Aki azt akarja, hogy meggyógyítsák, annak előbb beteg­nek kell lennie. Ez ugyan közhelyként hangzik, de több rejlik mögötte: nevezetesen a betegség tudata. Vannak emberek, akik olyan jól megvannak a betegségükkel, hogy már észre sem veszik, mennyire korlátok között élnek. Nem is ke­resik azokat a megoldásokat, amelyek révén ismét egészsége­sekké válhatnának. Csak amikor a betegség felülkerekedik raj­tuk, a fájdalom és a megkötöttségek révén elér a tudatukig, ak­kor látnak neki a megoldások keresésének. A betegség a testi­-lelki egyensúlyban bekövetkezett zavar, s minél többet tudunk meg a test és a lélek összefüggéseiről, annál több lehetőségünk nyílik a gyógyításra. Gyógyítás alatt a testi folyamatok és a psziché korábbi természetes egyensúlyának helyreállítását ért­jük. A legtöbb orvos a gyógyításon kizárólag a testi egyensúly helyreállítását érti, abban a reményben, hogy ezt követően a lelki egyensúly önmagától helyreáll. Ez a valóságban így is van, mert á test és a lélek olyan szabályozási rendszert alkot, amelynek elemei egymást kölcsönösen befolyásolják. A gyógyulás érdekében kifejtett fáradozás tárgya kizárólag a test lehet, s az ember visszanyeri életörömét és teljes egészében egészségessé válik - amennyiben a gyógyulási folyamatot tu­datosan támogatja, hiszen ekkor a lelki síkon a belső orvos is részt vesz a kezelésben.

A test és a lélek kölcsönös kapcsolatát már Platón (Kr.e. 427-347) leírta: Az égben és a földön mindent a lélek vezet (...), min­dent: a növekedés és az elmúlás folyamatait, az oldást és a kö­tést és az ezzel összefüggő jelenségeket, mint a hideg és a meleg, a nehéz és a könnyű, a kemény és a lágy...

A lélek a vezető erő; ha a betegséget a lélek célratörő kezelésével közelítjük, akkor az ember ismét egészséges lesz. Ezt a gondolatot elsőre nagyon nehéz elfogadni, különösen olyan embereknek, akik születésük óta szenvednek valamilyen betegség­ben vagy súlyos, krónikus fájdalmaik vannak.

A gyógyulásnak belső és külső feltételei vannak. A gyógyulás megköveteli az orvos aktivizálódását, de csak az a doktor és a gyógyító, aki ebbe a belső világba maga is behatol, lesz abban a helyzetben, hogy mindezt a beteggel is közölje. Ez minden nagy gyógyító titka - legyenek akár orvosok, sámánok vagy kuruzs­lók. A gyógyító csak saját tapasztalata alapján szerzi meg a kompetenciát, és ennek révén tudja a belső orvost aktivizálni.

Arisztotelész (Kr.e. 384-322) entelechiának nevezte el azt a belső-hatóerőt  amely minden életmegnyilvánulást a forma törvényét, ami az anyagban leképeződik. Ez az entelechia lényegében azonos a Paracelsus-féle archausszal, a belső gyógyító mesterrel vagy a jógában pranának nevezett életerővel, aminek ha­tását mindenki megismerheti.

Ez a tudás azt állítja, hogy minden emberben megtalálható a belső gyógyító erő. A beteg ezért keresi olyanok segítségét,, akiknek legalább sejtelmük van erről az erőről vagyis nem csu­pán a betegségekkel kapcsolatos tanult tudással rendelkeznek, hanem hatalmuk is van felette.

Az után az orvos után kívánkozunk, aki természetéből fakadóan képes gyógyítani, és nem azért, mert az államvizsgák letétele után gyógyítóvá avatták; és ez" minden jó orvosra érvényes is. Talán ez magyarázza azt a tiszteletet is, amely az orvosi rendét még ma is övezi. Az emberek még mindig azt remélik, hogy & tudóssal találkoznak, aki' parancsol életnek és halálnak. Itt kezdjük megközelíteni a gyó­gyítás mágikus aspektusát és azt a dimenzióját, amely a csodá­kat lehetségessé teszi.

A mágikus gondolkodás és életmód a jelen korban is sokkal élőbb, semmint gondolnánk. Ezen nem az újságokban közölt horoszkópok iránt megnyilvánuló érdeklődést, vagy a szeren­csétlen tizenhármas számmal kapcsolatos babonás hiedelmeket értjük; a mágikus ember, amint azt a régi törzsi kultúrákban még megtaláljuk, meg van győződve róla, hogy az univerzum tele van gonosz és jó szellemekkel, akik befolyást gyakorolnak rá, s akiket a rítusokkal  kedvező hangulatra lehet bírni.

Azokhoz az életterületekhez, amiket az ember mágikus érte­lemben átél, odatartozik a születés és a halál, a partnerválasztás, a szellemi foglalatosság, a sorscsapások és a betegség. S mi, a XX. század emberei, nem tesszük fel e hatalmas élettémáknál a sors hatalmainak kérdését, a beletörődés kérdését? S ha szemé­lyesen érint bennünket, nem kiáltunk-e fel: miért éppen én? S belekapaszkodunk a reménybe, hogy a sorsunk megfordul -még ha ez teljesen valószínűtlennek tűnik is. Pontosan ez a ben­nünk lakozó reménykedés és mágikus várakozó magatartás az az erő, amely a csodákat életre hívja.

A probléma - és egyidejűleg a szerencse - az, hogy a racioná­lisan megragadható valóság melletti kitartás önmagában semmit sem használ; hiszen bennünk él a gyermek, aki a világot egyko­ron egészen másképpen érzékelte. Eredetileg az ember úgy fog­ta fel a világot, mint amit lelkek népesítenek be, s a csoda az élet magától értetődő kísérőjelensége volt. Nem a távoli, régi korok­ról beszélünk, hanem saját gyermekkorunkról. Az embernek nem kell meggyőznie egy gyereket a boszorkányok és angya­lok/tündérek vagy koboldok létezéséről- a gyermek tud róluk.

Emlékezzünk csak vissza még egyszer gyermekkorunk ta­pasztalataira, az első, teljesen élőnek tűnő hópelyhek varázslatá­ra. Emlékezzünk vissza az erdők titkaira, a szorongásra, és a fák gyökerei között élt törpék parányi világába való lemerülésünk-re, vagy gondoljunk vissza arra az örömre, amit az arányló pity­pang és a mézei virágok láttán éreztünk. Gyermekként nem lát­tuk-e lényegesen másként a világot, mint manapság? Hogyan elevenedett meg a felnőttek szemében élettelen játékszer egyet­len érintésünkre; a gyermekek világában nem volt halott. Milyen hátborzongatóak voltak az éjszakai árnyak, mily sok rituá­lét kellett betartani, hogy az árnyak fölénk ne kerekedjenek: az éjszakai lámpa, az imádság, édesanyánk kezének szorongatása. Nem volt ez másképpen a Napnyugat országainak korai kultúr-korszakaiban sem. Akár egyiptomi, görög .vagy germán hagyo­mány - minden élt: a forrásokban vízitündérek, sellők és nimfák, a levegőben szilfídek, driádok lakoztak, a fákban szellemekkel lehe­tett találkozni, s a hegyek az istenek székhelyei voltak. A gyógyítás művészete azonban a papnőkre vagy az orvospapokra volt bízva.

Amiként testünk egy hosszú fejlődési folyamat terméke, ugyanúgy tudatunkban is ott tárolódnak - akárcsak a bányában az üledékes rétegek - a régi emlékek. Meglepődve ismerjük fel, hogy az ember lelki szerkezete az évezredek során egyáltalán nem változott, csupán új lerakódások -vagyis jelenlegi ismere­teink - jöttek létre emlékeink bányájában. Korunkban is hi­szünk a sorscsapásokban - amiből a biztosítótársaságok jó üzle­tet csinálnak - és eleven maradt az a hiedelem - jobban mondva tudás - is, hogy vannak csodák. És a csodálatos gyógyulásba vetett remény. A remény talán a leginkább látható kifejeződése mágikus meggyőződésünknek.
Gebser, a filozófus, a különböző tudati síkokat úgy jellemzi, mint amelyeket a fejlődés folyamán az ember maga mögött hagyott, il­letve amelyeknek még előtte áll.

integrált tudat
mentális tudat 
mitikus tudat
mágikus tudat
archaikus tudat

Az archaikus tudat az emberiség távoli kezdeteiből maradt vissza, a mély alvás szintjéhez hasonlítható, a mindennel való öntudatlan egység. A mágikus tudati szint is még éntelen volt, rokonságra és törzsre Vonatkozott, ösztönös volt, a szellemi szintet bálványok, idolok, varázslók és rítusok jellemezték. A mitikus tudat végleg kiragadta az embert a természettel fennállt egységéből. Ez a tudat matriarchális volt s az ember az ősök tiszteletével, szimbólumokkal és misztériumokkal kísérelte meg megközelíteni az idő mélyében rejtőzőt és a sors erőit ke­gyesre hangolni. A mentális tudat külsődlegesen tekintve már az ébrenléthez hasonlítható. Ezt a tudatot a módszer - tudomány -jellemzi, a dogmák, a filozófia, a ceremóniák révén; ez a fiú és az egyén kultuszának tudata s túlnyomórészt patriarchális jelle­gű. Mindezek a tudati rétegek még mindig megtalálhatók ben­nünk, jóllehet a tudat bányájának korábbi rétegei nagyon alul húzódnak, s ha kapcsolatba akarunk kerülni velük, nagyon mélyre kell leásnunk. Mindezeket a rétegeket azonban újra akti­válni lehet.

Amint az emberi magzat áthalad a testi fejlődéstörténet vala­mennyi szakaszán, ugyanúgy van jelen bennünk szellemi fejlő­déstörténetünk. A mozgás iránya Gebser szerint az integrált tu­dat felé mutat, mely tudati állapotot az áttekintő képesség, az emberiségtudat jellemzi, nem matriarchális, nem patriarchális, hanem integrált. Ez a teljes világészlelés síkja, ahol az én ismét szabaddá válik. Valószínűleg csak érről a síkról kiindulva tud­juk a csodákat megmagyarázni.

Carl Gustav Jung, orvos és pszichiáter olyan intenzíven fog­lalkozott tudatunk mágikus és mitikus alkotórészeivel, mint előtte még egyetlen terapeuta sem. Készen állt arra, hogy az elő­re elkészített akadémiai ítéletektől eltávolodva megfigyelje a betegeinél lezajló csodálatos gyógyulási folyamatokat. Es olyan gyógyulásokkal került szembe, amelyek átléptek minden nor­mán: Jung nem utasította el a csodát, amelynek tanúja volt, ha­nem megkísérelte, hogy modellt állítson fel a megmagyarázásá­ra. A csodálatos gyógyulások témájáról folytatott vitája bukkan elő többek közt a kollégájával, dr. W. Bitterrel 1959-ben folyta­tott levélváltásból.

...Ha egy szervi betegségről, például tuberkulózisról vagy ha­sonlóról van szó, az orvosi felfogás szerint semmiféle hirtelen gyógyulási folyamat nem várható, és ha ennek ellenére gyógy­ulás következik be, akkor az eset már egészen más kategóriába - tartozik. Számos olyan esetet kezeltem, ahol a beteg krónikus tü­dőtuberkulózisban szenvedett, s megfigyeltem, hogy néhány hét alatt a folyamat gyógyulással zárult. Hasonlóak érvényesek tu­morokra is.

Több olyan esetet láttam, ahol a pszichikai események, illetve a pszichikai kezelés nem csak a nagyszámú áttételt, hanem ma­gát az elsődleges tumori is eltűnésre készletté anélkül, hogy ezek a megfigyelések rábírtak volna: higgyek a tumorok pszichoterá­piás gyógyításának lehetőségében. Ilyen jellegű kezelés esetén az archetípus szférájának érintése arra a konstellációra hathat, amely a szinkronicitáson alapul. Ilyen körülmények közölt ter­mészetesen olyasmi várható, ami a csodával határos vagy egye­nesen csodálatos, mivel legjobb akaratunkkal sem tudjuk kita­lálni egy szinkronisztikus eredmény elérésének útját és eszköze­it. Vannak továbbá - nagy számban - olyan esetek, ahol a gyógyulás ismereteink szerint lehetetlen. Mindenütt, ahol belé­pünk az archetípus szférájába, bizonyos valószínűséggel szinkronisztikus események megjelenésére számíthatunk, ami mind hívőknél, mind nem hívőknél bekövetkezhet. Az ilyen jelen­ségek azonban viszonylag ritkák és a hiten és a nem-hiten túl kö­vetkeznek be. Világos, hogy az ilyesfajta dolgok nem csupán a belső archetípusos körülmények között jönnek létre, hanem bekövetkezésükhöz nagyon gyakran a külső körülmények is szük­ségesek, mint például a numinózus (egyszerre vonzó és borzon­gató>helyek. Lourdes esetében, ahol Mária mint valamiféle új­raszülető Földanya jelent meg, a barlang és a forrás szolgál ilyen helyként. A forrás ráadásul Mária kísérő neve is: a forrá­sok forrása.

Ezekben a leírásokban, amelyek a krónikus tuberkulózisban szenvedő páciensek gyógyulásáról számolnak be, nincs okunk kételkedni, hiszen Jung orvos volt. Az azonban megkülönbözte­ti pályatársaitól, hogy ezen a jelenségen nem siklik át, nem ta­gadja le vagy nem csupán magát a gyógyulási folyamatot írja le, hanem elismeri a csodálatos gyógyulás realitását. Azt azonban még ó sem merészeli, hogy ezeket az eredményeket a pszichote­rápiás kezelésnek tulajdonítsa, ami pedig mai kollégái számára már csaknem magától értetődő.
Jung megkíséreli összefoglalni azokat a feltételeket, amelyek lehetségessé teszik a csodálatos gyógyulásokat: ebben a pszi­choterápia is csak egy segédeszköz. Ezeket a feltételeket a kö­vetkező mondatban foglalja össze: Mindenütt, ahol belépünk az archetípus szférájába, bizonyos valószínűséggel szinkronisztikus események megjelenésére számíthatunk...

Ha belépünk az archetípus szférájába, számíthatunk arra, hogy a szokatlannal, a csodálatossal, a nem oksági reakcióval (a szinkronizmussal) találkozunk. De hát mi is az az archetípus? Görögül ősírást, lenyomatot jelent. Jung ezt a fogalmat megha­tározott tudati  folyamatok megértése érdekében vezette be, s így determinálta: Az archetípus fogalma abból a sokszor megismét­lődő tapasztalatból vezethető le, hogy például a világirodalom meséi és a mítoszai mindig és mindenütt ismételten felbukkanó motívumokat tartalmaznak. Ezekkel az ismétlődő motívumok­kal találkozunk ... a mai személyiségek fantáziáiban, álmaiban. Ezeket a tipikus képeket és összefüggéseket lehet archetípusos elképzeléseknek nevezni.

Jung  azt írja le, hogy a múltunkból ránk maradt mítoszok és motívumok, minden időkben és min­den kultúrában újra és újra kifejeződhetnek az egyes emberek­ben. Jung úgy látja az archetípust, mint ami a psziché öröklött struktúrájához tartozik. Az archetípussal kapcsolatba kerülni: ez azt jelenti, hogy a mély, belső ősképpel és őstudással lépünk kapcsolatba. Az ősképekkel létrejött kapcsolat lehetővé teszi, hogy kiemelkedjünk az oksági láncolatból, kiszabaduljunk az ok és a hatás törvénye alól. Ezt a folyamatot nem lehet akaratilag kikényszeríteni: mindig kegy, ha megadatik átélnünk. Ezek az ősképek az emberiség emlékezetéből származnak, és álom­képekben, belső alakzatokban vagy meggyőződésekben jelent­kezhetnek. A gyógyulással kapcsolatban például ezek lehetnek az életet adományozó isteni anya képei; képződhetnek démoni­kus, sötét aspektusok, amelyek a betegségeket személyesítik meg. Az aktív képzeletben - Jung szerint - az ember személyes múltjától függ, milyen tudatalatti tartalmak testesülnek meg képekben, s hogy ezek mennyire lehetnek erőteljesek. Minél mé­lyebb kapcsolatba kerülünk az ősképpel, annál erősebbé válik belső érintettségünk. A belső érintettség tartománya, a lelki megrázkódtatás a mágikus gyógyulás világa. A terapeuta és a gyógyító abban segít az embernek, hogy a belső érintettségnek ezt a terét felkutassa és fenntartsa.

Jung a vizsgálatai révén mindig újra és újra azt látta megerő­sítve, hogy léteznek párhuzamos események, amelyek okságilag nem függnek össze, hanem értelmileg állnak eseményi összefüggésben, mint például az azonos gondolatok, szimbólu­mok vagy pszichikai állapotok, igaznak bizonyuló belső meg­sejtések, víziók egyidejű, megjelenése. Ezt nevezi Jung szinkronicitásnak, vagyis a téridő feltételek rendszeréből kiszakított ál­lapotot, így például víziós képességgel rendelkező embereknél közömbös, hogy a válaszokat kártyákból, kávézaccból vagy ál­lati csontokból következtetik-e ki. A választ a kiválasztott esz­köz csupán lehetővé teszi; maga az eszköz azonban semmilyen összefüggésben nem áll az eseménnyel.

Az archetípussal létrejövő kapcsolatban átlépjük a normális oksági világ küszöbét és bejuthatunk a teljesen valószínűtlen vi­lágába. Szinkronicitás az úgynevezett véletlen, ami azonban sa­ját belső törvényszerűségeinek engedelmeskedik - ezeket azon­ban mi még nem ismerjük. Jung kutatásai megmutatták, hogy ez a szinkronicitás egyáltalán nem olyan ritkán mutatkozik meg, ahogyan azt az okságtól átitatott gondolkodásmódunk sejteni engedi, hanem ezek az értelmetlen véletlenek hozzátartoznak hétköznapjainkhoz.

--------------------------------------

Edgar Cayce fiatalon megbetegedett. Ma­gas láza volt, az orvosok még a diagnózis­ban sem voltak biztosak, amikor a beteg már kómába esett és elvesztette öntudatát. A reanimálási kísérletek látszólag hiábava­lóak voltak, amikor az öntudatlan fiatal­ember egyszerre csak hangosan és érthe­tően beszélni kezdett. Világosan előadta betegségének egész kórtörténetét, megne­vezett néhány gyógyszert, amelyekre szük­sége volt, s hogy miként kell azokat ada­golni. Az orvosok tanácstalanok voltak, és sehogyan sem értették, honnan szerzett a farmerfiú ilyen ismereteket, mióta járatos az orvostudományi szakkifejezésekben, ám mert esetét reménytelennek látták, megfo­gadták az utasításait. Edgar Cayce hama­rosan meggyógyult.

Az eset óriási port vert fel. Minthogy a fiú kómában beszélt, többen javasolták, hogy próbálják ki rejtélyes orvosi tudását hipnózis alatt. Edgár Cayce ebbe nem akart beleegyezni, amikor azonban egyik barátja súlyosan megbetegedett, mégis alávetette magát a kísérletnek. És csak­ugyan: hipnotikus álmában lediktált egy részletes receptet, latin szakkifejezésekkel, amelyeket addig sohasem hallhatott. A javasolt gyógykezelés bevált.

A kétségbevonhatatlanul komoly ameri­kai orvosi társulat, az American Medical Association különbizottságot nevezett ki a fiú különös tehetségének tanulmányozásá­ra. Mint bebizonyosodott, hipnózis alatt Cayce olyan ismeretekről tett bizonyságot, amelyek a legjobb orvosi szakrendelés eredményeihez voltak csak hasonlíthatók.

Edgar egyszer olyan orvosságot írt elő egy nagyon gazdag embernek, amely sehol sem volt kapható. A beteg újsághirdetéssel kerestette az orvosságot a nemzetközi saj­tóban, végül is jelentkezett egy fiatal pári­zsi orvos, hogy az orvosságot annak idején édesapja kísérletezte ki, de már régóta nem gyártják. Az orvosság összetétele azo­nos volt a Cayce által megadott recepttel.

Később Edgar előírt valakinek egy orvos­ságot s megadta egy távoli város laborató­riumának elnevezését is, ahonnan besze­rezhető. Egy telefonbeszélgetés során meg­állapították, hogy az orvosságot a laboratórium éppen akkor dolgozta ki, s éppen azokban a napokban kerestek neki nevet, amivel majd forgalmazzák Az orvosi bizottság megállapította, hogy Edgar Cayce-nek soha életében nem volt kezében orvosi szakkönyv. A fiatalember naponta kétszer adott orvosi konzultációt, mindig szigorú orvosi felügyelet mellett, tanácsaiért sohasem fogadott el pénzt, s amikor felébresztették hipnotikus álmából, sohasem tudta, hogy álmában mit beszélt. Az orvosi komissziónak Edgar kijelentette, hogy szubjektív érzete szerint álmában képes érintkezésbe lépni bármilyen aggyal, hogy megszerezze tőle a diagnózishoz szükséges információkat. Minthogy pedig a beteg agya teljes bizonyossággal tudja, mi az, amitől a szervezet szenved, a folyamat rendkívül egyszerűvé válik. Előbb kikér­dezi a beteg agyát, aztán megkeresi a világban azt az agyat, amely felvilágosít­hatja a tennivalókról. Szubjektív érzése szerint ő maga csak része az összes agyaknak.

Átültetve a jelenséget a kibernetika szá­munkra is „reális" fogalmaira, azt mond­hatnánk, hogy Edgar Cayce agya olyan központi komputerként működött, amely szükség esetén kapcsolatba léphetett a kerek világ mindama komputereivel, ame­lyekbe a felhalmozott tudásanyag egy-egy részét betáplálták. Voltaképpen tehát „tele­fonközpont" volt. Ám milyen energiával működött ez a „telefonközpont"? S milyen energia biztosította a kapcsolatot az egyes központok között?

Tárgyunk szempontjából pedig azt kelle­ne hogy kérdezzük: tisztázható lesz-e vala­mikor ennek az energiának a természete? S ha tisztázható lesz, sikerül-e majd az emberiség szolgálatába állítani? Még az űrutazások szolgálatába is?
A válasz erre egyetlenegy lehet. Ha ilyen energia csakugyan létezik, akkor előbb-utóbb a természetét is sikerül majd teljes bizonyossággal tisztázni. S ha tisztázzák a természetét, akkor a következő lépés nyil­ván az lesz, hogy az emberiség szolgálatá­ba állítsák.

--------------------------------