A „szellemek világa" és az emberi személyiség

Közvetlen és közvetett jelenések

 Egyik este egy baráti házaspár, Mr. és Mrs. J. látogatott meg ben­nünket. Hamarosan beszélgetésünk az ESP felé terelődött. Mr. J. elmesélte nekünk, hogy bizonyos alkalmakkor képes érzékelni az emberek auráját, ami egyfajta finom kisugárzás, mely egyesek szerint körül­veszi testünket, akár egy ködfolt. Azt állította, hogy beszélgetésünk közben is tökéletesen látta felesége auráját. Jómagam sohasem láttam még az aurát, de ettől függetlenül hittem létezésében.

Kíváncsiságom arra ösztökélt, hogy kipróbáljak egy egyszerű kísérle­tet. Azt mondtam Mr. J.-nek, hogy hamarosan felesége aurájára fogok koncentrálni, amit valójában nem is érzékeltem, és a fejénél megpróbá­lom megnagyobbítani azt. Beleegyezett, hogy ellenőrzi, sikerrel jártam-e. Valójában nem ezt tettem, hanem megpróbáltam auráját fényesebbé tenni. Néhány perc elteltével Mr. J. megjegyezte, hogy az aura nem tágul, viszont egyre fényesebb.

Nem tagadhatom, nagyon meglepődtem. Úgy döntöttünk, hogy kipróbálunk még egy kísérletet. A szoba nagyon jól meg volt világítva. A lámpa környékén leültünk, majd kezeinket összeérintettük.

- Van itt valaki? - tettem fel a kérdést. Szinte abban a pillanatban Mrs. J. felkiáltott.

- Valaki megragadta a kezem!

Ezzel egy időben kezét elszakította az enyémtől, és hirtelen a levegőbe emelte.

Könyökét erőteljesen az asztallaphoz szorította, miközben kezei felfelé néztek, ujjai pedig úgy voltak begörbülve, mintha azt egy másik kéz szoríta­ná éppen. A kézen megfigyelhető merevségből, valamint az izmok megfe-szüléséből úgy tűnt, mintha valami nehéz súly nehezedne rájuk. Mrs. J. igen erőteljesen remegett és verítékezett. Mrs. J. nem mindennapi viselkedésén kívül egyikünk sem látott semmi különöset.

Továbbra is azt állította, hogy egy láthatatlan személy nagy erővel nyomja kezét az asztalhoz, aminek hatására láthatólag igen megrémült szegény. To­vábbra sem láttunk semmit, pedig a szoba tökéletesen világos volt. Mind­annyian biztosak voltunk abban, hogy Mrs. J. nem játszotta meg magát. Az erőlködéstől kifolyt könnyei már az álláról csepegtek le a földre. Semmilyen személyiséget nem érzékeltem a szobában, de az is lehetséges, hogy a fiatal hölgy nagyon könnyen szuggerálható.

Magabiztos hangon a következőt mondtam:

- Most szabadon engeded Mrs. J. kezét és távozol közülünk. Többször is elismételtem a mondatot, mivel tudtam, ha Mrs. J. tényleg

könnyedén szuggerálható, akkor ezzel a kijelentéssel feloldhatom a hatást. Viszont, ha tényleg egy szellem tartja lenyomva a kezét, akkor a felszólítá­somra elhagyja a szobánkat.

Amint kiejtettem a mondatot, keze olyan erővel csapódott vissza az asztal­lapra, hogy mindannyian megrémültünk. Felugrottunk székeinkről, és gyorsan körülnéztünk. Tovább ismételtem a mondatot:

- Most azonnal távozz tőlünk. Hagyd békén a fiatal hölgyet. - Egészen addig, amíg Mrs. J. teljesen meg nem nyugodott.

Idegállapotára való tekintettel úgy döntöttem, nem folytatjuk tovább a kísérletet. A jelenségre semmilyen magyarázatot nem tudtunk adni. Mrs. J. továbbra is érzett egy kis belső nyugtalanságot az est hátralévő részében. Ha tényleg egy szellem állt a dolgok hátterében, akkor nagyon erőteljes lehe­tett.

Ez a jelenség feltár néhány olyan szempontot, melyet a kísérleteknél figye­lembe kell vennünk. Azt javasolom, hogy az ilyen jellegű szeánszokat sohase tartsák sötét szobában. Bár nem tudom igazolni, de a fizikai halált túlélt sze­mélyiségek nemigen ijednek meg egy kis lámpafénytől. A sötétség fokozza a félelemérzetet és a képzelőerőt. A médiumok csak a sötétben szeretnek dol­gozni, és ez az egy kérésük sokáig hátráltatta a pszichikus jelenségek vizsgálatát. Ha önállóan kísérleteznek, mindig hagyják égve a villanyt. A környezel ettől függetlenül csendes és bensőséges legyen. Valószínűleg a hölgy sokka. jobban kikészült volna idegileg, ha az előbb megemlített kísérletet sötét he­lyiségben végezzük el.

Kísérleteink során ez volt az egyedüli olyan esemény, mely kellemetlen érzettel párosult. Nagyon fontos, hogy a kísérletekben részt vevő emberek ne rugaszkodjanak el a józan ész határaitól, és próbálják meg megőrizni érzel­mi egyensúlyukat. A kísérletet lebonyolító személyre nagy felelősség hárul, hisz neki kell biztosítania a megfelelő környezetet, feltételeket és hozzáállás: Mivel nem sokat tudunk még a szuggesztió vagy a szellemek hatásairól, ezért jobb, ha nem bolondozunk. Ha valaki kellemetlenül érzi magát a kísérle: alatt, azonnal fejezzük be az egészet.

A „sugalmazás" fontossága

Az ilyen jellegű jelenségeknél nagy szerepet kaphat a sugalmazás, amii viszont folyamatosan ellenőrzésünk alatt kell tartanunk. Felhasználhatjuk, de nem ajánlott túlzásba vinni. Abban egyetérthetünk, hogy ha nem fogad­juk el a láthatatlan szellemszemélyiségek jelenlétét, akkor az ilyen kísérle­tekre egyáltalán nincs is szükség. Viszont ennek a lehetőségnek az elfogadá­sa már azonnal magában rejti a sugalmazást. Pontosan ezért nem állíthatjuk hogy ezekben a kísérletekben a sugalmazásnak nincs semmi szerepe. Valójá­ban a sugalmazás igen fontos helyet tölt be életünk minden egyes területén. Ezért, ha valós információkat szeretnénk kapni a kísérletek lefolytatásakor, jobb, ha képzelőerőnket kordában tartjuk.

Fennáll annak is a lehetősége, hogy a láthatatlan személy olyan érzelmi csatornákon keresztül ténykedik, melynek mechanizmusát még nem értjük így az ilyen jellegű kísérletek lebonyolításánál az egyensúly megőrzése önöké: terheli. Személy szerint senkinek sem ajánlom, hogy olyan elhalt személyiség­gel vegyék fel a kapcsolatot, aki vagy önökkel, vagy a barátjukkal szorosan kapcsolatban állt, kivéve akkor, ha nagyon nyugodt természettel rendelkez­nek. Ilyen esetekben ugyanis az érzelmi feszültségek olyan méreteket ölthetnek, ami mellett roppant nehéz lesz a kísérlet tárgyilagosságát megőrizni, valamint az eredményeket kiértékelni.

A fejezet további részeiben több információt is megosztok majd önökkel ezekről a kísérletekről. Mielőtt azonban a személyiség halál utáni létezésé­nek lehetőségéről beszélnénk, meg kell vizsgálnunk mostani létezésének fon­tos tulajdonságait és annak alapját. A szellemvilág bemutatása előtt jobb, ha már most megismerkedünk szubjektív tapasztalataink természetével.

SZÜNET: Vajon mennyire mondhatók fizikainak az érzékszervi tapasztalataink? Létezésünk mekkora területe esik a fizikai anyag síkjába és mekkora olyan területekre, melyeket sem látni, sem tapintani nem vagyunk képesek?

Mint élőlények, szerves szövetekből épülünk fel, de létezésünk valósága sokkal inkább ágyazódik bele valamiféle mezőszerű közegbe, mint a csontok  és hús valóságába.

Valószínűleg senki sem tagadja a gondolatok létezését, pedig egy gondo­lat nem jelenik meg olyan értelemben fizikailag, mint mondjuk egy pohár, amit akár kezünkbe is foghatunk. Amikor egy gondolatot tüzetesebb tanul­mányozásnak vetünk alá, már meg is változtatjuk. Az eredeti gondolat szinte azonnal eltűnik, és felváltja egy másik. Gondolataink milyenségét belső ér­zékelésünkön keresztül tapasztaljuk.

Ehhez hasonlóan senki sem tagadná a megérzések, az érzelmek vagy az álmok létezését. Ezek a tapasztalatok sem öltenek fizikai értelemben vett tárgyakat, és mégis nagy területét képezik tudatosságunknak. Az ilyen jelle­gű tapasztalatok látszólag kapcsolatban vannak a fizikai valósággal, de nem foglalnak el benne valós tárgyi helyet.

Álmaink csak a „fejünkben léteznek". Viszont az álmok nem úgy épül­nek be fejünkbe, ahogyan azt a csontok sejtjei és a szövetek teszik. Egy sebész képes behatolni késével fejünk szöveteibe és sejtjeibe, de semmi­lyen fizikai vizsgálat nem lesz képes behatolni álmainkba vagy más pszi­chés tapasztalatunkba. A sebészkés sohasem lesz képes úgy kettévágni egy álmot, ahogyan kettévág egy szövetet. Felvetődik tehát a kérdés, pontosan  mit is értünk azalatt, hogy álmaink és gondolataink a fejünkben létez­nek?

Az egész elképzelés onnan származik, hogy mindannyian úgy gondoljuk, személyiségünk és énünk a fizikai anyag korlátai közé van beszorítva. így minden, ami személyiségünk része, az valójában a fizikai organizmuson be­lül foglal helyet. Ha tényleg ez lenne az igazság, még akkor is el kellene fogadnunk a tényt, miszerint a fizikai szervezetünkön belül valami olyan foglal helyet, ami egyáltalán nem fizikai, hisz ha nem így lenne, akkor az álmaink és gondolataink mind-mind fizikai formában is megjelennének, viszont nem ez a tapasztalatunk.

A tudósok szerint a tudatosság az idegrendszer és a szervezet működésé­nek végterméke. Nos, ha tényleg ez az igazság, amit én személy szerint nem hiszek, akkor is fel kellene tételeznünk, hogy valóságunk egy része nem fizi­kai természetű, habár a fizikai anyag hozta létre. Ennek a hozzáállásnak kö­szönhetően ma legtöbben úgy képzelik, hogy a valóságot egyedül csak a fizi­kai létezés befolyásolhatja. Csak azt gondoljuk valósnak, amit fizikai érzék­szerveinkkel annak tapasztalunk.

Semmi jelentőséget nem tulajdonítunk azoknak a dolgoknak, amit a fi­zikusok felfedeztek, azazhogy érzékszerveinkkel eltorzítjuk a valóságot, és formákat képzelünk az atomok és molekulák halmazába, illetve még ne­vekkel is illetjük azokat. Egyszóval, még most is azt gondoljuk, csak a fizi­kai valóság nyújtja az egyedüli alapot, melynek segítségével tapasztalataink valóságosságát megítélhetjük.

Viszont nem mondhatjuk valamire, ami mélyen érint belülről bennünket, hogy az nem valóságos. Egyes kísérletekről állíthatjuk, hogy csak bizonyos nézőpontból léteznek, míg másikból már nem. Nagyon sok olyan álmunk lehet, mely ugyanolyan valóságosnak tűnik, mint az ébrenléti tapasztalataink, és személyiségünkre kifejtett hatásai is ugyanilyen erőteljesek. Az álomnak lehet, hogy nincs fizikai valósága, de annál erősebb a pszichológiai lenyomata.

Vizsgáljuk most meg, vajon mennyire mondható valósnak vagy valótlan­nak egy tapasztalat. Vegyünk például egy álomban tapasztalt helyet. Igaz. hogy az álmokban megélt hely nem úgy létezik fejünkben, mint ahogyan az utcák léteznek egy városban, mégis az álombeli hely számunkra ugyanazzal a valóságérzettel szolgál. Álmunkban sétálhatunk olyan utcákon, melyek a fi­zikai valóságban egyáltalán nem is léteznek. Érzékszervi tapasztalataink ha­sonlóak ahhoz, mint amikor éberek vagyunk. Sétálunk, beszélünk, cselek­szünk, dolgozunk, játszunk, pedig fizikai testünk a valóságban mozdulatla­nul pihen.

A fizikai valóságban bármikor megkereshetem a Water Streetet, itt Elmirában, ahol lakom, viszont egy álombeli utcával már nem tudom ugyanezt megtenni. Állíthatjuk-e azt, hogy az álombeli és a fizikai valóság helye kö­zött csak az a különbség, hogy az álombéliekhez nem tudunk visszatérni? Nem egészen, hisz a visszatérő álmokban nagyon sokszor visszatérünk olyan utcákra, házakba, melyeket már előző álmunkban is meglátogattunk. Ugyan­úgy, ahogy egy álombeli helyet nem vagyunk képesek megkeresni a valóság­ban, az éber tudatban tapasztalt részeit sem fogjuk megtalálni az álomban. Tapasztalataink azt látszanak igazolni, hogy a lefekvés előtti sugalmazás se­gítségével többször is visszatérhetünk ugyanarra az álombeli helyre. Feltéte­lezhetjük tehát, hogy az álomvilág, az ébrenléti világhoz hasonlóan, belső rendezettséggel bír, melyben álmaink alatt ugyanolyan magabiztosan mozgunk, mint ahogyan ébrenlétkor a már jól ismert utcákon.

Az ilyen jellegű eszmefuttatások és a szellem­világ közötti kapcsolat talán első látásra teljesen idegennek tűnhetnek. Mégis, ha az előbb el­mondottakat jobban átgondolták, akkor már önök is rájöhettek, hogy talán többek vagyunk a fizikai anyagból felépült testünknél. Belső és közvetlen tapasztalataink túllépik, transzcendálják a fizikai valóságot. A fizikai lényünk valami olyannak a keveréke, ahol a test mellé betársul egy olyan valóság, amit csak személyesen tudunk megkö­zelíteni, ami mindazt tartalmazza, ami nélkül tudatosságunk teljesen értelmetlennek tűnne.

Teljesen lényegtelen, hogy lényünk ezen ré­szét léleknek, szellemnek vagy elmének hívjuk. Ami számunkra a legfontosabb, az az, hogy énünk leglényegesebb része fizikailag nem jelenik meg.

Természetesen igaz, lényünk ezen részének lé­tezéséhez a fizikai anyag biztosít alapot. Kémiai anyagok vagy hormonok növelésével és csökkentésével például képesek va­gyunk megváltoztatni érzelmi állapotainkat. Bizonyos kereteken belül sze­mélyiségünk tehát befolyásolható. A fizikai szerveződésben létrehozott leg­kisebb változás is képes módosítani belső valóságunkat. Ettől függetlenül tényként továbbra is megállapíthatjuk, hogy a tudatosságunk számára leg­fontosabb és legalapvetőbb tapasztalatoknak nincs a hétköznapi értelemben vett fizikai valóságuk.

Ha személyiségünk ezen része nem tartozik a fizikai anyag valóságához, csak kapcsolatban áll azzal, akkor megállapításként azt mondhatjuk, lényünk egyszerre létezik a fizikai és a nem fizikai síkok dimenzióiban. Bizonyos al­kalmakkor sokkal erőteljesebb a kapcsolatunk a fizikai anyagból felépült vi­lágegyetemmel, mint máskor. Álmodáskor például sokkal nagyobb a fizikai szabadságfokunk, mint az éber tudatban. Érzékszerveink aktivitása ilyenkor alacsony. Továbbra is részei maradunk a fizikai világegyetemnek, csak a benne folytatott aktivitásunkat csökkentjük le. Ennek következtében valóságossága is elhalványodik, ugyanúgy, ahogy az álom realitása is megszűnik felébredés­kor.

Feltételezhetjük tehát, hogy az álmokban megélt én valójában csak egy része igazi személyiségünknek, egy olyan én ez, mely függetlenül képes lé­tezni akkor is, amikor a személyes én a fizikai világ keretein belül ténykedik éppen, és amely akkor sem szűnik meg létezni, amikor fizikai testünk meg­hal.

Az emberi személyiség

A többszörösen tudathasadásos emberekről készült pszi­chikai vizsgálatok kimutatták annak a lehetőségét, hogy az önvaló egyszerre több személyiséget is magában hordozzon, miközben egyik sem tud a másik létezéséről.

Az egyes személyiségek bizonyos helyzetekben és körül­ményekben jelennek meg, és mindegyik más-más képességek­kel és személyiségjegyekkel rendelkezik. Az álmodó és az ébrenléti én való­jában ugyanahhoz a személyiséghez tartozik, viszont megjelenésük környe­zete teljesen más. A külső és belső én létezése, ahogy Seth nevezi őket, sok kérdésre adhat magyarázatot. A belső én, mely álmainkban létezik, mind tudatosságát, mind személyiségét tekintve nem függ a fizikai anyagtól. A fi­zikai halál után ez a belső én továbbra is folytatja ténykedését, csak most ez lesz tudatosságunk főbb hordozója, míg a külső én válik tudattalanná. Való­jában tehát csak szerepek felcseréléséről van szó.

Az emberi személyiség felépítése sokkal összetettebb, mint ahogy azt gon­dolnánk. A könyv segítségével eddig elvégzett kísérletek most már önök szá­mára is feltártak olyan képességeket, melyek létezéséről azelőtt nem is tud­tak. Ezek a kísérletek megvilágították, hogy énük valójában csak egy töredé­ke az önvalónak, mely a fizikai anyagban kifejeződik. Ehhez hasonlóan azt is megtapasztalhatták, hogy az önvaló másik része, az álombeli én sokkal na­gyobb szabadsági fokkal rendelkezik, és a valóság olyan területein is képes működni, ahol a külső én már rég feladta volna a harcot.

Nem az a kérdés tehát, hogy létezik-e szellemvilág, hanem az, hogy mi a valós természete önvalónk azon részének, mely már most is független a fizi­kai anyagtól? Milyen képességekkel és mekkora hatókörrel rendelkezik? Ennél is fontosabb talán az a kérdés, hogy az önvaló ezen töredéke túléli-e a fizikai test halálát?

Mivel részben már most is függetlenek vagyunk a fizikai testtől, nem kö­vetkezetlenség azt feltételeznünk, hogy személyiségünk egy része, vagy akár az egész személyiség tovább folytatja létezését. Az önvaló nem tárgyiasul. Folyamatosan változik. így, mint bármilyen más tapasztalat, a halál is meg fogja változtatni. Ugyanúgy, ahogyan most sem tudjuk megjósolni egy ta­pasztalat személyiségre kifejtett hatását, ugyanígy a halál tudatra kifejtett hatását is képtelenség meghatározni.

Azt biztosan tudjuk, hogy a halál utáni tudatosságunk nem lesz tárgy­függő. Itt kell megjegyeznünk, a nap huszonnégy órájának egyharmadát alvással töltjük, és ekkor énünk befelé figyel, nem a kifelé irányuló én-tudatosság a domináns. A halál utáni személyiség igazi természetének meg­értésében talán nagy segítséget nyújtana az álmodó, vagy a transzállapot­ban lévő én természetének pontos feltárása. Ebben az esetben az álombeli én lenne az önvalónknak az a része, mely túléli a fizikai test halálát, a szubjektív én pedig az, mely már most is teljesen független a fizikai anyag­tól.

Saját álomjegyzeteink tanulmányozása egyértelműen igazolták számunk­ra, hogy az álombeli személyiség egyáltalán nem mondható rendezetlennek. Logikája, intuíciója és az álombeli felépítések mind-mind céltudatosságról, összetettségről és változatosságról árulkodnak. Az álmodó én egyáltalán nem valami kaotikus állapotban létezik, mint ahogy azt korábban feltételeztük.

SZÜNET: Jogosan feltételezhetjük, hogy a személyiség fizikai halált túlélő részének a sajátosságai nagyon sok hasonlóságot fognak mutatni az álom, a transz és a testelhagyásos

élményekben tapasztaltakkal. Ilyenkor továbbra is fennmarad az önvaló tudatossága. Sokszor még éntudatot is tapasztalunk, habár a személyiség belső szintjei nem annyira kihangsúlyozottak ilyenkor, mint az éber tudatban.

Abban mindannyian egyetértünk, hogy álmodáskor képzelőerőnk és kreati­vitásunk nagyobb szerephez jut, mint máskor. Problémamegoldó képességünk inkább az intuíció vonalát és nem a logikus következtetését követi. Almainkban sokszor úgy oldunk meg egy problémát, hogy megteremt­jük magát a környezetet, ahol a megoldás létrehozható. Legtöbb esetben álmainkat és a megoldásokat közvet­len ébredés után el is felejtjük, de néha mégis úgy éb­redünk, hogy kezünkben van a rég keresett meg­oldás. Ezek az álmok mind azt igazolják, az álom­beli személyiség is rendelkezik céltudatossággal és rendezettséggel. Feltételezhetjük, hogy a halál utáni személyiség is hasonló tulajdonságokkal rendelkezik majd.

Már régről tudtuk, hogy az elme képes hatni az anyagra, csak az nem volt még világos, hogyan és mi­lyen mértékben. Sőt azóta már az „elméről" és az „anyagról" alkotott elképzelésünk is megváltozott.

Más élőlényeknél azt feltételezzük, hogy általá­nos tudatossággal rendelkeznek, és még nem alakult ki tisztán a személyes éntudatuk. Tudatosságuk állapotát a mi tudatalat-tinkkal vonhatjuk párhuzamba. Ezen elmélet szerint az én ugyanúgy nincs tudatában a folyamatos újraszületésnek, mint ahogy annak, hogy a testét ké­pező atomok állandóan újrateremtődnek. Habár ezt az elméletet már teljesen kidolgozták, jelen pillanatban csak részleteiben tudjuk megbeszélni. Például azt is részletesen tárgyalja, hogyan jön létre a fizikai tárgy térben történő elhelyezkedésére vonatkozó közös megegyezés.

Az elképzelés egyes elemei egyáltalán nem rugaszkodnak el a valóságtól, főleg ha a fizika legújabb felfedezéseinek fényében tekintjük őket. Ha a fizikai valóságot valóban így hozzuk létre, akkor a halál pillanatakor valójában csak a tudatalatti által teremtett test képe fog megszűnni, míg a személyiség többi része tovább él. A belső én továbbra is megőrzi pszichológiai egységét, és csak a külső én önvalón belüli dominanciája szűnik majd meg. Ebből az is kikövetkeztethető, hogy a személy bizonyos körülmények között újra megteremtheti fizikai testének képmását, mely számunkra szellem­testként válik láthatóvá. Természetesen ilyenkor a fizikai anyag felett már nem mindig tud ugyanolyan hatékonyan uralkodni, ezért a molekuláris szerkezete gyakran hiányos lehet. Az éntudat nem tűnt el végleg, csak visszaolvadt az önvalóba. A test újbóli kivetítésekor ismét felbukkan, hogy a pszichológiai aktivitásokat vezérelje. Ismét megemlítem, hogy ilyen esetekben az anyag fölötti uralom nem olyan tökéletes, de éppen annyira elegendő,hogy egy külső megfigyelő érzékszervei számára láthatóvá váljon a test. Elméletileg ezek után azt is el tudjuk képzelni, hogy egy ilyen személyi­ség valakinek a testét használja a fizikai rendszerünkben való aktivitások lebonyolításához. Ilyen esetekben egy kölcsönös együttműködés jön létre a két személyiség között. A médium tehát olyan személy, aki lehetőséget ad az együttműködés kialakulására. Ezekben a kísérletekben a szellem nem függetlenül tűnik fel, hanem a médium hangképző szerveit és egyéb engedélye­zett szerveket használ fel az információközlés céljára.

A független jelenés alatt azt értjük, amikor a szellemszemélyiség fizikai anyagot használ fel, hogy testének képmását számunkra is érzékelhető módon megjelenítse. A függésben álló szellem csak olyan személyen keresztül képes velünk kommunikálni, aki jelenleg is a mi fizikai rendszerünkben tartózkodik. Ilyenkor a személyiség csak úgy képes magára felhívni a figyelmet, ha az általa közlés céljából felhasznált egyén személyiségét módosítja.

Jelenlegi ismereteim szerint a jelenések ilyenfajta csoportosítása és ma­gyarázata egyedülálló, és a saját tapasztalataim és kísérleteim végterméke. Abban is tökéletesen biztos vagyok, hogy a szellemek vagy az elme világa, bárhogy is hívjuk azt, egyáltalán nem lesz számunkra ismeretlen. Először is azért, mert véleményem szerint az a világ már most is itt van a fizikai világon belül, és valójában a létezés ezen része az, mely az élettelen anyagot élettel ruházza fel. Tudatalattink már most is kapcsolatban áll ezzel a világgal. Egye­dül az éntudatunk számára ismeretlen ez a terület.

Ennek értelmében ez a világ már most is megismerhető, ha tudatossá­gunkat a megszokottal ellentétben, befelé irányítjuk. A könyv előző feje­zeteiben már bemutattuk a Pszichológiai Idővel kapcsolatos kísérleteket, melyeken keresztül pillanatokra túlléphetik az én állandó külvilág felé való irányultságát, és betekintést nyerhetnek a belső világuk szerkezetébe. Az álomjegyzetek tanulmányozásával még alaposabban megismerhetik sze­mélyiségük belső vonásait, amit a látszólag zavaros álmok egyébként elta­karnak. A könyv összes kísérlete azért van, hogy fokozza személyiségük rugalmasságát.

Ahogy haladnak a fejlődésben, énjük egyre jobban képes lesz feltárni az önvalóval fennálló valódi kapcsolatát.

Kommunikáció a szellemekkel

Már korábban is láttunk példát közvetlen és közvetett jelenésekre. Saját kísérleteikben néhány fontos tényezőt mindig figyelembe kell venniük. A szel­lemekkel való kommunikációnál sok olyan probléma merül fel, melyeket tü­zetesebben meg kell beszélnünk.

Először is nagyon nehéz bizonyítani, valóban egy olyan személlyel kom­munikáltunk, aki túlélte saját fizikai halálát. Többek között ez azért van így. mert a legtöbben úgy gondoljuk, hogy ezek a személyek hasonló módon fog­nak velünk érintkezni és kommunikálni, mint ahogy mi tesszük, ami szerin­tem óriási tévedés, még akkor is, ha a begyűjtött adatok valósnak tűnnek Pszichológiai felépítésük teljesen megváltozhatott, például egy ilyen nem fi­zikai lény számára az éntudat lehet, hogy már egyáltalán nem jelent semmit­hisz az én az anyagi létezés síkján való életre specializálódott.

Sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy ezek a lények a tudatosság olyan sajátosságait fogják felhasználni, amivel jobbára eddig csak álmaink­ban vagy a transzállapotokban találkoztunk. A kommunikációra jobban jel­lemző lesz az asszociativitás, az intuíció és a szimbólumok használata, mint ahogy azt eddig az éber tudatban megszoktuk volna. Gyerekes lenne azt hin­nünk, hogy a fizikai halál állapotát megélt személyiség szerkezete továbbra is hasonlítana a mienkhez. így azt sem feltételezhetjük, hogy a kommuniká­ciónak az általunk megszokott csatornáit fogja használni. Ha valaki mégis így gondolja, szerintem rossz nyomon jár.

A kommunikáció felvételekor az eltávozott egyén nagyobb problémákkal néz szembe, mint mi, hisz egy olyan rendszerre kell hatást gyakorolnia, ahol ő már tartósan nincs jelen. A független jelenésnél a személyiségnek atomok­ból és molekulákból kell felépítenie a tartós képet, melyen keresztül meg­szólalhat. Viszont itt kell ismét megemlítenünk, valójában ez az a folyamat, amit még, ha tudatlanul is, de mindannyian teszünk, amikor csecsemőko­runktól kezdve felépítjük felnőtt fiziológiánkat. Létrehozzuk fizikai képmá­sunkat, amit folyamatosan építünk, fenntartunk és fejlesztünk. A független szellemtest pontosan ugyanezt teszi, csak időeltolódás nélkül.

A közvetett módon kapcsolatot teremtő személyiség nem néz szembe ilyen sok problémával. Ő egyszerűen a már valaki által megkonstruált anyagi tes­tet használja fel az információ közlésére, miközben pszichológiailag együtt­működik a testet lakó másik személyiséggel. Ezeknél a jelenségeknél viszont a közvetítő személyiség tudatalattija eltorzít­hatja a szellem által közölni szándékolt valós információkat.  

Az Ouija táblával elvégzett kísérleteik biztosan szolgáltak már ilyen jellegű tapasztalatokkal. Ha a tábla által közölt üzenet szerint egy másik személyiséggel vagyunk kapcsolatban, nagyon fontos, hogy minél több információt próbáljunk megtudni tőle, miközben emlékezzünk arra, hogy a nekünk fontos dolgok neki esetleg már semmit nem jelentenek.

A közlő személy számára, például egy mentális élmény nagyon fontos eseménynek bizonyult, míg számunkra semmit sem jelentett. Ma már tudjuk, hogy az idő relatív, és ezért egy jelenés számára lehet, hogy az időfogalom már semmit nem jelent.

Más szavakkal, a velünk kapcsolatba lépő személyiség úgy tapasztalja az idő múlását, mint ahogyan mi tesszük azt a transzállapotokban vagy testel

hagyásos élmények közben. Ennek már a legtöbb estben semmi köze a hét­köznapi folytonos időtapasztalathoz, ezért az olyan információkkal, melyek időbeliségre is utalnak, óvatosan kell bánnunk.

Léteznek bizonyos alapszabályok, melyek segítségével megvizsgálhatjuk az Ouija tábla, az automatikus írás és beszéd vagy más módszerek útján beszer­zett információk hitelességét. Ezeket a szabályokat már korábbi fejezetekben megtárgyaltuk, de nagyon fontos, hogy az ilyen kísérleteknél is felhasználjuk őket. Sokszor megeshet, hogy az igazi üzenet a tudatalatti által létrehozott tapasztalatban van elrejtve. Ilyenkor a folyamatos kísérletezés révén hámoz­hatjuk le a felesleges zavaró tényezőket és hozhatjuk felszínre az igazi üze­netet.

A közvetett szellemjelenségeknél a személyiség a kísérletező egyén tu­datalattiját, illetve annak autonóm idegrendszerét és a sima izomzatát fogja felhasználni. Az Ouija tábla esetén ez a mutató elmozdítását eredményezi majd. A független szellemjelenségnél a megjelenő személyiség elméletileg nagyobb szabadsággal rendelkezik, habár az érzelmi szinteken kialakuló pszi­chológiai kapcsolatok itt is nagy hatást fejthetnek ki az éppen testet öltő személyiségre. Ez a bizonyos kapcsolat a megfigyelő és a szellem között jö­het létre.

Az automatikus íráson keresztül is felvehetjük a kapcsolatot egy szellemmel. Ebben az esetben a személyiség ismét közvetett módon érintkezik világunkkal, ugyanúgy, ahogy az Ouija tábla esetében történt. A tudattalan beszédet mint kapcsolatfelvételi formát ismerem a legjobban. Sajnos az automa­tikus írás valami oknál fogva nekem nem működik. Arra gyanakszom, hogy az akadályt az énem állította fel, hisz foglalkozásomat tekintve,író vagyok. Vagyis az énem megtartja magának saját kis játékszerét. Seth nevében beszélni egyáltalán nem zavar, de ha írásaimat diktálás útján jegyeztem volna le, akkor énem itt is felállíthatott volna a közlés útjába egy mesterséges akadályt.

Az ilyen jellegű kapcsolatfelvételek ugyanannyi kérdést vetnek fel, mint amennyit meg is válaszolnak. Amíg nem végzünk további vizsgálatokat eze­ken a területeken, az üzenetek eredete nem mutatható ki egyértelműen. Az egyes üzenetek nem tudatosak. A legtisztább információkról sem állíthatjuk azt, a tudatalatti teremtményei, hacsak nem terjesztjük ki a tudatalatti fogal­mát, hogy olyan területeket is magába foglaljon, melyeket jelen elméleteink nem biztosítanak számára. Itt a szó szoros értelmében legmegbízhatóbb ada­tokról beszélek és nem azokról, melyeket nagy valószínűséggel tényleg a tudatalattink teremtett. Ezek a jelenségek egyértelműen alátámasztják a szemé­lyiség halál utáni létezését, mely létezési szint az élő anyag belső szerveződé­sében található, és mint független dimenzió a testben is kifejezheti magát.

A jelen téma megértésében sokat segíthet, ha több olyan könyvet elolva­sunk, melyet az ESP témakörében írtak. Sok olyan szellemjelenséget doku­mentáltak, melyeket ebben a könyvben nem részletezhettünk, hisz a jelen könyvvel az volt a célunk, hogy a pszichikus jelenségekről egy átfogó képet festhessünk önök elé. A könyv végén felsorolt ajánlott irodalom között meg­találják mindazokat a főbb munkákat, melyek segítenek a témára vonatkozó ismereteik kitágításában.

Kérdezzük meg hozzátartozóinkat, nem éltek-e át ehhez hasonló esemé­nyeket. Saját környezetemben nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akik­ről utóbb kiderült, már átestek ilyen tapasztalatokon. Éppen ezért, szerin­tem nem állíthatjuk, hogy minden szellemjelenség csak a túlzott képzelőerő terméke vagy a tudatalatti kivetülése.

Ha egyszer végre elfogadjuk, hogy a személyiség egy része, vagy teljes egésze túléli a fizikai test halálát - amiben én teljes szívemből hiszek -, akkor a benne való hit csak annyira számít majd modernnek, mint az űrhajókba és a rakétákba vetett hitünk. Évszázadokon keresztül nevetségesnek tartották azt az elképzelést, miszerint valaha egyszer ember lép a Holdra. Manapság ez a látszólag értéktelen gondolat valósággá lett, mely egész életünkre, gazdasá­gunkra, oktatásunkra és politikánkra rányomta bélyegét.

Modern ismereteink a kutatás teljesen új területeit nyitják meg előttünk. Ma már nem rejtegethetünk el bizonyos emberi tapasztalatokat a babona fekete leple mögé, csak azért, hogy úgy tegyünk, mintha nem léteznének. Bele kell merülnünk a létezés minden területének valós feltárásába, és telje­sen nyitott elmével megvizsgálnunk a régi és új elméletek, elképzelések és okfejtések igazságát.

A könyvben felsorolt kísérleteken keresztül önök is feltárhatják a belső valóság szerkezetét. Azok, akik önök közül nyitott elmével közelednek az új dolgok felé, de nem csaphatók be egykönnyen, igen érdekesnek fogják találni a szeánszok nyújtotta ismeretszerzési módszert. Ismétlés céljából azt javaso­lom, olvassák el újra a harmadik fejezetet. Ennek a módszernek az egyszerűbb változata az, ha barátaikkal leülnek egy csendes szobába. A megvilágítás ne legyen se túl erős, se túl halvány. Ha kedvük tartja, félig lesötétíthetik a helyi­séget, bár én azt javasolom, a környezet mindig a tárgyilagos megfigyelés lehetőségeit szolgálja. Természetesen a nagy fényerő megakadályozhatja a befelé irányultság felvételének lehetőségét, ami halvány fényerőnél már nem okoz gondot. Ha valaki mégis szükségét érzi a sötétségnek, akkor erre csak neki van szüksége és nem a „szellemnek". A kísérletek alatt legyünk nyu­godtak, befogadók és csendesek. Ha barátaink is részt vesznek a kísérletben, üljünk le kört alkotva, és ha szükségét érezzük, megfoghatjuk egymás kezét. Jelenleg nagyon keveset tudunk a kezdeti feltételekről, illetve arról, hogy az ilyenfajta érintkezés valóban növeli-e a kapcsolatfelvétel lehetőségét.

Saját kísérleteink nem támasztották alá ezt a feltételezést. Miután leültünk, egysze­rűen csak várjunk. Halkan feltehetjük a kö­vetkező kérdést:

- Van itt valaki?

A kísérletet végző társaság kialakításá­nak egyedüli kritériuma, hogy minden egyes tag rendelkezzen józan ítélőképességgel. A fegyelem nagyon fontos, hisz a túlzott kép­zelőerő csökkenti a tapasztalatok valóság­tartalmát, viszont fokozza a gyanakvást, ami már egyébként is körbebástyázta a szeán­szok termeit. Másrészről viszont jó, ha rendelkezünk spontaneitással, illet­ve egy kis irányítható engedékenységgel. A Pszichológiai Idő állapotának elérését célzó kísérleteinknél megtapasztalhatjuk a figyelem olyan fokú vál­tozását, melyre itt is szükségünk lesz.

Nagyon fontos, hogy valaki mindig készítsen jegyzeteket az olyan sze­ánszok alkalmával, melyet kísérletezés céljából hoztunk össze. Ha valaki a csoportban rendelkezik magnetofonnal, akkor minden egyes ülést rögzít­sen. A kísérletekben részt vevő egyéneket alaposan ellenőrizzük le. Csak olyanokat engedjünk csatlakozni a csoporthoz, akik tökéletesen megbízha­tók, szavahihetőek, nyitott gondolkodásúak és kiegyensúlyozottak. Vagyis olyan személyek legyenek, akik társaságában jól érezzük magunkat. Önök is észre fogják majd venni, bizonyos személyekkel sikeresebb kísérletek vé­gezhetők el, mint másokkal. Saját tapasztalataink egyértelműen azt igazol­ták, hogy a részt vevő emberek nagymértékben befolyásolják az egyes sze­ánszok kimenetelét.

Én személy szerint tökéletesen meg vagyok győződve róla, hogy emberi személyiségünk tovább él az általunk halálnak nevezett állapot után. Habár jelenleg semmilyen tudományos eredmény nem tudta jelen állításunkat iga­zolni, de ez nem jelenti azt, hogy a jövőben esetleg ennek igazolására nem kerül majd sor. Fontos megjegyeznünk, a múltban, a halál utáni élet létezé­sének bizonyítását értelmetlennek tartották. A vallások egyszerűen a hittel oldották meg a kérdést. Remélhetőleg a nem olyan távoli jövőben, az ezeken a területeken végzett kutatások a hétköznapok tudományát fogják képezni. Amikor a fizikatudomány végleg feltárja az anyagi és a nem anyagi világ találkozási pontjának természetét, a biológia pedig ezzel egy időben az élő és az élettelen anyag rejtélyéről rántja le a leplet, akkor az így feltáruló való­ság új lehetőségeitől joggal remélhetjük, hogy teljesen felforgatják majd leg­merészebb elképzeléseinket is.

A következő kivonatok a huszonegyedik Seth-ülés anyagából származ­nak, melyek részletesen bemutatják belső önvalónk és a világegyetem kap­csolatát, valamint a nem fizikai valóság természetét.

   A személyiség egy része tökéletesen tudatában van minden egyes lélegzeteteknek is. Ha- sonlóan a személyiség egy része tökéletesen    tudatos a tüdőtökbe beáramló levegő minden  egyes oxigén- és hidrogénatomjáról. A gondolkodó agy erre nem képes. A számotokra legfontosabb éntudat jelen pillanatban erre saj­nos nem képes.

A valóságban azonban az éntudat képes lenne erre, de csak akkor tudja megtenni, amikor megismeri azt, ami a valóság szempontjából a legfontosabb. Talán divatos ma úgy képzelni, hogy az emberi éntudat az valójában az agyműködés és egy kicsike kis tudat­alatti összekombinálásának a végterméke.

Ennek a természetellenes felosztásnak köszönhetően a legtöbb ember úgy gondolja, hogy még önmagát sem ismeri. így gondolkodik magában: „Most éppen lélegzem, de valójában ki az, aki beszívja a levegőt, hisz tudatosan nem vagyok képes meghatározni magam­nak, mikor vegyek vagy mikor ne vegyek levegőt." Majd így folytatja elmélkedését. „Most éppen álmo­dom, de valójában ki az, aki álmodik?" Az emberek kettévágják önmagukat és csodálkoznak, hogy miért nem teljesek. Minden ember következetesen csak azt fogadja el valóságnak, amit a szemével láthat, bőrével tapinthat, orrával szagolhat, vagy a nyelvével ízlelhet, és mivel ezt teszi, a valóságnak csak a felét, vagy még akkora részét sem képes érzékelni. Az igazat megvall­va csak egyharmadát érzékeli a valóságnak, hisz a másik kétharmad olyan területeket érint, amelyet nem fogad el...

Amikor egy ember nem tudja, ki az, aki a levegőt veszi, vagy az álmokat tapasztalja, az nem annak a követ­kezménye, hogy az egyik részünk a fizikai valóság­ban ténykedik, míg egy másik független részünk a levegőt lélegzi be és álmodik. Ez egyedül csak annak köszönhető, hogy mi magunk rejtjük el azon részün­ket, aki lélegzik, és aki az álmainkat látja. Amikor a sze­paráció tapasztalatát automatikusnak érzékeli valaki, ez annak a következménye, hogy szándékosan ket­tészakította magát...

Már korábban is megemlítettem, hogy a tudatalatti és a tudatos rész gyakran szerepet cserélnek. Ami egyáltalán nem meglepő. Ennek a tapasztalatával már jelen létezéseitek során is megismerkedtetek. Nem olyan tapasztalatról van itt szó, ami életünk során csak egyszer jelentkezik, de mégis valami tör­vényt követve az emberek teljesen megfeledkeznek erről. Álmodáskor a tudatos részetek válik tudatta­lanná, míg az eddigi tudatalattitok ölti magára a tu­datosság szerepét. Ezt minden ember ösztönösen tudja, és mégis ugyanez az ember makacsul tagadja ennek a jelenségnek a létét.

Az álmodó részetek ugyanannak az énnek a része, aki minden más cselekedeteteknél is jelen van. Az a részed, aki az álmot látja, valójában ugyanaz, aki a levegőt is veszi. Nos, lényetek ezen része ugyanannyira valósá­gos, sőt életetek szempontjából sokkal fontosabb sze­repet tölt be, mint az a részetek, aki kártyázik vagy a kockát dobja. Nagyon gyerekes lenne azt képzelni, hogy olyan fontos funkciót, mint a légzés, egy alacsonyabb rendű és teljesen elkülönített személyiségnek enged­né át a természet.

Ugyanúgy, ahogy a tudatos elme a lélegzetvételt tel­jesen automatikusnak érzékeli, hasonlóan automati­kusnak érzékeli a világegyetem életerejének mintáza­tokba való rendeződését is. Ezt a folyamatot még annyira sem vagytok képesek tudatosan felfogni, mint a lélegzetvételt, így azt a személyt, aki ezért az akti­vitásért felelős, még távolabb helyezitek magatoktól, és idegenebbnek gondoljátok, mint azt, aki a levegőt belélegzi...

Az egész csak annak a következménye, hogy telje­sen megszemélyesítitek az általatok fizikai valóság­nak érzékelt álcamintázatokat. A világtapasztalatot ugyanaz a részetek hozza létre, mint aki a levegőt is belélegzi. Nem tételezed fel, hogy az, aki a levegőt veszi, valójában a tudatosságod része, és ugyanígy azt sem feltételezed, hogy a fizikai valóság álcahullá­mait létrehozó teremtő is valójában a tudatosságotok egy része.

Mivel tudod, hogy a levegőt anélkül lélegzed be, hogy közben tudatos lennél annak működéséről, így haj­lamos vagy azt gondolni, magadtól lélegzel. Amikor keresztülmész egy szobán, úgy gondolod, mindezt tudatosan tetted, pedig fogalmad sem volt közben tudatosan arról, hogy izmaidat mozgasd. Még ha mindezt megfigyeled, akkor sem hiszel önmagadnak. S így csendes pillanataidban ezután is meg fogod magadtól kérdezni: „Ki az bennem, aki az álmokat ta­pasztalja?"

Mivel az embereknek nagyon nehéz felfedezniük önvalójuk azon részét, aki az izmait mozgatja vagy a le­vegőt belélegzi, ezért számomra az sem furcsa, ha nem fedezi fel, valójában ugyanez az önvaló hozza létre a fizikai anyag álcázott valóságát is, ahhoz ha­sonlóan, mint amikor lélegzetünkkel formát lehelünk egy pohár oldalára.

Természetesen, amikor azt állítom, te hozod létre a számodra fizikai valóságnak érzékelt mintázatokat a világegyetemben, ezzel nem azt akarom kifejezni, hogy te vagy a világegyetem teremtője. Valójában csak azt mondom, olyannak teremted meg a valósá­godat, mint amilyennek ismered, és ennek hátterében, kedves barátaim, egy hosszabb magyarázat húzódik meg.

Én sem tudom mindenre a választ, viszont azt tény­ként közölhetem veled, az emberiség, még jelen tu­dása mellett is, fel fogja hamarosan fedezni, hogy mindenki maga teremti meg a saját valóságát. Arra is ráébred majd, hogy a fizikai test sok olyan műkö­dést is magában hordoz, amiről még most fogalmatok sincs.