alapvetőek a Seth-dokumentáció témájának megértésével kapcso­latban.

  Ebbe a könyvbe a Seth-dokumentációnak nyilvánvalóan csak egy kis tö­redékét lehetett beiktatni, de Seth részletesen belement magyarázatai során, hogy az egyéni tudatalatti milyen módon formálja saját fizikai megjelenését, környezetét és a világegyetemet. Kifejti, hogy hogyan alakul ki a fizikai ki­terjedés, a szélesség, a magasság, a súly és a térbeli helyzet, s hogyan marad­nak ezek fent. A „szellemek világáról" szóló fejezet ezeket a gondolatokat fejti ki röviden.

  A teremtés folyamatosan zajlik, s nem min dig a már megszokott módokon. A ti létsí­kotokban létezik egy tudat alatti tudásrak­tár, amelyből minden molekula és atom megtudja, hogy milyen fejlődési lehetősé­gek állnak fenn számára, milyen eredmé­nyekkel, szem előtt tartva azokat a lehető­ségeket is, amelyek egy valaha kudarccal végződött formának felelnek meg.

  Minden atomnak és molekulának letisztult tudata van, akárcsak a még kisebb részecskéknek. Az anyagot és persze a sejteket alkotó atomokat és molekulákat is alapvetően nem köti az idő. Az idő keretei között mo­zognak, de a bennük levő letisztult tudás magával hozza egyedülálló tudatát, s azt nem kötik a fizikai törvények.

  A kémiai anyagok önmagukban nem szülnek életet és tudatot. A tudósoknak szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a tudat már korábban létezett, s az fej­lődött saját formájára. Az általatok elképzelt fizikai test, amely egyfajta elkülönült tudatból és az általa kontrollált teljesen tudatmentes keret-alkotórészek­ből áll, meglehetősen távol esik a valóságtól.

  A test minden sejtjének van egyénisége, és megvan a saját elkülönült tudata. Nyilván vannak ennek fo­kozatai, de minden sejt rendelkezik bizonyos mérté­kű tudattal. Tudatos együttműködés van a szerveket alkotó sejtek és maguk a szervek között is.

  Nézzük a következő esetet: A molekuláknak, az ato­moknak valamint a kisebb részecskéknek mindnek van saját tudata. Aztán ezek sejtté állnak össze, és bár a sejtnek megvan a maga egyénisége, mégis semmit nem veszít lehetőségeiből amiatt, mert tu­datát az atomok és molekulák tudatainak szövetsé­ge formálja meg... Továbblépve végül eljutunk a szinte számtalan sejtet tartalmazó szervekhez. S ez a végtelenségig megy így, hiszen még a legkisebb részecskének is megvan a maga egyénisége. Tehát a fizikai test együttműködésen alapuló természete nem csupán kémiai anyagok reakcióinak eredmé­nye.

  A tudat tehát saját maga formálja magát anyaggá. A fizikai test sokkal csodálatosabb jelenség, mint gon­dolnánk, mivel annak tudatossága végeredményben az emberi agy kialakulásához vezet el.

  Amikor végül majd felfedezik tudósaitok a világ­egyetem keletkezésének körülményeit, sokkal jobb helyzetben lesznek, mint most. Szembekerülnek a problémával, amelyet oly sokáig elkerültek: a kezde­tek előtti kezdettel. A fizikai világegyetem, s benne minden, a tudat működésének eredménye. Nem az anyag fejlődött tudattá, hanem ellenkezőleg: a tudat teremtette meg a világot, s még most is, folyamato­san teremti azt.

  Tudat alatti szinten minden egyes ember folyamato­san teremti a világegyetemet, olyan mechanizmusok útján, amelyekről már beszéltem. Az anyagnak ez a folyamatos keletkezése nem valamilyen helyhez kö­tött, két fül közötti, homlok mögötti tudatalatti révén zajlik. Az egyéni tudatalatti a rendelkezésre álló le­hetőségek szellemi szövetségének eredménye. Egy Gestalt, amelyet a fizikai testet alkotó atomok és mo­lekulák kiegyenlítődött, együttműködő tudatossága formál ki és tart fenn.

  Bizonyos mértékig minden egyes atomnak megvan a lehetősége arra, hogy energiarészesedését fizikai teremtésre fordítsa. A test egész fizikai felépítése a tudattal rendelkező sejtek együttműködésén ala­pul. A fizikai test természete lehetőséget ad tehát az önkifejezésre minden sejtnek, molekulának vagy atomnak. A hatalmas test szerkezete révén olyan perspektíva nyílik meg számukra, amelyre egyébként semmi esélyük nem lenne.

  Ahogy az egyes személyiségek fenntartják egyénisé­güket és eredetiségüket, ugyanúgy az egyes sejtek is fenntartják egyéni mivoltukat, kialakítva eközben az egyén szellemi struktúráját, amely bizonyos érte­lemben ugyancsak inkább formálja őket: s ezzel el is engedlek benneteket egy kis pihenőre. Látni fogjátok: a feltörésen kívül több más módja is van, hogy meg­tudjuk, mit rejt egy tojás...

  Az ember nincs egyedül a világegyetem fenntar­tásában azzal, hogy folyamatosan kivetíti és így megalkotja saját fizikai létezését. Ahogy e fizikai kép az egyéniség saját élményeinek és problémái­nak eredménye, ahogy ezek az élmények és problé­mák megnyilatkoznak a fizikai megjelenésben, ahhoz hasonlóan minden élő dolog megszerkeszti képét, s ezzel segít fenntartani univerzumotok fizikai sa­játságait.