Az érzékeken túli észlelés (ESP) kutatásának eredményeit nem lehet kézlegyintéssel elintézni

    Londonban az 1920-as évek közepén a később amerikai állampolgárságot felvett ír médium, Eileen Garrett látomásában egy nagy, lángba borult léghajó jelent meg, majd lezuhant. Amikor megtudta, hogy épp két kormányozható léghajó van épülőfélben, az R-100 és az R-101, szent meg­győződése lett, hogy az R-101 halálra van ítélve. Sefton Brancker, a polgári repülés vezetője kinevette a balsejtelmeket, és mindenkit megnyugtatott, hogy az R-101 „biztonságos, akár egy ház, a baleset esélye egy a millióhoz". A nagy léghajó 1930. október 4-én szállt fel megszakítás nélküli útjára India felé. Másnap francia földön lezuhant, s a szerencsétlenségben 45 társával együtt Sefton Brancker is életét vesztette. A holtak bizonyítéka. Három nappal később egy spiritiszta szeánszon az R-10 l-es léghajóról érkező „szellemek" látogatták meg Garrett-et; közöt­tük volt Brancker is. Elmesélték, hogy az R-101 léket kapott s a gáz elszivárgóit. Ez a történet viszont nem egyezett a hivatalos magyarázattal. Garrett beszámolója szerint a szivárgó gáz belobbant az egyik motorból ki­csapó lángtól. A „tanúvallomást" azonban a nyomozó hatóság nem vette figyelembe - hisz' ilyet a bíróság előtt nem lehet felhasználni! A nyugati tudósok zöme az embert elektrokémiai gépnek tekinti, mely az öt érzék: a látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés és a tapintás útján szerzi információit. A paranormális jelenségek kutatói a tudás megszerzésének más eszközeivel is számolnak - ilyen az érzékeken túli észlelés, angol elnevezésének (extrasensory perception) elterjedt rövidítésé­ből az ESP. Ennek négy válfaját különböztetik meg: a gondo­latátvitel (telepátia), a megérzés,illetve jövőbe látás (prekogníció), a múltba látás (retrokogníció) és a távolbalátás (clairvoyance). A sámánok és a kuruzslók mindig is támaszkodtak az ESP-re. Az álomfejtést a malájok a halászathoz használták, a zuluk a vadászathoz. Az ausztráliai őslakók füstjeleket küldtek távol levő barátaiknak, hogy jelezzék:telepatikus üzenet érkezik.

Ma egyes kutatók azt tartják, hogy az érzékeken túli észlelés folyamata a tudatalattiban történik, s onnét lökődik át a tudatba. A londoni Pszichikai Kutatások Társasága 1882-es megala­kulása óta a tudósok bebizonyították, hogy az ESP létezik, és megpróbálták felderíteni,hogyan működik. Az 1930-as években az amerikai dr. Joseph Banks Rhine, az észak-karolinai Duke Egyetem tanára laboratóriumi kísérletekbe fogott – a véletlenek kiszűrése végett gondosan ellenőrzött körülmények és változók között. A tudományágat „parapszichológiának" nevezte el. Rhine egyik kol­légája, dr. Kari E. Zener 25 lapból álló kártyacsomagokat használt a telepatías kísérletek céljára, melyeken öt egyszerű ábra volt látható: négyzet, kereszt, csillag, kör és hullámvonal. Az egyik kísérlet során Rhine doktor azt a felada­tot adta a kísérleti alanyoknak, mondják meg, milyen ábrák szerepelnek a lapjával lefelé fordított kártyákon. A puszta véletlent messze meghaladó eredményekre jutott.

A hitetlenkedők azonban csalással és eljárási hibákkal vádolták a kutatókat Ezután bonyolultabbá váltak a kísérletek. Független megfigyelők tartózkodtak a helyszínen, s a telepátiái kísérleteknél az alanyokat spanyolfallal kerítették el. A kártyakísérletek tanúsága szerint így is bebizonyosodott, hogy létezik gondolatátvitel, távol­balátás és jövőbe látás. Fogod a gondolataimat? Napjainkig talán az ún. Ganzfeld-kísédetek mutatták legsikeresebben, hogy létezik ESP. Ezeket az amerikai Charles Honorton indította be 1971-ben New Jerseyben a Pszichofizikai Kutató­laboratóriumban, majd Skóciába költözése után az Edinburghi Egyetemen folytatta. A kísérletek céljára olyan körülményeket teremtettek, melyek nem keltenek strukturált hang- és formaingereket az érzékelés számára - ezt hívják Ganzfeldnek, ami németül „teljes mező"-t jelent Az ESP-t fogadó személy áttetsző szemüveget visel, amelyre vörös fényt irányítanak, valamint fülhallgatót, melyből „fehér" (strukturálatlan) hangot hall. Az érzéki ingerek hiánya állítólag lehetővé teszi, hogy az öntudatlanul kapott benyomások tudatosuljanak. A befogadó elmondja és fel­jegyzi, mit lát, miközben egy másik helyiségben a „küldő" a telepatikusan küldendő képre összpontosít, ami lehet állókép vagy filmklip. A befogadó által elmondottakat ezután összevetik a képpel. A siker aránya az elmondások szerint 50% körül mozog, a véletlen egybeesések arányát viszont csak 5%-ra becsülik.

   Az amerikai Princeton Egyetemen Robert Jahn és társai a jövőbe látó távoli észleléssel kapcsolatos kísérleteket folytattak, s ezek szintén pozitív eredményt hoztak. A küldő távoli helyszínre utazik, amelyet mintegy 100 lehetőség közűl véletlenszerűen választ ki egy számítógép. Itt feljegyzi benyomásait, és fényképeket készít. A befogadó nem tudja, hol tartózkodik a küldő, s megpróbálja elképzelni a helyszínt, leírja lelki benyomásait, és vázlatokat rajzol. Számos kísérlet során bebizonyosodott, hogy a befo­gadónak 15%-kal több helyes információja van a helyszínről, mint amire találgatással számítani lehet. Annak esélye, hogy ez véletlen egybeesés eredménye, egy a trillióhoz. A küldő és befogadó közti távolság nem játszik szerepet, és az sem, hogy a küldő a vizsgálat előtt utazik-e a helyszínre, vagy utána.

Ha olyan dolgok történnek körülöttünk, amelyek épp csak súrolják a való­ság határait, általában a legkézenfekvőbb módon igyekszünk ezeket beil­leszteni mindennapi életünk sémáiba. Minden történelmi korszak, min­den civilizáció, sőt minden ember másképpen viszonyult - viszonyul ma is - az ismeretlenhez. Biztos, hogy még a legszorosabb baráti körben is a leg­különfélébb, a feltétlen hittől a gunyoros kételkedésig terjedő válaszokat váltja ki az olyasféle kérdés, vajon hisz-e az illető a ter­mészetfölöttiben. A legegyszerűbb válasz az elfogadás. Edward Evan Evans-Pritchard angol etnológus írja az Afrikában élő azande népről: „Ez a nép nem is­meri a »természetes« fogalmát abban az érte­lemben, ahogyan azt mi gondoljuk, ezért nem ismeri a természetfölötti fogalmát sem, aho­gyan azt mi értjük. A boszorkányság az azandék számára magától értetődő dolog, és nem vala­mi különlegesség." Más társadalmakban e dolgok párhuzamos létezése a magától értetődő.

Az ausztrá­liai bennszülöttek számára például az Álomidő lényei nem csupán megteremtették és benépesítették a világot, de nap mint nap velük vannak, mindennapi életüknek éppen úgy részesei, ahogyan részesei a természet jelenségeinek, pél­dául a mennydörgésnek vagy a villámlásnak is. Ám bizonyos civilizációkban megjelentek azok az embe­rek, akik kivételes képességeket, illetve a társaiknál több tu­dást tulajdonítva maguknak, egyben magukhoz ragadták a jo­got is, hogy az ismeretlennel kapcsolatba lépjenek, illetve hogy azt megmagyarázzák (varázslók, papok). Azt állí­tották például, hogy a villámlás meg a mennydörgés az istenek nemtetszésének a jele, vagy hogy az álmok és látomások egy rejtett világ üzenetei, amelyeket csakis ők képesek megmagyarázni. S ettől kezdve (s így volt ez többnyire az írott történelem során) az embernek az ismeretlenhez való viszonya immár ezen a hiten alapult.

A gondolkodás felett a középkorban például teljes egészében az egyház uralkodott. Keleten ezt merev hitrendszer szabályozta. Európában az egyház volt az egyetlen hatalom, amely minden eseménnyel kapcsolatban ki­nyilatkoztatta a megkérdőjelezhetetlen igazságot. Ha egy apácának üdvö­zítő látomásai voltak, „isteni kegyelemben" részesült, ha azonban görcsös rohamok gyötörték, akkor „megszállta az ördög". VIII. Ince pápa 1484-es .boszorkánybullájában" arról beszélt, hogy „számtalan férfi és nő az ördög, a lidércek és a démonok hatalma alá kerül és az emberi nem ezen ellensé­gei által megkísértetik olyannyira, hogy még a halálos bűnöktől, a legutála­tosabb szentségtörésektől és a legerkölcstelenebb kicsapongásoktól sem ri­adnak vissza". Az egyház ezért - a keresztény lelkeket a kárhozattól meg­mentendő - mindenre kiterjedő, szervezett boszorkányüldözésekbe kezdett, amelyek során százezrek szenvedtek máglyahalált. Ám az ilyenfajta hit elkerülhetetlen reakciója az elutasítás.

Amikor a XVII. századi Svédországban ártatlan embereket égettek meg apró gyer­mekek megkérdőjelezhető állításai nyomán, még azok is kételkedni kezd­tek abban, hogy minden rejtélyes bajért az ördög lenne felelős, akik egyéb­ként rendíthetetlenül hittek a létezésében. John Wesley angol prédikátor 1768-ban már azt írta honfitársairól, hogy az angolok, akárcsak a művelt európaiak, nevetséges öregasszonymeséknek tartják a boszorkányokról és jelenésekről szóló történeteket. Ez már a felvilágosodás kora. A tudomány számára, amely már oly sok rejtélyt megoldott, csupán idő kérdésének tűnt, hogy a többit is tisztázza majd. A tudósok mindent elvetettek, amit „józan ésszel" nem lehetett meg­magyarázni. A telepátiának például még a puszta lehetőségét is tagadta egy XLX. századi német orvos és pszichológus, Herman von Helmholtz: „Sem a Királyi Társaság tagjainak tanúsága, sem saját tapasztalataim nem győztek meg arról, hogy a gondolat a jól ismert érzékszervektől függetlenül átvihe­tő az egyik embertől a másikig. Ez nyilvánvalóan lehetetlen." Más tudós férfiak az asztaltáncoltatással szemben fejezték ki kételyeiket: az asztal magától nem tud táncolni, ha mégis táncol, akkor azt az izmok nyomása teszi, amelyet a mellette ülők gyakorolnak rá. A legtöbben a hipnózist is elutasították, mondván: aki azt állítja, hogy semmi fájdalmat nem érez a se­bész kése alatt, nyilván a hipnotizőr kedvében akar járni.

A „természetfölötti" megnyilvánulásai meglepő hasonlóságokat mutatnak a századok során. Az ókori görögök lejegyeztek szellemtörténeteket, a ró­maiak pedig beszámolnak szellemjárta házakról. Nincs olyan kultúrája a vi­lágnak, amely valamilyen formában ne ismerné az élők és holtak közti pár­beszédet. William James amerikai filozófus írta 1897-ben, hogy „ezek a jelenségek ott vannak elszórva a történelem felszínén. Mindegy, hol ütjük fel könyvét, jövendőmondásról, sugallatokról, ördögi megszállottságokról, látomások­ról, transzba esésekről, eksztázisokról, csodálatos gyógyulásokról, járvá­nyok pusztításairól, okkult erőkkel bíró különös emberekről olvashatunk híradásokat...

   Nem volt olyan kor, amelyben ne jelentek volna meg ezek a különös jelenségek, éppoly bőségesen, mint ma." Az változott meg, ahogyan reagálunk rájuk. Amikor ma például az asztaltáncoltatáskor megjelenő „zörgő-kopogó" szellemekről hallunk, az elfo­gadás már nyilvánvalóan nem „normális", hiszen a jelenség egyértelműen kívül esik a dolgok hétköznapi rendjén. Ám a bennük való hit sem lehet megoldás, hiszen nincsenek igazi bizonyítékaink külső erők tevékenységéről. Az elutasítást el lehetne intézni azzal, hogy rosszalkodó gyerekre hárítjuk a felelősséget, de nyil­vánvalóan ez sem megoldás. Ehelyett egyre szilárdabb az a meggyőződés, hogy a jelenség az emberi agynak vala­miféle képességét jelenti. Az elfogadás, a hit vagy az elutasítás mind tévútra vihetnek. A megértéshez vezető legbiztosabb út talán a tapasztalás, amely azzal kezdődik, hogy minden egyes történést úgy tekint az ember, mintha valóban igaz len­ne. Ez nem azt jelenti, hogy kétkedés nélkül elfogadjuk, ha valaki azt állítja, hogy marslakók rabolták el. Az illető valószínűleg nem jutott messzebbre saját fantáziájának határainál. Nem szabad azonban azzal elvetnünk a történést, hogy pusztán képzelgés, és nem kell feltétlenül beillesztenünk a tudo­mány elfogadott törvényeibe sem.

   Kína és Lhasza, a tiltott tibeti főváros közötti út még a szokásosnál is mosto­hább volt 1923-24 telén. Ennek ellené­re, az utazók egy kis csoportja küzdött a hóvi­harral és a jeges széllel. Főleg zarándokokból állt a csapat, akik lelki nyugalmuk megtalálása érde­kében kívánták felkeresni a szent várost, és a félisten veze a Dalai Lámát. Az utazók kö­zött volt egy idősödő asszony, aki úgy nézett ki, mint egy paraszt az isteni uralkodó birodalmá­nak egy távoli tartományából. Ruhája szegényes volt, csakúgy, mint felszere­lése. Vörös gyapjúszoknyája és kabátkája, step­pelt dzsekije, fülvédős báránybőr sapkája mind-mind lyukas és viseltes volt. Válláról egy ősrégi, a kosztól megfeketedett bőrtáska lógott. Ebben volt az utazásra szánt élelem: korpa, egy darab­ka szárított szalonna, egy tábla préselt tealevél, egy tubus avas vaj és egy kis só. Zsíros, fekete hajával és sötétbarna arcával úgy nézett ki, mint egy hétköznapi parasztasszony. Ám a haja valójában fehér volt, amit kínai tintával festett be, bőrének barnaságát pe­dig kakaó, porított faszén és olaj segítségével nyerte. Ez a tibeti parasztasszony ugyanis Alexandra David-Neel, francia asszony volt, a 30 évvel korábbi neves operaénekesnő, akinek Jules Massenet melegen gratulált Manon című operájának címszerepében adott alakításáért. A köztes években Madame David-Neel különös helyeken járt, és még különösebb élményekben volt része. Találkozott többek közt egy varázsló­val, aki képes volt arra, hogy kezei használata nélkül rizstortákat röpítsen ellenségeihez.

 Ale­xandra David-Neel elsajátította a tumo techni­káját, azt az okkult képességet, hogy meztelenül üldögéljen a himalájai hidegben. A legkülönö­sebb, amit mentális és pszichikai gyakorlás segítségével elsajátított, a tulpa volt — a képzelet szülte fantom, amelyre azonban olyan erősen gondol a médium, hogy az mások számára is láthatóvá válik. Más szóval, a tulpa nagyon jó példája annak, amit az okkultisták úgy hívnak: a gondolatok megtestesülése. Hogy megértsük a tulpá-t, el kell fogadnunk, hogy a tibeti buddhisták (és a legtöbb nyugati okkultista) szerint a gondolat több, mint intel­lektuális funkció. Szerintük minden gondolat hat a „tudatanyagra", ami szétterjed az anyagi világban, hasonlóan a tóba dobott kavicshoz, ami gyűrűket kelt a víz színén. Más szóval, a gondolat „gondolatgyűrűket" kelt. A gondolatgyűrűk általában csak rövid ideig élnek. Majdnem ugyanabban a pillanatban hal­nak el, amikor megszületnek, és így nincs tartós hatásuk. Ha azonban a gondolat különösen erős vagy hosszan tartó, például ha mély szenvedély vagy félelem szülte, vagy pedig elmélkedés, medi­táció eredménye, akkor a gondolatgyűrű egy erősebb, maradandóbb gondolati formává nö­vekszik, amelynek élete is hosszabb. A tulpákat és más gondolati alakokat a tibeti­ek nem tartják valóságosnak, de szerintük a min­ket látszólag körülvevő, szilárdnak tűnő anyagi világ sem az. Mindkettő illuzórikus. Ahogy az i. sz. első században élt buddhista klasszikus fogal­mazta: „Eredetileg minden jelenség a lélekben lakik és nincs külső megjelenési formája, ezért, mivel alaktalan, hiba lenne azt gondolni, hogy bármi is létezik. Minden jelenség csak a lélek hibás gondolataiból születik. Ha a lélek függet­len lenne ezektől a téves gondolatoktól, az összes jelenség eltűnne." Ha igazolást nyernének a tibeti buddhisták és varázslók által hitt gondolati formák, akkor szá­mos szellemjárás, és általában az erős „pszichi­kus atmoszférával" átitatott jelenségek magya­rázhatók lennének. Elképzelhetőnek tűnik pél­dául, hogy egy gyilkos erőteljes és szenvedélyes lelki folyamatai révén kreált, az áldozat félelme által felerősödött gondolati alak a bűntett szín­helyének környékén kóborolhat hónapokig, éve­kig, sőt, akár évszázadokig is, erőteljes depresszi­ót és szorongást keltve a „kísértetjárta" hely látogatói között. Ha a gondolati alakok elég erősek, a „megidézéskor", például egy gyilkos­ság rekonstruálásakor, a pszichikus érzékeny­séggel rendelkező emberek számára láthatóvá válnak. Az okkultizmussal foglalkozók szerint néha a szellemek, amelyek egy-egy bizonyos helyet „jár­nak be", valójában tulpá-k, olyan gondolati for­mák, amelyeket egy-egy varázsló hozott létre saját céljaira. Az olyan, különösen erős, a múltat felelevenítő gondolati alakok létezése is lehet a magyará­zat arra a jelenségre, hogy régi csataterekre ellá­togatók olyan harcok szemtanúi, amelyek jó ré­gen történtek meg. Az Angol Polgárháború Naseby-i csatatere és az 1942-es Dieppe-i ütközet helye is azon csataterek között szerepel, amelyek ilyen szellemjárta hírnévnek örvendenek. A tulpa nem más, mint egy különösen erős gondolati alak, amely lényegét tekintve semmi­ben sem különbözik más szellemektől. Különbö­zik viszont egy normál gondolati alaktól, mégpe­dig abban, hogy nem a véletlen révén, egy mentá­lis folyamat melléktermékeként kelt életre, ha­nem szándékosság eredményeképpen. A tulpa szó tibeti eredetű, de világszerte van­nak emberek, akik hisznek abban, hogy képesek ilyen fantomokat „előhívni" oly módon, hogy először összevonják és elegyítik az univerzum „tudatanyagának" egy részét, majd saját életere­jükbe viszik át. Számos indiai okkult tanítás hazájában, Bengáliában ezt a technikát kriya shakti (kreatív erő) néven hívják, és a Tantrizmus hindu és buddhista tanítványai gyakorolják. A Tantrizmus egy olyan mágikus vallási rendszer, amely a szexualitás és a számmisztika spirituális aspektusaival foglalkozik. Az úgynevezett „balkezes" tantrista kultuszok jelöltjeit — vagyis olyan irányzatokéit, amelyekben férfiak és nők misztikus és mágikus okokból közösülnek — különösen jártasnak tekintik a kriya shakti technikájában,mivel az orgazmus kiváltotta intenzív fizikai és agyi izgalom különösen élénk gondolati alakokat szülhet.

Számos tibeti misztikus technika származik Bengáliából, különösen a bengáli Tantrizmusból, és számos hasonlóság van a bengáli tantrista jógik fizikális, mentális és spirituális gyakorlatai és a tibeti buddhizmus titkos belső fegyelme között. Ezért valószínűnek látszik, hogy a tibetiek eredetileg a bengáli kriya shakti gyakorlóitól vették át a tulpák, a különös gondolati alakok kreálásának módját. A tulpa mágia tanítványai úgy tanulják meg a „gondolati lények" kreálásának módját,hogy először „oltalmazó istenséget", egyfajta védőszentet hívnak a számos tibeti isten vagy istennő közül. A tibetiek tiszteletteljesen kezelik isteneiket, de nem tekintenek rájuk imádattal, mivel a buddhista hit szerint az isteneknek hatalmas erejük van, és bizonyos értelemben „természetfelettiek", de éppen annyira az illúziók rabjai és . ugyanúgy a születés, halál, újjászületés körforgása tartja őket fogva, mint egy egyszerű parasztot. A tanítvány elvonul egy kolostorba vagy más nyugalmas helyre és órákon át meditál védő-szentjéről, a yidam-ról. Ilyenkor elegyíti yidam-hoz kapcsolódó hagyományos spirituális jellemzőkről való elmélkedést olyan, vizualizációs gyakorlatokkal, amelyeknek az a célja, hogy a yidam képeken és szobrokban ábrázolt képei megjelenjenek a tanítvány lelki szemei előtt. A tanítvány folyamatosan az általa szolgált istenséghez fűződő misztikus imákat kántál, hogy minden egyes pillanatban a yidam-ra koncentráljon. A tanítvány ugyancsak kialakítja a kylkhor-okat — szó szerint köröket, amelyek azonban szimbolikus ábrák, így bármilyen alakjuk lehet —, amelyeket védő istenének szentel. A tanítvány néha színes tintával papírra rajzolja ezeket, néha pedig rézbe vagy ezüstbe vési, de a padlóra is rajzolhatja színes porokkal. Nagyon óvatosan kell elkészíteni a kyilkhorhokat,mivel a yidam-nak tulajdonított mintától való legkisebb eltérés rendkívül veszélyes lehet, megszállottságba, őrületbe, sőt, akár halálba is taszíthatja az óvatlan tanítványt, vagy a tibeti kozmológia egyik poklában kell évezredeket töltenie.

Érdekes összehasonlítani ezt a hiedelmet a nyugati okkultisták nézetével, miszerint darabokra szakad az a varázsló, aki láthatóvá tesz egy szellemet, de rosszul rajzolja meg a védőkört. Miután a tanítvány végzett az előbbi gyakor­latokkal,"meglátja" a yidam-ot, először haloványan és rövid időre, de aztán tartósan és tökéletesen - néha ijesztő — tisztasággal. De ez a folyamatnak még csak az első szintje. A meditációt, a yidam lelki szemek előtt való megjelenítését, a varázsigék elismétlését és a misztikus ábrák feletti elmélkedést addig kell folytatni, amíg a tulpa meg nem jelenik a yidam formájában. A tanítvány érzi a tulpa lábfejét, amikor ráhajtja a fejét; látja, hogy a lény szeme minden mozdulatát követi; sőt, még beszélgetni is tud vele. Ezek után a tulpá-t fel lehet készíteni arra, hogy elhagyja a kyilkhor-ok vonzáskörzetét és a tanítvánnyal együtt utazzon. Ha a tulpá-t teljesen "felébresztették", gyakran mások számára is láthatóvá válik. Alexandra David-Neel elmesélte, hogy „látott" egy ilyen fantomot, ami azonban érdekes módon nem volt látható kreálója számára. David Neel asszony akkoriban rendkívül érdeklődött a buddhista művészet iránt. Egyik délután meglátogatta őt egy tibeti festő, aki a „haragos istenek" ábrázolására specializálódott. Amikor a férfi közelebb lépett, a francia hölgy megdöbbenve látta, hogy a férfit a félelmetes és csúnya istenek egyikének ködös alakja követi. Közelebb ment a fantomhoz, kinyújtotta a karját, és úgy érezte,mintha megérintene „egy puha tárgyat, amelynek anyaga a legkisebb nyomásnak is enged". A festő elmondta, hogy már néhány hete mágikus ritusokat végez, amelynek során azt az istent hívta, akit az előbb Alexandra David-Neel is látott, és egész reggel az ő képének megfestésével foglalatoskodott. Ez az eset annyira felkeltette David-Neel asszony kíváncsiságát, hogy elhatározta, megpró­bál csinálni magának egy tulpá-t. Hogy ne befo­lyásolják az utazásai során látott tibeti festmé­nyek és szobrok, elhatározta, hogy nem istent vagy istennőt „csinál", hanem egy kövér, joviális szerzetest, akit tisztán fel tud idézni. Elvonult egy kolostorba, és minden ébren töl­tött pillanatát koncentrációs és megjelenítési gyakorlatoknak szentelte. Hamarosan a szeme sarkából meg-megpillantotta a szerzetes képét, ami egyre tartósabb és élethűbb lett. Amikor a francia hölgy elhagyta a kolostort és útra kelt, a fantomszerzetes is csatlakozott a csoporthoz és olyan cselekedeteket hajtott végre, amelyekre az asszony nem is utasította, és amelyeket nem is várt. Például meg-megállt és körülnézett, ahogy egy utazó tenné. Néha David-Neel asszony érez­te, hogy súrolja a szerzetes köntöse, egyszer pe­dig, mintha egy kéz meg is érintette volna a vállát. Alexandra David-uNel tá-ja ezután nem várt módon kéretlen viselkedést vett fel. Véko­nyabb lett, ellenséges arckifejezést öltött, „kelle­metlenkedő és szemtelen" lett. Egyik nap az egyik hajcsár, aki vajat vitt ajándékba az asszonynak, a sátrában meglátta a tulpá-t, és igazi szerzetesnek nézte. A tulpa irányíthatatlanná vált. Valóban, a kreatúra „valós rémálommá" vált, ahogy David-Neel asszony nevezte. Elhatá­rozta, hogy megszabadul tőle. Ez fél évi kon­centrációjába és meditációjába került.

Sok szent élettörténetében találkozhatunk olyan különleges fizikai jelenségek leírásával,amelyek azt sugallják,hogy az elme olykor hihetetlen befolyást gyakorol a testre. Genovai Szent Katalint 1510 januárjától ugyanaz év szeptemberében bekövetkezett haláláig lassú tűz emésztette.Egy roham után, amelyet szerinte "az isteni szeretet hegyesebb nyila" okozott,lapos kehelyben hideg vizet tettek elé,hogy lehűtse izzó kezét. Ám amikor a kezét vízbe mártotta - a szentről szóló életrajzi mű szerint -, " a víz annyira felhevült,hogy a kehely és a talpa érintésre forrónak tűnt". Szeptember 13. és két nappal későbbi halála között Katalin tekintélyes mennyiségű vért veszített,amely állítólag olyan tüzes volt,hogy megégette tulajdon húsát és felhevítette az ezüstserlegeket,amelyekben felfogták. Betegsége utolsó szakaszában Katalinnak heves rohamai támadtak,amelyek során (életrajzírója szerint) "úgy tűnt,mintha jobb válla elvált volna testétől,egyik bordája hasonlóképpen kinyomult a helyéről,gyötrelmesen megfeszítve az izmokat és a csontokat....Lehetetlennek tűnt,hogy emberi test ekkora fájdalmat el tudjon viselni".Amikor a sebészek egy másik szent,az 1727-ben elhunyt stigmás, Veronica Giuliani testét felboncolták,lapockacsontján olyan súlyos sérülésnyomokat találtak - amelyek mintha nehéz kereszt cipelésétől származtak volna - ,hogy megdöbbentek,hogyan tudta mozgatni a karját,amíg élt.Egy másik alkalommal Genovai Katalin erős fájdalmat érzett a karjában, "mivelhogy az több mint féltenyérnyivel hosszabbra nőtt". A testrészek "megnyúlásának" számos esetét jegyezték fel. Veronika Laparelli nővért,aki 1620-ban hunyt el,több tanú is látta,amint beszélgetést folytat "valamilyen láthatatlan lénnyel",s eközben fokozatosan nyúlni kezdett , "olyannyira,hogy jóval hosszabb lett,mint eladdig". Amikor vallási önkívületében megmérték,félkarnyival magasabbnak találták,mint máskor.

   Dion Fortune okkultista a Pszichikus önvédelem című könyvében közreadta, hogyan „kreált véletlenül egy farkasembert".

Azalatt történt meg vele ez a rémítő élmény, míg dühén elmélkedett, amit valaki iránt érzett, aki megsértette őt. Az ágyán feküdt, és a skandináv mitológia félelmetes farkasszörnyére, Fenrírre gondolt, amikor hirtelen érezte, hogy egy hatalmas, szürke farkas jelenik meg mellette, és érezte, hogy teste az övéhez nyomódik. Mivel Fortune olvasott gondolati alakokról, tudta,hogy azonnal irányítása alá kell vonnia a fenevadat. Így hát szőrös mellkasába döfte a könyökét és letaszította a lényt az ágyról.

A vadállat eltűnt a falon át.De itt még nem volt vége a történetnek, mivel a ház egyik lakója azt mondta, hogy látta egy farkas szemeit a szobája sarkában. Dion Fortune rájött,hogy el kell pusztítania a szörnyeteget. Megidézte a fenevadat, és látta, hogy egy vékony szál köti össze kettejüket. Arra kezdett gondolni, hogy a szálon keresztül kiszívja az életerőt a szörnyetegből. A farkas alaktalan szürke kupaccá zsugorodott, majd megszűnt létezni.

A természetfölötti jelenségek említésekor a legtöbb ember tüstént a kísértetekre, egy halott ember, néha állat megjelenésére gondol. A kísértet a fenyegető bajra figyelmeztetni, vagy - ha az elhunyt bosszút esküdve halt meg - háborgatni akarja az élőket. Rendszerint ahhoz a helyhez kötődik, ahol élete során tartózkodott, ahol boldogtalan volt és szenvedett. Ritka az az eset, amikor nincs közvetlen múltbeli kapcsolat egy adott helyen megjelenő kísértet és a helyszín között. Az elégedettség elvétve fordul elő világukban, a boldog szellem szinte önmagának ellentmondó kifejezés.

Már a legrégibb időkben készültek feljegyzések kísértetekről; a görög és különösen a római irodalom gyakran említi megjelenésüket, s azóta is megszámlálhatatlan esetet jegyeztek fel. Sem a vallás, sem a racionális gondolkodás nem volt képes megszüntetni a hiedelmet, miszerint bizonyos helyeket visszatérő szellemek látogatnak. Ezek légköre teljesen más, mint a többi helyiségé, amelyet nem háborgatnak szellemek. Nagyon sokféle kísértetről hallhattunk, és kevés az olyan szabály, amely alkalmazható megjelenésükre. A hőmérséklet alkalmankénti csökkentésén kívül - úgy tűnik - nem túlzottan befolyásolják a környezetet. A világítás például nem lesz fényesebb vagy sötétebb, ugyanúgy meg lehet pillantani őket ragyogó napfényben, mint sötét árnyékban. Esetenként azt a látszatot keltik, mintha fény áradna belőlük. A kísértetet rendszerint rézsútosan látják, például a szem sarkából. Állítólag szemtől-szembe soha nem figyelhetők meg. Ettől függetlenül több feljegyzés rögzít látomásként megjelent kísértetekkel folytatott beszélgetéseket vagy olyan eseteket, amelyekben többen is látták ugyanazt a szellemet. Számtalan „történet" létezik, melyek szereplői ténylegesen megérintik vagy testi kapcsolatba kerülnek olyan emberi lénnyel, akiről később kiderül, nem lehetett jelen a megadott időpontban. A legtöbb kísértetről az a hír járja: rendszeresen ugyanott jelenik meg - így például abban a házban -, ahol élt és elhalálozott. Ilyenkor rendszerint egyetlen szobában kísértenek, esetleg abban, amelyben meggyilkolták őket, de néha szobáról szobára vándorolnak. Rendszerint azt mondjuk, „látjuk" a szellemet, vannak azonban hitelt érdemlő leírásai olyan eseményeknek, amikor egyesek csak érezték a jelenlétüket a szobájukban, és le tudták írni őket tényleges megfigyelés nélkül. Legjobb példa erre az a nő, aki éjszaka felébredt a Nyon melletti de Prangins kastély (Svájc) egyik szobájában. Ügy érzékelte, mintha egy hosszú, virágmintás köntösbe öltözött férfi írna az asztalnál. A legapróbb részletekig el tudta mondani a jelenséget a férjének, de amikor hosszas rábeszélésre ránézett az íróasztalra, nem látott senkit. Másnap reggel derült ki, Voltaire alakját írta körül, aki élete során gyakran lakott a szobában, és már többször látták ott mások is. Persze akadnak emberek, akik nem sajnálják a fáradságot a kísértetek felkutatására.