A CSECSEMŐMIRIGY FELFEDEZÉSE

Sandbergnek ismét csak a kezdet kezdetétől kellett elindulnia. Akkor tudott továbblépni, amikor az előbb említett kritikus időszakokat alaposabban megvizsgálta: a pubertás, a terhesség és a klimax idejét. Éppen tuberkulózisban gyakran betegedtek meg 18 év körüli fiatalok—és terhes nők! Minden jel arra mutatott, hogy a hormonok - helyesebben a hormonrendszer változásai — valami­képpen hatással vannak az immunrendszerre.
Ebből a meggondolásból Sandberg egyénként végigvette a hipofízistől — a voltaképpeni hormon-irányítóközponttól - kezdve a nemi mirigyekig az összes hormonmirigyet, és összeszedett róluk minden fellelhető információt.

Ezeket összevetve egyre világosabban kirajzolódott, melyek is a főszereplők: a csecsemőmirigy és a nemi hormonok mirigyei. A csecsemőmirigynek (timusznak) — akkoriban ennyit tudtak róla — a növekedéshez van valami köze. Ha ez lezárul, és a fiúból férfi, a leányból nő lesz, a csecsemőmirigy összezsugorodik, míg a nemi mirigyek, „ellenfelüktől" megszabadulván gondoskodnak a jelleg­zetes férfias és nőies testformák kialakulásáról. Vajon véletlen-e, hogy ugyanettől a pillanattól kezdve megnő a fertőzés veszélye?

Sandberg nagy merészen állította fel tételét: a test központi el­hárító szerve a csecsemőmirigy! A későbbi kutatások őt igazolták.

Ez a 4O-es évek elején történt. A második világháború egész Európát árnyékba borította. Emberek millióit érte iszonyatos halál. Nagy-Britanniában éppen akkor fedezték fel a penicillint. Dr. Sandberg tételeiről sem vett tudomást senki. Az orvosoknak egyéb gondjuk is volt, és hitték, fontosabb dologra akadtak. Akkoriban a csecsemőmirigyről szinte semmit sem tudtak. Egye­sek az emberiség fejlődéstörténete során visszamaradt, fölösleges szervnek vélték, olyasvalaminek, amire a testnek már régen semmi szüksége. Mások úgy hitték, a csecsemőmirigynek mindössze annyi a feladata, hogy a gyermek- és fiatalkorú embereket megóvja a túl korai nemi éréstől, az időnap előtti felnőtté válástól. Annyit ugyanis mindenesetre már megfigyeltek, hogy az a mirigy, amely a szegycsont fölött, a pajzsmirigy alatt helyezkedik el, felnőtteknél minden veszély nélkül eltávolítható. Orvostanhallgatók azt is megtanulták, hogy azok az ebihalak, amelyeket csecsemőmiriggyel etetnek, óriási ebihalakká válnak, de békává soha. Még emlékszem saját orvostanhallgatói tanulmányaimra, épp abból az időből: a timuszt (a csecsemőmirigyet) egy kalap alá vették a garat- és orrmandulákkal, a léppel és a vakbél féregnyúlványával. Mind az ötöt többé-kevésbé haszontalan berendezésnek tartották, amelyet komolyabb következmények nélkül el lehet távolítani. Azt a fontos összefüggést, hogy minden esetben a test fontos védőszerveivel van dolgunk, még nem ismerték.

Nincs tehát mit csodálkoznunk azon, hogy Sandberg doktor felfedezése semmilyen visszhangot sem váltott ki. Hozzájárult még ehhez valamiféle szakmai gőg is: végtére a svéd kutató „csak" egyszerű állatorvos volt! így aztán Sandbergnek egyedül kellett tovább járnia az útját. Elismerés, bátorítás, erkölcsi és anyagi támogatás nélkül. De a fiatal kutatót semmi sem rettenthette vissza, még az sem, hogy bátyja időközben meghalt. Sandberg tovább kutatott, és lassan igazi csecsemőmirigy-szakértővé vált. Rájött, hogy ez a szerv az immunrendszer szempontjából valószí­nűleg sokkalta fontosabb, mint a nyirokrendszer összes többi képződménye. Hiszen összsúlyának 90 százaléka fehérvérsejtek­ből áll. Rájött arra is, hogy a csecsemőmirigy felnőttkorban sem válik fölöslegessé — mindvégig szükség van rá. Ha elcsökevényesedik, az azért van, mert kimerült. Egészséges felnőtteknél a timuszmirigy meglehetősen nagy, ha már nem is annyira feszes, mint a gyerekeknél és a fiataloknál. Beteg emberben pedig mindig számottevően kisebb.

1949-ben a timuszmirigyről írott munkájával Sandberg tudomá­nyos fokozatot szerzett. Kutatási eredményeit megjelentette ugyan, ám az orvostudomány képviselői megint csak nem vettek róluk tudomást. Megállapításai egyszerűen összeegyeztethetetle­nek voltak a merev szemléletű tankönyvek világképével.

ELSŐ KÍSÉRLETEK A TIMUSZKIVONATTAL

Sandberg nem adta fel. Eltökélte, hogy immár bizonyítékokkal is alátámasztja elméletét. Azt akarta megmutatni, hogy a timuszmi­rigy hatóanyagai valóban fontos immunfaktorokat tartalmaznak, hogy az immunrendszert ezekkel a tényezőkkel segíteni és szabályozni lehet. Ezt állatkísérletekkel akarta bizonyítani. Úgy döntött, hogy tengerimalacokat olt be tuberkulózis-bacilussal, majd egészséges csecsemőmirigy kivonatával kezeli őket. Borjú csecsemőmirigyét őrölte meg, és desztillált vízzel elegyítette. Ezt az oldatot a kísérleti állatok egyik csoportjának befecskendezte. A kísérlet meggyőző eredménnyel járt: míg a kontrollcsoport vala­mennyi állata megbetegedett, a timusszal kezeltek közül ötből négy nem kapta meg a tébécét. Az ötödiknek pedig csupán gombostűfej nagyságú góc volt a májában.

Ez mindenesetre még nem volt végleges bizonyíték a csecse­mőmirigy-kivonat hatékonyságára. Sandberg azonban tudta: jó úton jár. Kísérleteinek eredményére hivatkozóan megpróbált állami támogatáshoz jutni. ígéreteket ez alkalommal kapott is, de a támogatás olyan csekély mértékű lett volna, hogy fájó szívvel kénytelen volt lemondani róla—nem tudott volna megélni belőle. Állatorvosként működött tovább, és megkísérelte a timusz kutatásait szabad óráiban egyedül, minden segítség nélkül folytatni.

Azt még nem sikerült ugyanis tisztáznia, mi is tulajdonképpen a csecsemőmirigy funkciója, és milyen módon gyakorol hatást az immunrendszerre. Sandberg kutatásai során újra meg újra vissza­tért a kérdéshez: vajon miért olyan nagy és feszesen duzzadó a csecsemőmirigy a gyerekeknél és a fiataloknál? Miért épp akkor kezdi korlátozni hatását, amikor a pubertásban a test növekedése megáll? Lehet, hogy a csecsemőmirigy hormonjai afféle „növeke­dési hormonok", melyek más, ismert hormonokkal együtt a fejlődést szabályozzák? Vagy épp ellenkezőleg: fékező hatást gyakorolnak a tulajdonképpeni növekedési hormonokra, hogy a zabolátlan növekedést megakadályozzák?

Ez a kérdés szinte automatikusan hozta magával a következőt: lehetséges, hogy a timuszfaktorok azokat a sejteket is akadályoz­zák a növekedésben, amelyek ráksejtté torzulva gátlástalanul elburjánzanának, és szétrombolnák a szervezetet? Talán a timusz-hormonok a rég keresett rákgyógyszerek? Ez a gondolatmenet — mint azóta kiderült — hibás. A végső következtetések azonban helyesnek bizonyultak. A timuszfaktorok valóban gátolják a rákos sejtek növekedését.

Ám egészen másképp, mint ahogyan azt Sandberg 50 évvel ezelőtt feltételezte. Akkor azonban mindez még újdonság volt! Elmélete mindenesetre arra ösztökélte, hogy a timuszkivonatot rákbetegeken is kipróbálja. És mindjárt az első kísérletek olyan eredményeket hoztak, amelyek legmerészebb álmait is túlszár­nyalták. Egy paraszttól kapott egy halálosan beteg tehenet. A hasában hatalmas daganat, a szeme mögött tumor, agyában pedig valószínűleg már metasztázisok. E rákos megbetegedés következ­tében az állat olyan elesett volt, hogy már enni sem tudott. Reménytelen eset. Sandberg vállalta a kihívást. Elkészítette a timuszkivonatot. Amikor azonban bevitte az istállóba, a tehén már eszméletlenül hevert. Vesztenivalója már senkinek nem lévén, megkapta az injekciót — jóllehet, igazán nem volt felépülésére semmi remény. Másnap reggel, amikor Sandberg megnézte a tehenet, nemhogy kimúltan találta, ahogyan arra számítani lehetett, hanem a jászolnál állva, amint evett. Pár hét múltán tumornak még a nyomát sem lehetett érzékelni benne. Az állatot később levágták, és alaposan megvizsgálták. Kiderült, hogy teljesen egészséges volt.

Ez 1950 tavaszán történt. Sandberg tudta: szenzációs felfedezést tett, mely talán emberek millióinak nyújthat reményt. Minden lelkesedése dacára sem merészkedett még egyszer a nyilvánosság elé. Hiszen már megint csak süket fülekre találna — gondolta.

Csak egyvalakit győzött meg annyira, hogy segítséget nyújtson neki: barátját, egy Anneby melletti kórház főorvosát, aki arra kérte, foglalkozzon kórházának reménytelen állapotú rákbetegeivel, vagy a leukémia különösen előrehaladott állapotában levőkkel. Ezzel Sandbergnek először adatott meg, hogy csecsemőmirigy-ki­vonatát emberi szervezeten is kipróbálja.

A főorvos felügyelete mellett először három olyan betegnek adott timuszkivonatot, akiknek kétséget kizárhatóan leukémiája volt, a diagnózist csontvelőminták támasztották alá. A vérkontroll-vizsgálatok során már a 3- napon jelentős javulást észleltek. A betegek közérzete szemmel láthatóan javult. Az eredményeket további terápiás kísérletek is alátámasztották. Most már semmi sem tarthatta vissza Sandberg doktort. Csecsemőmirigy-kivonatá­ról beszámolót írt egy orvosi szaklapba. Dolgozatát azonban visszaküldték. Senki nem vállalta egy ilyen szenzációs hír bejelen­tését. Ha tudjuk, mennyi állítólagos áttörést jelentettek be éppen abban az időben a rákkutatás terén, hány millió ember érezhetett keserű csalódást, a hamis remény múltán érthető az illetékes szerkesztők óvatossága: egy ismert onkológus egyetértő vélemé­nye nélkül nem vállalhatták a kockázatot.

Hiszen ők maguk egyáltalán nem értettek ahhoz, amit ez a „kívülálló" állított. De hát éppen ez volt a bökkenő: ilyen szakem­bert Sandberg nem tudott felmutatni. A szakterület előtte ugyanis nem létezett! Akkoriban a timuszterápia jelentőségét — néhány kivételtől eltekintve — még az onkológusok sem tudták felmérni. Nem úgy a betegek. Számukra Sandberg az utolsó szalmaszálat  jelentette. Sikereinek híre szájról szájra terjedt, a betegek áradata egyre nőtt. Sandbergnek olyan mennyiségű kivonatot kellett előállítania a kezelőorvosok megrendelésére, hogy a kutatásra már semmi ideje sem maradt. Ezért kivonult az „üzletből", és Amerikába ment. Ott egy alapítványtól kapott pénzt, és végre szinte háborítatlanul a kutatásnak szentelhette idejét. Amikor be kellett számolnia a támogatás felhasználásáról, eredményei annyira lenyűgözték az Egyesült Államok kutatóit, hogy még a leghíresebb kutatóintézetükbe, a Sloan Kettering Institute-ba is bejuthatott. Ott azonban részletekbe menően elő akarták írni neki, hogyan végezze tudományos kísérleteit. Ezzel Sandberg nem értett egyet. Abbahagyta a munkát és csalódottan, de töretlen hittel visszatért Svédországba.

E teljesen kilátástalan helyzetben Sandberg számára csak egyet­len járható út kínálkozott: a laikus sajtóhoz fordult. Ezzel azonban sok tudós szemében végképp lehetetlenné tette magát. Viszont legalább egy helyről mégis megkapta végre az áhított támogatást: a Lundi Egyetem kutatási lehetőséget biztosított a számára, később pedig a göteborgi is. Kifejlesztette a hamarosan közis­mertté váló formulát, a thx-et. Ez valójában nem egyéb, mint egyszerű laboratóriumi jelölés: a th a timuszt (thymus), az x (római 10-es) pedig a 10., javított kivonatolási módszert jelen­tette.

Intenzív kutatómunkája során Sandberg arra is rájött, hogyan hatnak a csecsemőmirigy faktorai az immunrendszerre, és miért képesek megakadályozni a rák kifejlődését: a timusz egyfajta oktatási központ bizonyos limfociták számára. És Sandberg még valamit felismert: majdnem minden rákkezelő módszernek az a gyilkos mellékhatása, hogy károsítja az immunrendszert — vagyis éppen azt az erőt, amely egyedül képes a rák megakadályozására.

AZ IMMUNRENDSZER CSODAVILÁGA

Nem utolsósorban éppen Sandberg kutatómunkájának köszönhe­tően, az utóbbi évtizedekben mind többet megtudni kifejezetten a zseniálisnak nevezhető immunrendszerről és annak „agyköz­pontjáról", a csecsemőmirigyről. Minél több rejtélyt fejtenek meg a tudósok, annál elbűvöltebben állunk a csodavilág előtt. Még távolról sem tudunk mindent. Még növekvő csodálkozással kér­dezzük: hogyan is lehetett egyáltalán eredményesen kezelni a betegségeket, amikor minderről szinte még semmit sem tudtak akkoriban.

Itt most nem bocsátkozhatom a bonyolult összefüggések részle­teibe. Ez csak megzavarná az olvasót, és eltérítene könyvem tulajdonképpeni céljától. De azért csodálkozzanak velem egy kicsit: adózzunk ez egyszer ismét, együtt több tisztelettel az élet titkainak. Hiszen, mint az számomra a betegekkel folytatott beszélgetés során ezerszeresen kiderült, csakis ez a tisztelet lehet az alapja az egészségközpontú, tudatos és felelős életvitelnek.

Minden vérsejtnek, testünk gátló sejtjeinek is — a vörös csont­velő a bölcsője. Ez a vérképző vörös csontvelő felnőtt embernél mintegy 4 kg tömegű. A legnagyobb „szerv" az emberi testben — és a legfontosabb is. Ha — például besugárzás során tönkremegy, az élet is kialszik. Másrészt — és ez a csontvelő-átültetések nagy esélye! — az egészséges csontvelő kis mennyisége is elegendő ahhoz, hogy néhány óra leforgása alatt az egész vérképző szervet újra működőképessé tegye.

A koponya és a vállöv csontjaiban, a bordákban, a gerincben és a medencében másodpercről másodpercre 2 millió sejt születik. Ezt a „tömegtermelést" elképzelni sem tudjuk. Több ez, mint afféle normális „gyártási folyamat". Valóságos robbanássorozatnak felel meg.

Ennek így is kell azonban lennie. Mert vérsejtekre óriási mennyiségben van szükség. Egyetlen apró vércseppben 5 millió vörösvértestecske van, 8-10 ezer fehérvérsejt (betegség esetén ez a szám gyorsan emelkedik 50 ezerre, vagy még többre), ehhez járul még 300 ezer vérlemezke. A vörösvértestek nem tudnak osztódni. Kb. 120 napot élnek, akkorra „felőrlődnek" a véredé­nyekben megtett út során. A máj kiválasztja és lebontja őket.

A vörösvértestecskékkel ellentétben a változatos alakú fehér­vérsejtek önálló, parányi élőlények. Osztódással szaporodnak, és nemcsak sodródnak a vérárammal, hanem önállóan mozognak. Ha kell, a keringési rendszert elhagyva odamennek, ahol szükség van rájuk. Ezek a sejtek tartalmazzák az egész génállományt, mégis teljesen önálló életet élnek. Sőt: idegen testben vagy megfelelő tápoldatban akár túlélésre is képesek. Akkor aztán, ha meg is halok, mégis jelenvaló maradok.

A vörös csontvelőben képződnek a fehérvérsejtek alapformái is. Ezek bizonyos szempontból „embrionális állapotban", vagyis „fél­készen" kerülnek a vérbe. Ott válik el — a szükségletek szerint —, milyen feladatot is kap az immunrendszeren belül az új gátlósejt. Lehet, hogy az „általános védőőrséghez osztják be, és az első vonalba küldik. Lehet, hogy azt a feladatot kapja, hogy készüljön fel antitestek előállítására. Lehet, hogy „falósejtté" alakulva, fő feladata a takarítás lesz: a megsemmisítése mindannak, ami beteg és árthat, mégpedig úgy, hogy a vérsejt egyszerűen lerohanja és „felfalja" az ártó anyagot vagy sejteket.

De előfordulhat az is, hogy a sejtek iskolába küldik, „vezetőkép­zésre". Ez az iskola — és ebben az esetben igazán helytálló a hasonlat — a csecsemőmirigy. A speciális gátlósejtek — kiképzésük után T-limfocitáknak nevezzük őket — mintegy 3-4 nap alatt mindent megtanulnak, amit az immunrendszernek tudnia kell ahhoz, hogy életünket biztosítsa. Megtanulja, mi a test sajátja, és mi az idegen, mi az egészséges és a beteg, mi az ártalmatlan, és mi az, ami árt. A gátlósejtek gyakorolják be a megkülönböztetés művészetét. Hogy ez hogyan történik, még nem tudjuk részlete­sen. Némely tudósok úgy vélik, hogy a „tanulók" valamiképpen találkoznak a lehetséges ellenségek képmásával. Talán a modern számítógépi nyelv találóbban írja le az itt zajló eseményt: elődeink  minden tapasztalatát a génállomány tárolja. Valamennyi, az életet veszélyeztető tényezőt — az évmilliókkal ezelőttieket is —, millió­számra itt tartjuk számon, a helyes válaszok összes lehetőségével együtt. Az „egészség" végeredményben nem más, mint az immun­rendszer — jellegében és arányában — megfelelő válasza mindenre, ami csak az emberrel történhet. Erre képezi ki a vérsejteket a timusz: T-limfocitajelöltjeink megtanulják, hogyan hívhatják le minél gyorsabban és minél célravezetőbben a megfelelő progra­mokat. Úgy fogalmazhatnánk: nem készségekről és jártasságokról, hanem információkról és tudásról van itt szó!

A T-limfocitáknak, az immunrendszer vezető erőiként arról kell gondoskodniuk, hogy minden bevetésre megfelelő helyen, idő­ben, módon és mértékben kerüljön sor. Hogy mikor, hol és pontosan milyen antitesteket vessenek be. Elektronmikroszkóp alatt megfigyelhető, hogyan adják át tudásukat a többi fehérvér­sejtnek: mintha a T-limfocita egy másik fehérvérsejttel való találkozásakor „antennákat" nyújtana ki, melyekkel megérinti „beszélgető partnerét", és így adja át az információt. A megszólí­tott vértestecske pedig azonnal hozzáfog, hogy a megfelelő számú részecskévé osztódjon vagy antitesteket állítson elő. Mielőtt azonban a T-limfocita átvehetné vezetői „jogosítványát", szigorú iskolát kell kijárnia. A csecsemőmirigyben többszöri osztódással kell bizonyítania, hogy nem csupán ő, hanem „utódai", az azonos duplikátumok is hibátlanul tudják a leckét. Ezután pedig a jelek szerint még egy nehéz záróvizsgát is le kell tennie, ahol nincs kegyelem: aki megbukik, azonnal elpusztítják. És hogy ez valóban így történik, azt a „kivégzettek tömegsírjai" bizonyítják a csecse­mőmirigyben. Most már azt is megérthetjük, miért olyan telt és aktív az ember gyermek- és ifjúkorában, míg később nem látszik létfontosságúnak: nem örökké járunk iskolába, hanem csak addig, míg a szükséges tudást el nem sajátítjuk. Miután pedig a limfociták egyfolytában szaporodnak, és közben átadják egymásnak tudásu­kat, nem is kell őket állandóan iskolázni. Csak azok a fehérvérsejtecskék szorulnak oktatásra, amelyek újonnan kerülnek elő a csontvelőből. Pótlólagos iskoláztatásra akkor lehet még szükség, ha az évtizedek folyamán az osztódás iramában a limfociták elvesztették tudásuk egy részét, vagy felhasználták valamiféle ingerlés folyamán.

Most már azt is tudjuk, miért olyan fontos a timuszmirigy épp a csecsemőkorban, akkor, amikor a fiatal szervezet függetlenedik az anyai immunrendszertől: az első, alapvető képzés nyomán megje­lenik a tudás, és sejtről sejtre örökítődik tovább. Ha azonban ezt az iskolát nem végzik el, az immunrendszer nem fog tudni működni. Ha az újszülött egerekből kiveszik az immunrendszer e központi szervét, akkor azok ugyanúgy járnak, mint a külvilágtól szigorúan elzárt, steril műanyag sátor alatt élő gyerekek: nem rendelkeznek működőképes immunrendszerrel. Ezekbe az egerekbe, melyek nem vettek részt a timusz tartotta kiképzésen, bármely idegen szervet be lehetne ültetni — sohasem lökné ki azt szervezetük. Ezzel szemben a leghétköznapibb fertőzés is halálos kimenetelűvé válna számukra. A ilyen egerek két, legföljebb három hónapot élhetnének, majd menthetetlenül áldozatul esnének valamilyen fertőzésnek.

Ha azonban a timuszmirigyet csak mintegy 8 nap múltával távolítanánk el, az állatok akadálytalanul élhetnének tovább. Az immunrendszer ez idő alatt ugyanis már megkapta volna a szükséges információkat, és képes lenne a létfontosságú különb­ségtételre. Szervezetük kilökné, nem tűrné a beültetett idegen szervet. A fertőzéseket pedig le tudná győzni.

A csecsemőmirigy információtovábbító tevékenységét — mint ma már tudjuk — több faktor végzi, értékes peptidek és egyéb hatóanyagok közreműködésével. Ezeket ma már izolálhatjuk, és részben mesterségesen előállíthatjuk. Az is egyértelműnek látszik, hogy a mintegy 20 különböző hormon mindegyike csak egyetlen, határozottan körvonalazható információt hordoz. Az össztudást csak valamennyi timuszfaktor együttese biztosítja. Ezek pedig nyilvánvalóan felerősítik egymás hatását is.

A LIMFOCITÁK ÉS A NYIROKRENDSZER

Szervezetünkben normális esetben csak nagyon kevés limfocita cirkál. Az egészséges szervezetnek csak a „rend fenntartásához" van szüksége rájuk. Ha csírák jutnak be, amíg számuk nem túl nagy, az elpusztításuk nem okoz különösebb megerőltetést. Ezért általában észre sem vettük ezeket a szüntelen ütközéseket. Ha azonban a baktériumoknak, a vírusoknak vagy a gombáknak sikerült áttörniük a legelső védelmi vonalon, és nagy számban elszaporodhattak - és a test számára valami olyan újat képviselnek, ami ellen még vagy már nincsenek antitestmodellek a vérben —, akkor hatékony stratégiát kell kidolgozni: a gátlósejtek tehát antitesteket állítanak elő. Ez megint csak zseniális teljesítmény. Ha egy T-limfocita találkozik valamilyen sejttel, mikroorganizmussal, fehérjével vagy vegyi anyaggal, először meg kell állapítania, hogy az úgynevezett antigén-e — tehát kórokozó, méreg vagy fajidegen fehérje. Amennyiben a vizsgálat eredménye azt mutatja, hogy a véletlen ismerős a saját szervezethez tartozás jegyeit viseli magán, el kell dönteni, vajon egészséges és ezáltal védendő-e, avagy beteg, illetve elfajzott, tehát meg kell semmisíteni.

Ha antigénnel van dolga, a limfocita antitestek termelését rendeli el. Ezek olyan speciális gátlósejtek, melyek „semlegesítik" a támadót. Az antitest csatlakozik az antigénhez, és vele együtt úgynevezett immunkomplexust alkot. A támadó így elveszti életképességét. Nem kórokozó többé, sem elszaporodni, sem méreganyagokat kiválasztani nem tud.

De az immunkomplexus még mindenesetre ott van, és továbbra is antigénként szerepel, olyasvalami tehát, ami nem tartozik a vérbe, és ezért a lehető legsürgősebben el kell távolítani. Amint még majd látni fogjuk, éppen ezek az immunkomplexusok végze­tes szerepet játszanak a krónikus betegségek kialakulásában.

Ahhoz, hogy a támadók méltó ellenfeleivé váljanak, a limfocitáknak osztódniuk kell. Nem ám azonban csak úgy vaktában, hanem mindig a veszély nagyságával arányosan. Az elektronmikroszkóp alatt ezt is megfigyelhetjük: az egészséges testben az osztódás éppolyan sebességgel és éppolyan gyakorisággal történik, amint azt a veszély elhárítása megköveteli. Hiszen az elburjánzó antitest­reakció is fenyegetést jelenthetne az egészségre.

Az elhárító küzdelembe bekapcsolódnak a környező sejtszöve­tek is. Megduzzadnak. Gyulladás keletkezik. Ezt nem a támadók okozzák, hanem az immunrendszer: az ingerelt helyet körülvevő sejtek felszólítást kapnak, hogy fokozzák tevékenységüket. Több enzimet és egyéb anyagot kell szállítaniuk, mert ezekre sürgősen szükség van a harcban. Ekkor megnagyobbodnak, „üzemhőmér­sékletük" is megnő. A test lázzal fűti fel magát. Ez a megemelkedett hőmérséklet az immunrendszer hatásos fegyvere mindenekelőtt a vírusok és a ráksejtek ellen, melyek rosszul tűrik a magas hőmérsékletet.

Nem valamennyi limfocita rohanja meg a betolakodót. Néhá­nyan hátramaradnak. Ők az „anyasejtek" emlékezetét őrzik, és gondoskodnak továbbadásáról, hogy hamisítatlanul „örökíthető" maradjon, nehogy a tudás elvesszen.

Ha a támadót legyőzték, a vérben nem maradnak antigének, hanem csak immunkomplexusok. Ezzel azonban a munka még nem ért véget. Jöhet a takarítás. Most az immunkomplexusokat is le kell bontani, és el kell takarítani a csata romjait.

Ilyen romot már mindenki látott: ez a genny, mely elpusztított kórokozókból és elhalt gátlósejtekből áll. Csak akkor mondhatjuk a fertőzést teljesen legyőzöttnek, ha a vérben már immunkomple­xusok sem mutathatók ki - csak szabad antitestek. Csakis ekkor — és ez nagyon fontos — reménykedhetünk abban, hogy nem maradnak vissza káros következmények.

Mindez roppant harciasan hangzik. Egyfolytában „támadókról", „ellenségekről", „harcról" meg „csatatérről" esik szó. De ez a valóság. Életünk minden másodpercében néhány ezer vagy akár néhány tízezer fehérvérsejtecske áldozza fel magát, hogy megsem­misítse a vírusokat, a baktériumokat, a gombákat, hogy lebontsa az elhalt sejteket és szétrombolja a ráksejteket.

Ahhoz, hogy feladatainak eleget tehessen, az immunrendszer valóságos „erődítményekkel" rendelkezik, melyekben a gátlósej­tek elsáncolják magukat. Ezek az erődök a nyirokcsomók. Sűrű hálózatban, az egész szervezetben szétszórva helyezkednek el, és a nyirokrendszer pályái kötik össze őket egymással. A limfociták ezekben a csomókban szaporodnak. Itt ütköznek meg az antigé­nekkel is. Itt kell elhaladniuk a betolakodóknak, ha a test belsejébe akarnak jutni. Általában ha az egyik ilyen nyirokcsomóban különös hevességgel lángol fel az elhárításért folyó harc, megduzzadt mirigyekről beszélünk. Természetesen azonban nem mirigyekről van szó, hanem védelmi központokról. És ha karunkon vagy lábunkon egy-egy fertőzés után piros csíkot fedezünk fel, általában „vérmérgezést" emlegetünk. Valójában azonban egy nyirokpálya gyulladásáról van szó.

Testünk stratégiailag különösen fontos pontjain, például a nyakon, a hónaljban, a lágyékban a nyirokcsomók nagy sokaságban fordulnak elő, és erősen fejlettek. Azt kell megakadályozniuk, hogy a kórokozók a karokból és lábakból a testbe, a testből pedig a fejbe kerülhessenek.

Az orr- és a garatmandulák minden kórokozót kirekesztenek, melyeket a belélegzett levegővel és a táplálékkal veszünk magunk­hoz. Az a jól ismert „torokba nézés" nyújtja az első információt az orvosnak arról, hogy van-e valamilyen fertőzésünk. A mandulák sorsa gyakran jellemző arra a rablógazdálkodásra, ahogyan egész immunrendszerünk: a mandula sokszor már kora gyermekkorban, egy sor súlyos fertőzés után csak összeszabdalt roncs, kórokozók pihenő- és búvóhelye, s ezáltal újabb fertőzések fenyegető fészke. Ezért hajlik sok orvos arra, hogy kivetesse. Az én tapasztalatom szerint sokszor túlságosan is korán. Teljesen logikus ugyanis, hogy ha kivesszük a mandulákat, döntő helyen számoljuk fel a legfonto­sabb védőgátat.

A kórokozók zavartalanul juthatnak a következő, már nem olyan jól kiépített zsilipig. Véleményem szerint az eddiginél sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani arra, hogy az orr- és garatmandulák működőképesek maradjanak, annyira fontosak az im­munrendszer számára. Ez azonban, főleg gyerekek esetében azt jelenti, feltétlenül gondoskodni kell arról, hogy a gyerek az. egyik torokgyulladásból vagy megfázásból nehogy azonnal a másikba essen bele. Nem szabad gondatlanul — mint eddig! — a legkisebb fertőzést is azonnal antibiotikummal kezelnünk. Az ugyanis a betegséget csak látszólag gyógyítja meg, ám végül is csak azt készíti elő, hogy hamarosan felerősödve térjen vissza. Ehelyett minden meghűlést alaposan, nyugalomban kell kigyógyítani, hogy a gyermek tényleg megerősödve kerüljön ki belőle. Immunrend­szerének meg kell adni az edződés lehetőségét.

Nyirokcsomók nagyon sűrű sokasága, szabályos védőgyűrű található az emésztőszervek körül. Ennek arról kell gondoskodnia, hogy az élelemből és az emésztőpépből sem kórokozók, sem méreganyag ne juthasson a belső szervekbe. Az immunrendszer­ről azonban még azt is tudnunk kell, hogy a nyirokcsomók nem elszigetelten helyezkednek el testünkben, hanem valamennyit összeköti egy roppant szétágazó — szinte keringési rendszert­ alkotó — ellátó hálózat. Testünkben a vérkeringés mellett ez a második nagy keringési rendszer — ám az egészségvédelem szempontjából többnyire mostohagyerek.

Kinek is jutna eszébe azzal törődni, hogy a nyirokfolyadék, a második keringési rendszer folyadéka mozgásban maradjon? Pe­dig testünk billiónyi sejtjét nyirok veszi körül: úgy úsznak benne, mint a szigetek. A nyirok vezeti el hozzájuk a táplálékot és a gyógyító anyagokat. A nyirokban mozognak a gátlósejtek, melyek megvédenek a támadóktól. A nyiroknak adják le a sejtek a szervezet számára létfontosságú anyagcseretermék

A nyirokkeringésnek a vérkeringéssel szemben nagy hátránya, hogy nincsen külön pumpája, mely mozgásban tartaná. Nincs második szívünk a nyirokkeringéshez. A nyirokfolyadék kizárólag izommozgások hatására marad mozgásban — ilyen a mellkas emelkedése és süllyedése légzéskor —, és magával sodorja a véráram is. Normális esetben ez teljesen elegendő is. A nyiroknak ugyanis nincs szüksége olyan rendszeres és sebes mozgásra, mint a vérnek. Mindazonáltal el sem akadhat, mert akkor veszélybe kerül a sejtek ellátása és a salakanyagok elszállítása. Márpedig modern, mozgás­szegény életünkben éppen ez történik. Az így keletkező nyirok­dugó viszont azt jelenti, hogy testünk bizonyos részei „elmocsarasodnak". Az ilyen mocsarakban aztán szinte akadálytalanul szapo­rodhatnak a kórokozók, a gátlósejteknek pedig a legnagyobb fáradságába kerül, hogy egyáltalán eljussanak oda, ahova kell. Testünk napjában mintegy 2 liter nyirokfolyadékot állít elő. Ebben él gátlósejtjeink nagy része. Aki meg akarja őrizni immunrend­szere egészségét, mindig gondoskodnia kell a nyirokfolyadék zavartalan áramlásáról.

Meg kell még említeni, hogy immunrendszerünk megfe­lelő ellátásra szorul még vitaminokból, nyomelemekből és minde­nekelőtt enzimekből is.

VISSZA