Immunterápia — Tbymosanddal

„SEGÍTŐSEJTEK" ÉS „SZUPPRESSZOROK"

Valóban lehetséges-e a legyengült, elnyomott, kárvallott immun­rendszert újra sokrétű feladatainak lendületes és tökéletes elvég­zésére késztetni? A Sandberg doktor felfedezése után eltelt fél évszázad ettől a kérdéstől visszhangzott — a timuszkivonattal elért eredmények ellenére. Maga Sandberg 196l-ben, amikor az Egye­sült Államokból visszatért Svédországba, magánklinikát nyitott, és 1989-es haláláig bizonyította elképzelése helyességét, szemben a kritikusok hadával. Nagyon magas kort ért meg — thx-kivonatával jóval több mint 200 000 beteget kezelt. Végül már 5 más intézménnyel is együttműködött. Nem csupán rákbetegek jöttek hozzá: foglalkozott mindenféle krónikus panasszal. Jóllehet rend­kívül szigorú ellenőrzésnek vetették alá, de sem nála, sem a kivo­natát alkalmazó orvosoknál nem tapasztaltak egyetlen olyan „balesetet", amely a betiltáshoz vezethetett volna. A svédek, akik műhibapereikkel és a gyógyszergyárak elleni panaszaikkal min­dennek nevezhetők, csak bátortalannak nem, és hamar aktivizá­lódnak, nem sokat tétováznak, ha ilyesmiről van szó, azonnal betiltották volna a thx-et, ha a legkisebb baj előfordul. Ám semmi hasonló nem történt.

Ma Svédországban és a Föld sok más országában — Angliában, Franciaországban, Lengyelországban, Izraelben, Jugoszláviában — a timusz-terápia teljesen elismert gyógymód. Svédországban a timuszkivonatot receptre adják a gyógyszertárakban: hivatalosan engedélyezett gyógyszer. Csak Németországban kérdőjelezik meg mindig ezt a kezelést, pedig már régóta nem számít itt sem „outsider" módszernek.

Az utóbbi időben a tudósoknak sikerült úgynevezett monoklónális antitestekkel olyan módszereket kidolgozniuk, melyek a gátlósejtek számát mérik és az immunrendszeren belüli speciális feladataikat tanulmányozzák.

Egyszerűbben szólva olyan antitesteket hoztak létre, melyekről tudták, hogy bizonyos meghatározott antigénekre reagálnak. Ezeket az antitesteket radioaktív jelöléssel látták el, s így pontosan nyomon tudták követni, hol és miképpen támadnak, mindenek­előtt azonban azt, hogy milyen indító „gyújtás" és milyen „fék" szükséges ahhoz, hogy a támadást egyáltalán észlelje a szervezet, majd a megfelelő mértékben védekezzen ellene — anélkül, hogy a reakció túllőne a célon.

Ezen az úton jöttek rá, hogy a perifériás vérlimfociták 10—20 százaléka úgynevezett B-limfocita. Ezek termelik a bakteriális és vírusos fertőzések leküzdésében oly nagy szerepet játszó antites­teket. Ezek reagálnak az ártalmatlan anyagokra — például a virágpollenre — is, allergia esetében. A vérlimfociták 60—80 százaléka T-limfocita. Ezek azok, amelyeket a csecsemőmirigy képzett ki. Főleg a testsejtek védőerőinek működéséért felelősek. Ezek irányítják és felügyelik a közvetítőanyagok, az úgynevezett limfokinek útját, az egész immunrendszert.

E T-limfociták között ugyanis olyan alcsoportokat találtak, melyek a nem iskolázott gátlósejtekre fejtik ki hatásukat. Ott vannak például a T-segédsejtek. Ezek szabályozzák a B-limfociták antitesttermélését, melyek e segítség híján valószínűleg nem lennének képesek feladatuk betöltésére. Aztán a T-limfociták között találunk még T-szuppresszorokat is. Ezek arról gondoskod­nak, nehogy eleve túl sok B-limfocita termelődjön. Végül a szuppresszorok között is vannak még „specialisták", melyek a vírusoktól megtámadott sejteket rombolják szét. Azt mondhatjuk, hogy a T-limfociták ítélik meg, szükséges-e, s ha igen, milyen mértékben a védelmi harc. Más gátlósejtek az ő utasításaiktól függnek. Ha hiba történik, mindig a T-limfocitákat terheli a felelősség, nem pedig „segédcsapataikat". A segédsejtek aránya az egészséges immunrendszerben a szuppresszorokhoz képest érdekes módon 2:1.

Az immunrendszeren belül a B- és T-limfocitákon kívül még különféle gyilkos sejtek, makrofágok és egy sor más gátlósejt is van. Máig összesen 83-féle alcsoportot határoztak meg! A gyilkos sejtek a ráksejtek és a vírusok megsemmisítésében kapnak fontos szerepet. A makrofágok - falósejteknek is nevezik őket — szintén romboló hatást gyakorolnak a vírusokra és a beteg szövetekre, ártó anyagokra, idegen fehérjékre és hasonlókra. Ezek a szervezet nagy eltakarítói. Ezek a gátlósejtek sem vakon, önállóan hatnak, hanem a T-limfocitákkal összeköttetésben.

Az új módszer lehetővé teszi az immunhelyzet igen pontos követését: figyelemmel kísérhetjük, hogyan változik a betegség alatt - de azt is, hogyan hatnak rá a különféle gyógyszerek. A legfontosabb eredményei a következők: — Egyértelműen megálla­pították, hogy minden krónikus betegség 95 százalékánál — a rákos megbetegedéseknél is — legyengült immunrendszerrel állunk szemben.

Bebizonyították ugyanakkor azt is, hogy az elnyomott immun­rendszert újból talpra lehet állítani, a károsodott immunrendszer pedig immunmodulációval szabályozható. Ezzel pedig megerősí­tést nyert mindaz, amit mi, az immunrendszer természetes kezelési módszereivel mintegy fél évszázada kísérletező orvosok - mindig is hangoztattunk.

A londoni Westminster Hospitál immunológia szakértője, dr. John P. Hobbs professzor már a 80-as évek elején nagy feltűnést keltett azzal a megállapításával, hogy a klinikán kezelt betegek közül minden ötödik immungyengeségben szenved.

A kutatások teljes erővel folynak, szinte naponta érkeznek új eredmények. Csak néhány részeredményről számolnék itt be. Kiderült, hogy például az autoimmun betegségeknél — ilyenek a gyulladással járó reumás panaszok — a segéd- és szuppresszorsejtek aránya borult fel. A 2:1 viszony egyértelműen a segédsejtek javára tolódott el. Belátható, hogy az immunrendszer differenciálatlan erősítésével az immunszabályozásnak az a rendellenessége nem hozható helyre. Helyre kell állítani az „ösztönzők" és a „blokkolók" közötti egészséges arányt.

Az AIDS-betegek esetében éppen fordított a helyzet: a szuppresszorsejtek jutottak túlsúlyra, a segédsejtek pedig egyre keve­sebben lesznek. Különösen a vírusos fertőzések esetében is időszakos, sőt néha krónikus immunszuppresszió állapítható meg. Az övsömörnél (herpesz zoster) a szuppresszorsejtek aktiválód­tak, a makrofágoknál ugyanekkor funkciózavarok lépnek fel.

A rákbetegek esetében szinte minden esetben 1:1a segédsejtek és a szuppresszorok aránya, előrehaladott esetekben néha 1:2. Az ilyen értékek gyakran már akkor is kimutathatók, amikor maga a tumor még nem jelentkezik. A kemoterápiás, besugárzásos vagy Kortizon-kezelés után — ez is kimutatható — az immunszuppreszszió jelentősen felerősödik.

Még a cukorbaj esetében is - ki gondolta volna? — gyakran bizonyítható a segéd- és szuppresszorsejtek arányának eltolódása. Az időskori diabétesznél a segédsejtek száma túl alacsony.

Egyértelmű tehát: aki egészségét meg akarja őrizni, annak elsősorban immunrendszerével kell törődnie. Minden szál itt fut össze. Meggyőződésem, hogy hamarosan még meglepőbb dolgo­kat is megtudunk testünk eme „egészségügyi központjáról". Vajon feltűnt-e Önöknek, hogy csak úgy mellékesen mi hangzott el a T-limfociták arányeltolódásainak felsorolásakor? Igen — annak lehetősége, hogy az ilyen kisiklásokat időben diagnosztizálhassuk, még mielőtt csomót észlelnénk a mellben vagy tumort a májban. Ez a korai felismerés váratlan, hatalmas lehetőséget hordoz. Majdnemhogy „előzetes felismerésnek" nevezhetnénk, mert lehe­tővé teszi, hogy már akkor azonosítsuk a hibát, amikor a betegség maga még ki sem alakult. És mivel ezeket a hibákat valóban ki lehet javítani, a megbetegedést így meg is előzhetjük. Azt hiszem, az utóbbi évtizedekben ez az orvostudomány egyik legjobb híre.

A Schwarzwald Szanatóriumban az immunállapot meg­határozása már sok éve a laboratóriumi vizsgálatok rutinfeladata.

Ezekkel a mérésekkel azt is nyomon tudjuk követni, hogyan változik a kezelés hatására a kép.

Nemsokára - talán már két-három éven belül — a kutatások során kialakítanak majd egy jelentősen leegyszerűsített tesztet, melyet minden háziorvos is felhasználhat, és mely ugyanúgy a rutinellenőrzés részét fogja képezni, mint az EKG vagy a vérnyo­másmérés.

Ez ma még úgy történik, hogy például Heidelbergben tudósok önként jelentkező egyetemisták alkarján kis égési hólyagokat idéztek elő. Ezután megszámolták, hány gátlósejt van a hólyagban lévő nyirokfolyadékban. Ez az eljárás azzal az előnnyel jár, hogy nem kell belenyúlni a szervezetbe, hanem mondhatni a felületen folynak a műveletek. A tudósok ugyanis az égési hólyagban pontosan fel tudják mérni az immungerjesztő anyagokat, anélkül, hogy a szervezetet a legcsekélyebb mértékben is megterhelnék. Lépésről lépésre követik a kezelést, folyamatosan tájékozódnak arról, hogy az immunrendszer mely csoportjai hogyan változnak, milyen anyagok hatására. Persze senki sem akar a közeljövőben égési sebeket okozni a páciensek alkarján. Bizonyára akad majd egyszerűbb módszer is. A kezdeten azonban már túl vagyunk. Hihetetlen, hogy hova jutottak már Sandberg doktor első, bátorta­lan lépései óta.

IMMUNTERÁPIA - A RÁKKEZELÉS NEGYEDIK PILLÉRE

Obertalban mi orvosok már jó ideje ismertük Sandberg munkássá­gát. Én 1975-ben Anebybe utaztam, hogy felkeressem Sandberget, és ott helyben győződjem meg arról, miből is áll az új gyógymódja. Olyan voltam, mint a többi: szkeptikus. Elvégre sokszor átéltem már, hogy szenzációk szappanbuborékként pattannak szét a közelebbi vizsgálódáskor; félreértéssé vágy elsietett kijelentéssé süllyednek, és nem állják ki a beható vizsgálat próbáját. A legrosszabb ezekben az volt, hogy sok hamis reményt keltettek.

Megnéztem az Anneby-i intézetet, megmutatták, hogyan nyerik a csecsemőmirigy-kivonatot, kórtörténeteket tanulmányoztam, és éjszakákon át beszélgettem Sandberggel. Természetesen sok beteggel is beszéltem, kíváncsi voltam a tapasztalataikra.

Kételyeim egyre inkább szertefoszlottak. Meggyőződhettem arról: Annebyben figyelemre méltó dolgok történnek. Sandbergnek sikerült az elgyengült immunrendszert újjáalakítani. Ennek áttörést kellett jelentenie az orvostudományban. Azzal az erős és biztos érzéssel tértem vissza Obertalba, hogy valami fontosat hozok magammal. Sandberg hamarosan viszonozta látogatásomat. Egy hónapra maradt nálunk. Obertal-i Schwarzwald Szanatórium orvosai számára ezután egyértelművé vált: a timuszfaktoros immunterápia valóban arra ad lehetőséget, hogy az immunrend­szert visszavezesse egészséges és normális működéséhez — hogy végre egészen egyszerűen fogalmazzak.

Ma büszkék lehetünk arra, hogy ezt a kezelést Németországban mi alkalmaztuk először klinikai gyakorlatban. Időközben sok minden történt. Kollégáimmal a 15 év alatt több mint félmillió Thymosand-injekcióval sok meggyőző kezelést végeztünk - jelen­tős incidens nélkül.

Ezen idő alatt az eredeti, Sandberg-féle csecsemőmirigy-kivo­natból, a thx-ből kifejlesztettük a Thymosand néven ismertté vált immunaktív készítményt.

Ennek hatóanyagait a BRM- (Biological Response Modifier) osztályba sorolhatjuk, vagyis a bioregulátorok közé. Klinikai alkalmazáshoz a Thymosandot speciális laboratóriumban állítjuk elő a megfelelő gyógyszerészeti és gyógyszerjogi előírások sze­rint, különleges proteintechnológiai eljárással, borjútimusz-összkivonatból. Ez a termelési eljárás biztosítja a készítmény tisztasá­gát, mely nem tartalmaz tartósító adalékot.

A standardízalas során tisztított és a természetessel azonos immungyógyszert kapunk, mely az immunrendszer szabályozását segíti elő. Az előállítási eljárás jellege miatt a Thymosand nem hasonlítható össze a többi úgynevezett timuszkészítménnyel sem minőségében, sem hatékonyságában, sem biztonságos szövőd­ménymentes használatában.

Nem csupán mert az általam megindított alapkutatás megerősí­tette a klinikai eredményeket, hanem saját tapasztalatomból is tudom, hogy a Thymosand minden olyan követelménynek megfe­lel, amelyet csak egy roppant hatékony immunmodulator elé állíthatunk. Én magam legkésőbb félévente alávetem magam a Thymosand-kúrának.

Mint valamikori orvos-igazgató és a mai obertali Schwarzwald Szanatórium tudományos tanácsának tagja, sűrű információcserét bonyolítok le az egész világ neves immunológusaival. Tudósok és orvosok gondolatcseréje céljából hívtam életre 1988-ban az „Immuntréning" nevű szakértői fórumot. A betegek számára csak az elméletek gyakorlati alkalmazása jelentős. A beteget nem a kutatási eredmények érdeklik, hanem a kezelési eredményekből hasznot húzni. Ezért is találkoztunk — javaslatomra — az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Anglia, Franciaország és Németország orvosaival és tudósaival, hogy folytassuk a megkezdett párbe­szédet.

Thymosanddal nemcsak allergiát, krónikus hörghurutot, fertő­zési hajlamot, reumát és hasonlókat kezelünk, hanem ez képezi a rákterápia negyedik pillérét is, ha előtte a hagyományos módon: műtéttel, sugárkezeléssel és kemoterápiával sikeresen eltávolítot­ták a daganatot. Mivel azonban mindhárom kezelési mód károsítja és rombolja az immunrendszert, a rákkezelés negyedik pillérének legfontosabb része az immunmoduláció, nehogy a legkisebb metasztázisok is keletkezzenek vagy banális fertőzések jöjjenek létre.

A hamburgi kis Anke esete mutatja, hogyan is gondolom ezt. Azért éppen ezzel a példával hozakodom elő, mert elég régen történt ahhoz, hogy ne csak átmeneti fellobbanást sejtsenek mögötte, amint arról rákbetegek esetében beszélni szoktak.

Amikor 1976. június 16-án az akkor épp 9 éves Anke erős hasfájással tért haza, a kihívott orvos először vakbélgyulladásra gyanakodott. A röntgenfelvétel árnyékot mutatott a jobb petefé­szekben. Az orvosok gyermekfej nagyságú tumort távolítottak el. A szövettani vizsgálat eredménye: rák; adenokarcinóma. Az egész kis test tele volt metasztázisokkal. Ágyékában már kitapinthatók voltak az áttételes daganatok. A Hamburgi Egyetemi Klinika professzorainak verdiktje: reménytelen!

Ankét citosztatikumokkal kezelték, anyjának megmondták: Semmit sem tehetünk a gyermekért. Próbálja megszépíteni szá­mára a hátralévő idejét!" Szép kilátások!

Anke lefogyott, a kemoterápia következtében kihullott a haja. Nem akart enni, játszani, elvesztette minden életkedvét. Az élénk kislányt mintha kicserélték volna. Már látszott az elkerülhetetlen vég. Akkori kétségbeesésében hallott Anke anyja a timuszterápiá-ról, a „csodaszerről". Nem hagyott nyugton, míg meg nem ígértem, hogy teszek egy kísérletet.

Az első két hét alatt szinte semmi sem történt. Anke állapota változatlanul rossz volt. Megemeltem a Thymosand-adagot. Anke összesen 2 x 20 injekciót kapott. Kb. 1 hónappal a terápia kezdete után hirtelen szemmel látható javulás állt be. A gyermek vérképe normalizálódott. A metasztázisok eltűntek. Anke haja kinőtt. Jó étvággyal kezdett enni. Nőtt, és életkedve is visszatért. És ez így is maradt. A.rosszindulatú betegség két évvel a kezelés után sem tért vissza. Az orvos, aki Ankét operálta és reménytelen esetként hazaküldte, az utóvizsgálatok során ráknak nyomát sem találta. Anke azóta 23 éves, csinos, életvidám fiatal nő lett. Legutóbb 1987. február 28-án volt nálam kontrollon. Ismét megállapíthat­tam: teljesen egészséges.

Ezzel igazából nem azt akarom mondani, hogy a Thymosand „a" rákgyógyszer. Ennyire azért nem egyszerű a gyógyítás művészete. Mindannak alaposan ellentmondanék vele, amit eddig elmond­tam. Aki a szükséges műtét helyett Thymosanddal akarná gyógyít­tatni a rákját, alaposan félreértett volna. Amit bemutatni akartam, mindössze annyi: a rákbetegségek is legyengült immunrendszerre utalnak. Ezért a rákbeteg ellátásának nincs jobb lehetősége a célzott immuntréningnél. Ebben az esetben az immunképző eljáráso­kat ma csaknem általánosan a rákterápia negyedik oszlopának tekintik az onkológiában - az operáció, a sugárkezelés, a kemote­rápia után —, s a Thymosand ennek az oszlopnak kétségkívül igen fontos alapköve.

A rák elleni küzdelem során ma az immunterápia megelőző, kísérő, és utókezelő szerepe csaknem elengedhetetlen. Mindenki­nek, aki különösen veszélyeztetett helyzetben van, mert immun­rendszere már nem működik tökéletesen, sürgős immunterápiára — például Thymosand-kezelésre — van szüksége. Ide tartoznak azok is, akik rákkezelésen estek át: műtéten vagy kemoterápián. A rákbetegség tulajdonképpeni veszélyét rendszerint nem az elsőd­leges daganat képezi, hanem a betegség gyakori visszatérése. Ez azonban — ma ebből kell kiindulnunk — többnyire nem az eredeti nem gyökeresen megoldott újbóli fellángolása, hanem új rák, mely azért jöhetett létre, mert a szabadon mozgó ráksejteket az immunrendszer nem semmisítette meg. Ezért minden citosztatikus kezelés után először arról kell gondoskodni, hogy a kezelé­sek által legyengített és szinte tönkretett immunrendszer újból felépülhessen.

A RÁK ELLENI ÉRINTETLEN VÉDELMI RENDSZERT ÚJRA FEL KELL ÉPÍTENI

A szervátültetések tapasztalatai világosan megmutatták: az egész­séges immunrendszer azonnal felismeri az idegen szövetet, és hozzálát megsemmisítéséhez. Mivel szinte lehetetlen olyan donort találni, akinek szervét a befogadó teste ne érezné idegennek, ezért immunrendszerét erőszakkal kell elnyomni, szupprimálni, hogy az idegen szervet ki ne lökje. E szuppresszió hatására a rák kockázata 70-szeresére növekszik. Ezután a beteg nagyon fogé­konnyá válik a fertőzésekre, ezek életveszélyes formát ölthetnek.

Mint többször említettem, a rákkezelések elnyomják a beteg immunrendszerét. Ez azért jelentős, mert a legelővigyázatosabb, leginkább kimélő műtét alkalmával milliószámra kerülnek ráksejtek a vérbe. Azonnal megpróbálnak megtelepedni vala­hol, hogy aztán tumorrá nőjék ki magukat. A gátlósejtek legyengült állapotukban nem tudják megtámadni őket, ezért a betegség visszatérésének veszélye igen nagy. Ennek megakadá­lyozására, ma minden rákkezeléshez hozzátartozik a műtét utáni citosztatikus vagy sugárkezelés. Ez azonban megint az immunrendszer gyengítéseként és károsításaként hat. Itt az en­zimterápiával kiegészített Thymosand-terápia a rákkezelés negye­dik oszlopaként kívánatos. Legalább a rákbetegség utókezelése ne az immunrendszer tönkretételéből álljon, inkább arra irányuljon, hogy a test védekezőrendszerét a lehető leggyorsabban úgy erősítse és szabályozza, hogy a maga erejéből is el tudjon bánni a ráksejtekkel.

Egyetlen más gyógymód sem képes ezt olyan gyorsan és olyan hatásosan elérni, mint a Thymosand-kezelés — ezt ezerszer és ezerszer tapasztaltam. Ez pedig azt jelenti, hogy a rákbetegeknek a szokásos rákterápia végeztével az első adandó alkalmat megra­gadva végig kell csinálnia az immunkezelést. Ez növeli az esélyét arra, hogy a rák ne térhessen vissza. Az elnyomott immunrendszer képes újra felépíteni az „immun-surveillance-line"-t (így nevezik az amerikai tudósok a rák elleni érintetlen védelmi rendszert), s így megóvja a beteget a visszaeséstől, valamint sok egyéb fertőzés­től, melyek ebben a helyzetben nagyon veszélyessé válhatnak. Ma már egy rák utókezelésnek sem volna szabad mellőzni a Thymosandos vitaminos, enzimes immunstimulálást.

A tipikus időskori ráknál, ahol a daganat csak lassan növekszik és sem műtétet, sem citosztatikus kezelést nem igényel, ajánlható erőteljesebb beavatkozás előtt Thymosand-terápiát alkalmazni. Ezzel legalább annyit el lehetne érni, hogy ha mégis szükségessé válik a beavatkozás, legalább érintetlen legyen az immunrendszer, és képes védekezni a ráksejtek rohama ellen. Mindenesetre gyakran megértük azt is, hogy műtétre végül nem volt szükség. Néhány példa a sok esetből:

Karlsruhéból érkezett hozzánk Obertalba a B. házaspár. A 60 éves Luise B. asszony ízületi kopással érkezett, ő volt a beteg. Férje, a 77 éves Ottó B. kísérőként és „üdülővendégként" jött. Azt mondta, feleségével együtt szeretné élvezni a pompás tájat és az egészséges klímát. Egyik kollégám véletlenül találkozott vele az előcsarnokban. „Üdülővendégünk" görnyedten, bizonytalanul járt, arca szürke volt, és láthatóan szenvedett. Az orvos azonnal tisztában volt vele: ez az ember súlyos beteg! Ezért a következő kezeléskor ezt mondta B.-nének: „Küldje már le egyszer a férjét is! Attól tartok, neki nagyobb szüksége van a segítségünkre, mint Önnek!"

B.-né felzokogott. „Igaza van, doktor úr. De a férjemen már nem lehet segíteni. Prosztatarákja van. Eddig eltitkoltuk előtte. Heidel-bergben a professzor nem akarja megműteni, mert a daganat már túl nagy. Ottó szíve sem bírná ki a műtétet. Éppen azért vagyunk itt, hogy néhány szép napot még eltöltsünk együtt. De Ottó szá­mára sajnos egyáltalán nem szép ez az itt töltött idő. Iszonyúan szenved."

Kollégám nem engedett. „Azért csak küldje be a férjét. Legalább a fájdalmain hadd enyhítsünk."

Így került hozzám Ottó B. A vizsgálat, amit a felesége mondott: alátámasztotta: prosztatarák. Betegem nagyon rossz állapotban volt: csontig soványodott.

Hogy rövidre fogjam: Ottó B. úr alávetette magát a Thymosand-kezelésnek, és 6 hét alatt 3,5 kilót hízott. Élénk és friss volt, amikor kontrollvizsgálaton megjelent. A daganat tényleg kisebb lett. A heidelbergi professzor fölöslegesnek ítélte a műtétet, mert a daganat - a méreténél fogva — most már nem okozott gondot. Az urológus rejtély előtt állt: „Már semmit sem értek — mondta munkatársainak. Először nem operálhattam, mert túl nagy volt a daganat és túl rossz a beteg állapota. Most meg már fölöslegessé vált a műtét, hisz a tumor olyan állapotban van, hogy még nem szükséges beavatkozni. Mi történhetett közben?"

Az ilyen eredmények nem kivételesek. Ugyanakkor azt is megmutatják, hogy az idősebb emberek immunrendszere is tanulékony még.

Nem csupán arról van szó, hogy erős és egészséges legyen az immunrendszerünk. Még fontosabb, hogy helyesen és rendelte­tésszerűen működjék — méghozzá minden helyzetben.

Lássanak erre is egy példát:

Leukémiás gyermekeket a hagyományos módszerekkel 60—70 százalékos eredménnyel lehet meggyógyítani (citosztatikumok, sugárkezelések). Az összes esetnek azonban mintegy harmadá­ban visszatér a rosszindulatú betegség. Ilyenkor legtöbbször csak a csontvelő átültetés segít - persze, ha találnak olyan alkalmas személyt, akinek csontveleje olyannyira azonos szerkezetű a betegével, hogy annak immunrendszere nem veti ki. A legtöbb esetben még a szülők vagy a testvérek transzplantátumai sem megfelelőek. Hogy ezt a problémát megoldják, müncheni gyer­mekorvosok zseniális újítást vezettek be: az első remisszió után, tehát amikor a gyermek legelőször tűnt gyógyultnak, medencéjé­ből kivettek némi csontvelőt. Ezt nyúlszérummal megtisztították az esetleg még jelenlevő leukémiás sejtektől, aztán szükség esetére mélyhűtöttek. Ha mármost a gyermeknél valóban bekö­vetkezett a rettegett visszaesés, olyan magas sugárdózist kapott, hogy elvileg pár óra leforgása alatt meg kellett volna halnia — ha nem adták volna vissza a már régebben kivett csontvelőt. Ez a módszer a várt módon működött. A csontvelő ugyanis olyan kiválóan regenerálódik, hogy viszonylag kis mennyiségekből is a legrövidebb időn belül teljesen működőképes, vérsejtképző „szervvé'' tud alakulni. Az orvosok megfigyelhették, hogy a vér­kép gyorsan normalizálódott. Nemsokára kielégítő mennyiségű gátlósejt volt jelen. Ezek osztódni kezdtek. Úgy látszott, min­den rendben van. És ekkor jött a nagy csalódás: ezek a gyerekek szinte kivétel nélkül meghaltak olyan fertőzések következtében, melyek normális körülmények között ártalmatlanok lettek volna.

Hogy miért? Mert az új vérsejtek nem voltak képesek működő­képes immunrendszer felépítésére. Nem tanulták meg megkülön­böztetni a barátot az ellenségtől, az egészségest a betegtől. A radikális besugárzás hatására nemcsak az összes, „tudást" birtokló vérsejt pusztult el, hanem a csecsemőmirigy is — ezt ugyanis a sugárzás igen erősen rombolja. A kis betegek egészségesnek látszottak, de nem voltak azok. Volt elegendő gátlósejtjük, de nem volt működőképes immunrendszerük.

A Londoni Middlesex Egészségügyi Főiskolán Ivan Roit immu­nológus professzor ugyanezt figyelte meg állatkísérletei során. Kifejlett egereket erős röntgensugárzásnak tett ki. Megállapította, hogy limfocitáik elvesztették osztodó képességüket. Az állatok immunrendszere teljesen összeomlott. Akkor friss, fiatal csontve­lősejteket oltottak az állatokba. És valóban — az egerek mintha magukhoz tértek volna. A limfociták száma hamarosan újból normális volt. Ebben az esetben azonban a gátlósejtek „tájékozat­lanok" maradtak: saját vörösvértesteiket támadták meg.

Most jön azonban a kísérlet örvendetesebb része: Roit professzor vissza tudta állítani az elveszett „iskolázottságot": csecsemőmirigy-kivonatot adott az immungyenge állatoknak. És az egerek immunrendszere újból működni kezdett! A tudós be is tudta bizonyítani, hogy feloldott timuszkivonat alkalmazásával még azokat a hiányosságokat is orvosolni lehet, melyeket az újszülött kísérleti állatok timuszának kivétele okozott.

Ez olyan fontos és úttörő felismerés, hogy még sok orvos sem fogadja el. Alapjában véve az immunrendszernél is ugyanaz játszódik le, mint a cukoranyagcserénél: ha a hasnyálmirigy nem termel több inzulint, mert a szigetsejtek, az inzulák eleve működő­képtelenek — mert megfertőződtek és elpusztultak, vagy az öregkór és a szüntelen túlterhelés hatására kimerültek - akkor a testet el lehet látni a hiányzó hormonnal, az inzulinnal, melyet injekció formájában juttatunk a szervezetbe. És a cukoranyagcsere folytatódik. Az inzulák és a csecsemőmirigy közti különbség mindössze annyi, hogy az immunrendszer központi szerve nem egyetlen anyag előállításáért felelős, hanem thymosinok, peptidek, enzimek még egészen fel sem mért sokaságáért. Minden valószínűség szerint ez a sokaság együtt a leghatékonyabb, mert az egyes tényezők erősítik egymást.

Mikor alkalmazzunk tehát Thymosand-terápiát? Elsősorban az élet három nehéz „pillanatában":

— a 40 éves kor körül jelentkező immunszünet idején, hogy segítsük megőrizni és megerősíteni a szervezet védőerőit a betegséggel szemben;

— ha az immunrendszer csődöt mondott, például krónikus elváltozások esetében;

— ha az immunrendszert mesterségesen „kötötték gúzsba", pél­dául rák-kemoterápia, vagy akár antibiotikumos-kezelések után.

Tisztában kell azonban lenni azzal: a cukorbetegségnél sem elég egyetlen injekció ahhoz, hogy aztán már végleg szabályosan működjék a cukorellátás. Az inzulin előrehaladott elmaradása esetén naponta fecskendezünk a szervezetbe inzulint.

A timuszfaktoros immunterápia is hasonló: nem elég egyszer két hetet szanatóriumban tölteni és néhány injekciót kapni ahhoz, hogy egész életünkre érintetlen immunrendszerrel rendelkez­zünk. Egynémely megelőzést célzó esetben, nagyon korán és ritkán akár egyetlen kezelés is elég lehet. De a krónikussá vált betegségek esetén csak bizonyos ideig hat. Utána meg kell ismételni. Obertalban évtizedes tapasztalatok alapján a következő terápiás séma rajzolódott ki, különösen hatékony módszerként: az első kezelés során rendszerint 15—20, izomba adott injekcióval 1-5 ml megfelelő nagyságú adagot adunk.

A beteg naponta kapja az injekciót, melynek adagolása függ a súlyától és egészségi állapotától. 6 hónap múlva további 5—10 injekciót kap. Ezt a „felfrissítést" félévenkénti időközökben leg­alább 10—10 Thymosand-injekcióval többször megismételjük.