Ha az immunrendszer valóban olyan kitűnően, sőt csodálatosan működik, felvetődik a kérdés: miért történhet meg mégis, hogy valaki súlyos beteg lesz, vagy nemritkán teljesen tönkremegy az elhárító mechanizmusa? Melyek az immunrendszer kockázati tényezői? Milyen döntő jelentőségű hibákat követünk el életvite­lünkben?

Alapjában véve erre röviden és velősen válaszolhatunk: vala­mennyi testi funkciót — ez a biológiai alapszabály — alapvetően mindig két veszély fenyeget: egyrészt a huzamos ideig tartó túlhajszolás, másrészt az edzetlenség okozta renyheség. Az edzés­ben lévő izom növekszik, erőteljesebbé, teljesítőképesebbé válik. Aki edzett izomzattal túrázik, kevesebb fáradság árán, károsodás nélkül is messzebbre jut, mint aki edzetlen. Aki pedig szüntelenül, teljesítőképessége határán túl is igénybe veszi izomzatát — ezt különösen szívbetegségeknél tapasztalhatjuk-, annak hamarosan számolnia kell azzal, hogy ezek az izmok károsodnak: szívinfarktus, szívizomgyengeség, szívmegállás következhet be. Aki pedig nem elegendő mértékben használja csak izmait, azt tapasztalja, hogy azok elsorvadnak. Leépíti őket a szervezet.

Ugyanez, a törvényszerűség érvényes az immunrendszerre is — mégpedig fokozott mértékben. Ebben az esetben ugyanis sok biológiai folyamat kapcsolódik szorosan egymáshoz, kölcsönösen befolyásolhatják és akadályozhatják egymást. Szervezetünknek nem volna túlélésre esélye, ha a természet nem különösen racionálisan alkotta volna meg. Ez azonban azt is jelenti, hogy nincs egyetlen szerv vagy szervcsoport sem, amely csak egyféle feladatot látna el: egyszerre mindig többféle feladatnak is eleget kell tenniük. Ez pedig azzal jár, hogy az egyik feladatot csak a másik rovására lehet elvégezni: vagy le kell mondani róla, vagy el kell halasztani, mert az adott pillanatban a másik tűnik inkább létfon­tosságúnak. Egészséges életmód mellett ez egyáltalán nem gond. Ám ha a megfelelő edzés hiányzik, a kötelességek elsőbbségért folytatott szakadatlan küzdelem végül betegségbe torkollik. Az immunrendszer pedig elsorvad.

A HIDEG, A MELEG - ÉS A VÉDEKEZŐRENDSZER

A leggyakoribb fertőzések esetében magától értetődően beszé­lünk meghűlésről, holott pontosan tudjuk, hogy ezeket nem okozhatja a hideg. Hiszen fertőzésről van szó. Maga a hideg még csak nem is kedvez ezeknek a fertőzéseknek: éppen olyankor szenvednek a legkevesebben „meghűléses" betegségben, amikor kint csak úgy kopog a fagy.

Az elnevezés alapjában véve mégis helyénvaló. Ha ugyanis testünk túl érzékenyen vagy túl renyhén reagál a hőmérsékleti változásokra, akkor kezd csepegni az orrunk, kaparni a torkunk. Nemsokára köhögni kezdünk, vagy grippés megbetegedéssel ágynak esünk. Az összefüggés nyilvánvaló: az immunrendszer és a test hőszabályozó rendszere a bőr és a nyálkahártyák egészséges vérellátásától függ. A vérellátásról a vérkeringés gondoskodik; nem csupán billiónyi sejtünket „eteti" és „salaktalanítja", ami már önmagában is hatalmas feladat, hanem részt vesz a vérnyomás szabályozásában is. Gondoskodnia kell továbbá arról is, hogy testünk belső hőmérséklete állandó maradjon. Méghozzá olyan környezetben, amely — mint már említettem — ellenséges: esé­lyünk a túlélésre Földünkön voltaképpen nem is volna, mert az erős hőmérséklet-ingadozások túlságosan kedvezőtlenek az em­beri élet szempontjából. Szervezetünknek az üzemeléshez állan­dó, kb. 37 °C-os hőmérsékletre van szüksége. Testünk számára már 3 °C-nyi eltérés — akár le- akár felfelé — életveszélyessé válhat: ilyen elképzelhetetlenül kicsi az élet játéktere. A valóságban azonban nemritkán alig néhány órán belül 20 °C-os hőmérséklet­ingadozás is előfordul. Nyáron a hőmérő akár 40 °C-ot is mutathat, télen nálunk is lesüllyedhet -25 °C, -30 °C-ra. De mindegy, hogy odakint milyen a hőmérséklet: szervezetünknek szüksége van az állandó 37 °C-ra. Tehát minden helyzetben azonnal igazodnia kell a külső hőmérséklethez, és vagy le kell hűtenie, vagy fel kell fűtenie a testet.

Hozzájárul ehhez még az is, hogy a testnek, akár egy motornak, állandóan hőt kell leadnia. Ha nem volna különbség a belső és külső hőmérséldet között, „túlfűtés" következne be. Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, tulajdonképpen 18—20 °C-os külső hőmér­sékletre volna szükségünk. Ez azonban megváltozik, amint meg­erőltető munkát végzünk, vagy bőségesen táplálkozunk. Ekkor a szervezet „égési hője" jelentősen nő: több meleget adunk le.

Tökéletes hűtő- és fűtőrendszer gondoskodik arról, hogy tes­tünk hőmérsékleti változásra pontosan tudja a választ. Ha a külső hőmérséklet 18 °C alá süllyed, vagyis a hőveszteség nagyobb, mint a test által termelt fölösleg, akkor a test automatikusan csökkenti a hűtőfelületet, azaz a bőrt. Libabőrösek leszünk. A szőrszálak is felmerednek, hogy a köztük lévő levegő megrekedvén, szigetelő­réteget képezzen. Ha ez az intézkedés nem bizonyul elegendőnek, jön a következő: reszketni kezdünk. Sok izomrészecske jön mozgásba, és így próbál többlet hőt termelni. Ha még ez sem elég, milliónyi apró izom rekeszti el a. legfinomabb véredényeket, hogy a vér a kihűlt bőrben ne tudjon lehűlni: immár csak a test meleg belsejében kering. A bőr ennek megfelelően elsápad, vérellátása a még elviselhető minimumra csökken. Éppen ez az a pillanat, amelyre a kórokozók várnak. Szabad az út a szervezet belsejébe. A gátlósejtek elhagyták „őrhelyüket", és a vérrel együtt a test belsejébe húzódtak vissza.

Hasonlóan alakul a helyzet a hőségben is: ha a külső hőmérsék­let jelentősen és tartósan meghaladja a 20 °C-ot, a test már nem tud elég hőt leadni. Ha „okos" hűtőrendszerünk nem gondos­kodna a szükséges szabályozásról, hőtorlasz alakulna ki. Először is annyi vért küld a bőrbe, amennyit csak lehet, hogy az ott lehűlhessen, és több hőt adhasson le, A bőr ennek megfelelően kipirul. Testi megerőltetésnél, mely belsőleg fiit, közismerten kivörösödünk. Mivel azonban lassanként a bőr maga is felmeleg­szik — különösen egyenletes napsugárzásban -, pótlólag is hűteni kell. Sok százezer pórusból izzadtság tör elő, és. elpárolog a bőr felületén. A párolgás hőelvonással jár: a bőr lehűl. Ez a folyamat teszi lehetővé, hogy a szaunában 100 °C-os vagy akár melegebb hőmérséklet esetén sem égünk meg: bőrünk viszonylag hűvös marad. Forró ülőfürdő esetében már más a helyzet: a vízben nem tud elpárologni az izzadság, gyorsan beáll a „hőtorlasz", amely a szív- és érrendszeri betegségben szenvedőkre nézve veszélyes lehet.

Ha azonban a párolgás rendesen működik — ahogyan az a napi ezernyi hőszabályozáskor történik—, a lehűlt bőr vérellátása ismét csak csökken, és ezért fordulhat elő, hogy megfázhatunk, úgyneve­zett „nyári influenzát" kaphatunk — akár a legmelegebb nyárban, a legrekkenőbb hőségben is!

A dolog érthető: ha az ilyen vészhelyzetek viszonylag ritkán lépnek fel, akkor a szervezet gyorsan ki tudja javítani a hibát. Ha azonban a bőr ilyen jellegű „elzárása" tartós állapottá válik vagy szüntelenül ismétlődik, mert a test túlérzékenyen reagál a legki­sebb hőingadozásra is, akkor az immunrendszer hamarosan eljut odáig, hogy már csak a legrosszabbtól tudja megvédeni a szerveze­tet. Többfrontos harcban őrlődik, s ez az állapot csak azt teszi lehetővé, hogy az adott pillanatban éppen a legfontosabbnak ítélt feladatot elvégezze. Minden egyéb elmarad. A kórokozók roha­mait talán még vissza tudja verni, de az így keletkezett immun­komplexusok lebontására nem marad már sem ideje, sem ereje. Ezek a vérben maradnak, a sejtfalakhoz tapadnak, és a legrosszabb esetben még olyan immunfolyamatokat is elindíthatnak, melyek autoagresszióvá fajulnak. így alakulhat ki például a krónikus sokízületi gyulladás is. Az immunrendszer ilyen jellegű túlterhelé­sén még nagymértékben ronthat, ha a testet állandó bőséges táplálkozás, kevés mozgás, tartós stressz terheli. így aztán az is érthető, miért válhat jelentősebbé a látszólag jelentéktelen reggeli borzongás a villamosmegállóban az igazi didergésnél: lehűl a lábunk és egész nap nem tud felmelegedni. A hideg felkúszik az altestbe és húgyvezetéki fertőzést vagy petevezeték-gyulladást válthat ki.

A megdermedt hát, melynek izzadáskor a legerősebben csökken a vérellátása, és mely először hűl le, elsősorban a vesékre nézve lehet veszélyes. Amitől aztán az egészséges méregtelenítés is megkérdőjeleződik. Tudjuk, az egyik baj gyorsan hozhatja magával a másikat. Ezért azon sem csodálkozhatunk, hogy a krónikus betegségek elsősorban ott lépnek fel, ahol a környezeti hőingadozásokhoz való rossz alkalmazkodás és a kevés mozgás következtében a legrosszabb a vérellátás: a bőrben, az ízületek­ben, a megfeszülő izmokban és a légzőrendszerben. És hogy még egyszer a lehető legvilágosabban megismételjem: az még a jobbik eset, ha valaki ilyen helyzetben istenigazából megbeteg­szik, és szervezete lázzal, gyulladással az egész immunrendszert mobilizálja, hogy minden ártalmas anyagot kitakarítson. Jól jár az, aki az akut megbetegedés idején megadja testének a szükséges időt és a feltételeket, hogy ezt a munkát nyugalomban, zavartala­nul elvégezhesse. A betegséggel ugyanis értékes immunedzést hajtott végre, és ezért arra számíthat, hogy később egészsége­sebbé válik, az immunrendszere szilárdabb, stabilabb, megbízha­tóbb lesz.

Sebastian Kneipp, a lelkipásztor múlhatatlan érdemeket szer­zett azzal, hogy valamivel több mint 100 éve az egészségügynek ezt a problematikáját a nyilvánosság elé tárta. Jóllehet az általa használt kifejezés az acél megedzésére utal, ma már úgy látjuk, hogy a megfelelő alkalmazkodás nem „keménység" vagy „szilárd­ság" kérdése, és vastag bőrt sem kell növesztenünk a környezeti befolyások elleni védekezésre. Arról kell gondoskodnunk, hogy testünk hőszabályozása ne működjék se túl hevesen, se túl renyhén, hanem mindig megfelelően válaszoljon a kihívásokra. Kneipp módszerének lényege éppen ezért nem a vízkúrában keresendő, inkább hideg-meleg terápiának nevezhetnénk. Ezzel a hőszabályo­zást  edzzük, s eközben a víz használata csak azért kedvező, mert az bőrünkre 200-szor intenzívebben hat, mint a levegő. Kneipp nem arra fektette a hangsúlyt, hogy a testet gyilkos hőmérsékletek elviselésére tegye képessé. Szervezetünk nem szélsőséges teljesít­ményekkel válik egészségesebbé, hanem azzal, ha mértékletes, egészséges, edzett reakciókkal válaszol a hőingadozásokra. Mert — mint láthattuk -, nem a hőség és nem a hideg betegít, hanem az ezekre adott nem megfelelő válasz. Ezt a reakciót azonban, a helyes választ, csupán állandó tréning során alakíthatjuk ki és tarthatjuk meg. Az edzés lényege pedig nem a túlerőltetésben, hanem a különféle ingerek tudomásulvételében áll. A gyengébb ingereknek pedig, sokszor nagyobb az edző hatásuk, mint az erőszakos beavatkozásoknak: az erőszakra a szervezetnek ugyanis reagálnia kell. Inkább az a probléma, ha a gyengébbre ad túl drámai választ — vagy semmilyet.

A LEGJOBB EDZŐPARTNERÜNK - AZ IDŐJÁRÁS

A legjobb és legolcsóbb edzőpartner mindig rendelkezésünkre áll: az időjárás az. Ránk, közép-európaiakra ez különösképpen érvényes: nálunk nem mindig olyan sugárzóan tiszta az égbolt, mint Észak- és Közép-Afrikában. Nem kell éjjel-nappal jeges hidegek ellen védekeznünk, mint az eszkimóknak. Ez mindkét esetben igen megterhelő. Nálunk azonban mindennap változik az időjárás, és állandóan új ingerekkel szolgál. Sokkal rendszereseb­ben és intenzívebben kellene élnünk ezzel a remek edzési lehetőséggel! Sajnos az időjárásnak és hatásainak még mindig nem tulajdonítanak megfelelő szerepet a betegségek kialakulásában. Néhány orvos is kitart amellett, hogy az időjárás nem betegít. Mit sem akarnak tudni az időjárás-érzékenységről vagy az időjárás okozta panaszokról, és a fejfájós, migrénes, keringési vagy dep­ressziós zavarokkal küszködő betegekkel közlik, hogy bajukat csak bebeszélik maguknak. Én ezt a hozzáállást nem csupán hibásnak, de egyenesen végzetesnek tartom. Ahogyan léteznek légkúrahelyek, létezik gyógyklíma, ahol a nap, a pormentes levegő, a csend, a légnyomás és a hőmérséklet testnek-léleknek gyógyszere, ugyanúgy léteznek olyan környezeti viszonyok, amelyek túlterhe­lik a szervezetet. Egyoldalú terhelést jelentenek — ezáltal fejtik ki betegítő hatásukat. Itt nem a levegő szennyezettségére és egyéb, emberek által okozott kedvezőtlen állapotokra utalok, hanem az olyan természetes jelenségekre, mint a bukószél, a nedvesség, de mindenekelőtt a párás hőség és hasonlók.

Számomra például felfoghatatlan, hogy az üdüléseket még mindig az egészségügyi tényezők figyelmen kívül hagyása mellett tervezzük meg. Kit érdekel, hogy a magas vérnyomásra való hajlam a déli partokon felerősödik, hogy sokkal kedvezőbb terápiás lehetőségeket nyújtanának a középhegységek lágyabb, kedvezőbb klímájukkal? Ki beszéli meg orvosával üdülési szándé­kát, hogy abból valóban egészséges felüdülés váljék?

Az az orvos, aki az időjárás-érzékenységet nem használja fel a diagnózis felállításakor, véleményem szerint nagyon fontos infor­mációt hagy figyelmen kívül: az időjárás egészségi állapotunk próbaköve. Az időjárási panaszok azt bizonyítják, hogy egészsé­günk terén valami nem úgy van, ahogyan lennie kellene, és a dolognak a lehető leggyorsabban a végére kellene járni, különben hamarosan sokkal rosszabb lesz. Az időjárás-érzékenység azonban mindenekelőtt azt is jelenti, hogy szervezetünk edzetlen, és a környezet minimális változásaira is helytelen válaszokat ad.

Vegyük példaképpen a régebbi idők reumás panaszait: azok az emberek, akik hideg, nyirkos lakásokban éltek vagy dolgoztak, majdnem elkerülhetetlenül reumásokká váltak. A mértéken felüli, egyoldalú terhelés tette beteggé őket. Ma a reumatikus panaszok sok fajtája már rég nem „szegényember-betegség". Nemritkán olyan felnőttek, fiatalok, vagy akár kisgyerekek is reumássá válhatnak, akiknek soha nem kellett megtapasztalniuk, milyen ször­nyű is a nyirkos hideg. Gyakran megfigyelhetjük, hogy a reumatkikus panaszok egy sor súlyos fertőzés után jelentkeznek. Ekkor ismét felismerhetővé válik az összefüggés a „meghűlések", az immunrendszer túlságos igénybevétele és a krónikus panaszok között: nem a külső fenyegetés betegít meg, hanem az, hogy az edzetlen test képtelen megtalálni a helyes választ. A hibás reakciót viszont nem lehet erőszakkal kijavítani. Aki céltudatosan szeretne védekezni a reuma ellen, annak nem azzal kell kísérleteznie, hogy még nagyobb hideg- és nedvességhatásnak teszi ki magát, hogy a teste „hozzászokjon".

Éppolyan helytelen volna az a próbálkozás is, hogy elmenekül­jünk minden friss szellőcske elől, és állandóan egyenletes hőmér­sékletű, kellemes környezetben éljünk. A kórokozók felfedezése­kor, tehát a múlt század közepén az emberiség mélységes rémület­ben élt arra gondolván, hogy baktériumok, vírusok, gombák juthatnak a szervezetébe. Megpróbáltak tehát úgy élni, hogy kizárják az ezekkel való érintkezés lehetőségét. Halmozták a túlzott higiéniás intézkedéseket, pállott levegőjű lakásokba zár­kóztak be, nehogy fertőzés érje őket. Azt, hogy a maradéktalan védelem nemcsak hogy lehetetlen, de nem is kívánatos, akkor még nem tudták. Az elzárkózási kísérlettel azonban önmagukat fosztot­ták meg az egészséges tréning lehetőségétől. Végül kénytelenek voltak megállapítani, hogy még többet betegeskedtek.

Ma is sokan hiszik, hogy megvédhetik szervezetüket, ha teljesen klimatizált helyiségekben élnek és dolgoznak. Elmulasztják a legjobb edzési lehetőségeket, és így nem szabad csodálkozniuk, ha egyfolytában betegek. Mások túlságosan is sokat akarnak tenni egészségük érdekében, és erőszakos eszközökhöz folyamodnak, például a legfogcsikorgatóbb hidegben akarnak edződni. Ez azon­ban ugyancsak nem tréning, hanem egyoldalú, túlzott megter­helés.

Kneipp atya helyesen ismerte fel: nem az egyoldalú hatások tesznek edzetté, hanem az ingerek változatossága: A testet arra kell rábírni, hogy a hidegre nyugodtan reagáljon, a lehetőség szerint tökéletesen szigetelje, aztán alaposan fűtsön be: biztosítsa az egészséges vérellátást. Félreértik a Kneipp-kúra lényegét, akik különlegesen kemény erőpróbát látnak benne. Nem kell az ágyból kiugorva azonnal a jéghideg zuhany alá állnunk. Kneipp arra szólít fel, hogy testünket meleggel és hideggel fokozatosan „ébresszük fel"—méghozzá pillanatnyi edzettségi állapotunknak megfelelően: eleinte enyhébben, aztán egyre erősítve a hőmérséklet-különbsé­get. Hiszen az edzés azt jelenti, hogy teljesítményünket lassacskán, fokozatosan, nem pedig azt, hogy egyik napról a másikra csúcsteljesítményekkel tesszük kockára szervezetünk épségét.

Kneipp atya szerint — nagyon helyesen — az alkalmazkodási tréning legkézenfekvőbb és egyik legfontosabb alapelve: ha oda­kint nyirkos, hideg idő van, kiegyenlítésképpen a szervezetnek száraz, forró levegőre van szüksége, aminek leghatásosabb formája a szaunázás. Ha pedig forró és száraz a levegő, akkor ennek legkiválóbb ellenlábasa a hideg víz. Másképp fogalmazva: az időjárás a tréningnek gyakran csak egyik oldalát képezi. Mihelyt egyoldalú terhelést jelent, a gyógyhatású kiegyenlítődést a fiziko­terápia adhatja. Ha valaki helyesen edzi „biológiai termosztátját", hőszabályozóját, tényleg elkerülheti a sok apró, látszólag lényeg­telen, de valójában gyakran súlyos következményekkel járó fertő­zést. A test minden ilyen intézkedésében az a legfontosabb, hogy a hőszabályozás miatt átmenetileg elzárt vérellátást a szervezet újra beindítsa, hogy a gátlósejtek ne legyenek munkájukban akadályoz­tatva. Még egyszer tehát: ne féljünk se a melegtől, se a hidegtől, se az izzadástól, se a fázástól. Az sem katasztrófa, ha zápor esetén bőrig ázunk. Ha utána ismét jól érezzük magunkat, akkor ez egészséges tapasztalat, igazi tréning volt. Ezért aztán minden időben ki kell mennünk a szabadba. Csupán arról kell mindenkép­pen gondoskodnunk, hogy lábunk újra jólesően megmelegedjen. Ha magától nem melegszik meg, akkor váltott hideg-meleg vizes lábfürdővel kell biztosítani a kiegyensúlyozott állapot helyreállí­tását.

Ezeket az összefüggéseket azért taglaltam ilyen részletesen, mert egyetlen más intézkedés sincs, mellyel oly közvetlen hatást tudnánk gyakorolni az immunrendszerre, mint a hőszabályozás edzésével. Éppen, mert immunrendszerünk annyira függ testünk­nek a hőingadozásokra adott válaszaitól, semmiféle más edzéssel nem tudunk olyan pozitív és közvetlen hatást gyakorolni az immunrendszerre, mint az ésszerű edzéssel. Azonban azonnal meg kell jegyezni - és a következő fejtegetések ezt alátámasztják majd: önmagában ez még nem minden. Nem elég, ha ütőképes, éber védőerőkkel rendelkezünk. Ezeknek az erőknek nemcsak vitálisnak és bevetésre késznek kell lenniük, szükségük van a helyes „tudásra" is. Mert a legagresszívebb immunrendszer tá­madó kedvében veszélyessé is válhat, ha nem tudja, mikor és hol kell támadnia. Gondoljunk csak az egyre elterjedtebb allergiákra: az immunrendszernek ebben az esetben nincs hiánya bevetési kedvből meg virgoncságból! Épp ellenkezőleg. Roppant hevesen támadja a teljesen ártalmatlan anyagokat is, mert nem tudja őket megkülönböztetni a veszedelmes kórokozóktól. Ezen a hibán a Kneipp-féle módszerek nemigen segíthetnek. Ez azt jelenti, hogy a teljes immuntréninghez sokkal több minden tartozik.

PSZICHO-NEURO-IMMUNOLÓGIA: AZ IMMUNRENDSZER ÉS A LÉLEK

Tagadhatatlan tény: még azok sincsenek mindig biztonságban a fertőzésektől, akik minden időjárással, a legcudarabb viharokkal is jóban vannak. Nekik is lehetnek krónikus panaszaik. A vidéki lakosság például hiába tölt több időt a friss levegőn, mint a városi, mégsem egészségesebb.

Ez csak első pillantásra furcsa. Ha alaposabban szemügyre vesszük, láthatjuk, hogy az időjárás és a klíma mellett még számos egyéb tényező is alakítja környezetünket, szüntelenül válaszokat követel szervezetünktől. Ide tartoznak — nem utolsósorban — embertársaink is. Követelődző és fenyegető társadalomban élünk, s ez reakciókat kényszerít ki belőlünk. Mi magunk okozzuk ezt, mert becsvágyat fejlesztettünk ki, védekezünk, harcolunk a jobb pozícióért, vagy a nyomunkba igyekvőkkel szemben munkahe­lyünket. Örülünk, félünk, elkeseredünk, agresszívak, levertek, bánatosak, csalódottak vagyunk — mindez pedig, mint tudjuk, hatással van az immunrendszerre. Ezeket az összefüggéseket hosszú ideig vitatták és tagadták. Ellenállórendszerünk teljesen önálló — állították a szakértők. És ezt a kijelentésüket látványosan alá is tudták támasztani; ha az immunrendszer sejtjeit kémcsőben baktériumok vagy vírusok közé tesszük, megfigyelhetjük, hogyan kutatják fel és támadják meg ezeket hamarosan.

Nyilvánvalóan nincs szükségük rohamot jelző vezényszóra,vagy valamiféle központ engedélyére a megsemmisítésükhöz. Úgy rontanak áldozataikra, mint macska az egérre.

Az ilyen megfigyelések oda vezettek, hogy a lelki tényezőket egyáltalán nem vették figyelembe, még mint immunstimulátorókat vagy a védekező rendszer fékezőjét sem. Ez azonban az elmúlt években alapvetően megváltozott. Az Egyesült Államokban az orvostudomány merőben új ága fejlődött ki, mely mind nagyobb közfigyelemnek és megbecsülésnek örvend. A neve pszicho-immunológia, vagy még pontosabban pszicho- neuro- immunológia. Ez a kutatási terület teljesen új eredményekkel gazdagított bennünket. Az alabamai Birmingham Egyetemen (USA) az im­munrendszert ma már a hatodik érzékszervnek nevezik. Öt érzékszervünkkel látjuk, halljuk, szagoljuk, ízleljük és tapintjuk a környezetünket. Az immunrendszer pedig megítéli ezeket az érzéki benyomásokat, értékeli őket, és gondoskodik a megfelelő válaszokról. Közvetlenül reagál mindarra, amit érzünk és érzéke­lünk, sőt még a látszólag futó gondolatokra is.

A szólásmondás mindig is azt tartotta: a nevetés gyógyít. Kathleen M. Dillon amerikai pszichológus a nyolcvanas évek végén bebizonyította, hogy ez valóban így van. A nevetés szinte egy csapásra javulást idéz elő az immunrendszerben. A pszicholó­gusnő nyálmintát vett önként jelentkező diákoktól, és megszám­lálta benne a speciális gátlósejteket. Ezután két filmet néztek meg a hallgatók: egy egyszerű kis állatfilmet meg egy rekeszizom-szag­gató komédiát. Mindkét film után ismételten mintát vettek tőlük. Az eredmény igazán nagyon érdekes volt: az első film után, mely alig váltott ki hangulati elmozdulást, az immunstátuszban semmi sem változott. A második film után azonban, mely nevetésre késztette a kísérleti személyeket, a gátlósejtek száma jelentősen emelkedett. Közvetlen „összeköttetésnek" kell tehát lenni a lélek és az immunrendszer között.

Azt, hogy a félelem mennyire negatívan befolyásolja az immun­rendszert, állatkísérletekkel mutatjuk be. Az első kísérletet 1985-ben végezték, és kámfortesztként vonult be a történelembe. Kísérleti állatokat ártalmatlan kámforfelhővel szórtak be. A kámfor feltűnően erős szagot áraszt, amely nem éppen kellemes. A szervezetből azonban normális esetben nem vált ki reakciót. Ez a tesztnek már az első fokozatából is kiderült: az állatok vérében a védekezőrendszer semmiféle változást nem mutatott.

Azután megismételték a folyamatot, de most már egy olyan gyógyszert is hozzákevertek a kámforhoz, melyről tudták, hogy serkenti az úgynevezett „gyilkos sejtek" képződését. Az állatok ismét úgy reagáltak, ahogyan elvárták tőlük: a gyilkos sejtek száma a magasba szökött. A kísérlet második lépéseként ezt a folyamatot szabályos időközökben összesen nyolcszor megismételték. Min­den egyes kámfor- és gyógyszerkeverékes beszórás a gyilkos sejtek számának növekedésével járt. Ezután következett a harma­dik és egyben döntő lépés: a gyógyszert elhagyták. A kísérleti állatokat, mint a kísérlet kezdetén, ismét csak ártalmatlan kámfor­felhőbe burkolták. Szervezetüknek tehát azt kellett volna regiszt­rálni: csak kámfor — nincs veszély! De nem így történt. Az állatok időközben „tanultak". Immunrendszerük „emlékezett" az átélt tapasztalatokra: ez a szag az utóbbi alkalmakkor nagy veszélyt jelentett! És ennek megfelelően cselekedett: ugyanúgy, mint a gyógyszer adagolásakor, most is gyilkos sejtekét kezdett termelni. És a teszt hátralévő részében ez már így is maradt. Az immunrend­szer reakcióját tehát nem az anyag váltotta ki, hanem az emlé­kezés.

Nagyon hasonlóan zajlott egy egérkísérlet. Az egerek édes oldatban limfocitagátló anyagot kaptak, melytől rosszul érezték magukat. Többszöri etetés után az édes oldat már önmagában is elég volt ahhoz, hogy a kondicionált immungyengeséget és rossz közérzetet felidézze. Az immunrendszer megint csak „hibás" jelentésre válaszolt. Mégiscsak lennie kell tehát valamiféle ösz­tönző vagy gátló hatásnak, amely az agyból az immunrendszert vezérli.

A Trieri Egyetem egyik kutatócsoportja kimutatta, hogy nem csupán állatok, de emberek esetében is hasonló a helyzet. Kísérletükben azt a tényt használták fel, hogy az adrenalinhor­mon a gyilkos sejtek aktivitását fokozza. Önkéntes kísérleti személyeknek néhány napon át ártalmatlan adrenalininjekciókat adtak. Az injekció előtt és után különleges eljárással mérték a gyilkos sejtek aktivitását. Ez, ahogyan várták, egy órán belül jelentősen nőtt. Öt nap múlva az adrenalint a kísérleti személyek tudta nélkül egyszerű sóoldattal helyettesítették, melynek nem lett volna szabad befolyásolnia az immunrendszert. Ám a kísérleti személyeknél a sóoldat, ugyanúgy, mint az adrenalin, a gyilkos sejtek számának szembetűnő „fegyverkezését" vonta maga után. Immunrendszerük úgy reagált, mintha adrenalint kapna, mert úgy tudták, hogy — mint kezdetben — most is azt kapnak. Mindez azt bizonyítja, hogy immunrendszerünk korántsem olyan auto­nóm módon reagál, ahogyan azt eddig feltételezték. Újabban azt is tudjuk már, hogy a nyirokhálózatot közvetlen idegvezetékek kötik össze az aggyal. Bizonyos jelzésekre hormonok szabadulnak fel, és a limfociták receptoraira telepednek. Ha az ilyen idegvezetékeket elvágják, az immunrendszer veszít hatékonyságából. A pszicho- neuro- immunológia kifejezetten azokkal a folyamatokkal foglalkozik, melyek az agy, az idegrendszer, a hormonrendszer és az immunrendszer között játszódnak le.

Így hirtelen érthetővé válik a sok, tapasztalt orvos figyelmezte­tése is: „A teljesen egészséges embert a ráktói való félelme biztosabban és gyorsabban teszi beteggé, mint a ráksejtek milliói". A félelem szüntelenül izgatja és gyengíti az immunrendszert. A félelem fogékonnyá tesz a fertőzésre. A félelem veszélyes beteg­ségforrás!

Ez azonban korántsem annyira újdonság, mint ahogyan hangzik. Mi most csak annyit teszünk, hogy tudományos alapokra helyez­zük mindazt, amit már régen is tudtak, sőt magától értetődőnek tekintettek.

Már a római császári udvarban élő görög orvos, Galenos is megfigyelte, hogy a „melankolikus" nők, vagyis az erős depresszió­ban szenvedők, gyakrabban betegednek meg mellrákban, mint a boldog és vidám asszonyok. A régi kínaiak már 5000 éve tudták, hogy a félelem nemcsak gyomorfájást és hasmenést okozhat, hanem közvetlenül hat a védőrendszerre és a szervi funkciókra is. Az örömöt a szívhez rendelték hozzá, a gyászt és a bánatot a tüdőhöz. A tébécét a meghasonlottak betegségeként ismerték - ez a vélekedés hazánkban még 100 éve is közismert volt. A tépelődés - mondták a kínaiak—a lépet nyomasztja (mely egyébként testünk egyik legfontosabb védelmi szerve), a félelem és rettegés a vesének árt. Minden korban ismerték azt a tényt, hogy a szemöl­csöktől a leggyorsabban úgy lehet megszabadulni, ha sikerül a beteget meggyőzni valamely „csodaszer" vagy „ráolvasás" hathatósságáról.

Amit nem tudtak—s ha tudják, valószínűleg nem is próbálkoztak volna hasonló kísérletekkel -, az az, hogy a szemölcsök is vírusfertőzés következményei. A hit erejétől sokat várhatunk—de várhatjuk-e tőle vírusok megsemmisítését és véghezvitt rombolá­suk helyrehozását?

A pszicho-neuro-immunológia legújabb kutatásai azt mutatják, hogy az összefüggések sokkal egyszerűbbek, és eddig csupán hibásan gondolkodtunk. A bánattól nem „szakad meg" a szív. Viszont jelenti az immunrendszernek: „A helyzet reménytelen. Nincs értelme erőlködni többé!"

Az ilyen jelentéseket pedig az immunrendszer nyilvánvalóan megérti és szó szerint veszi. Nem a külső veszély a fenyegető, hanem a rá adott válasz. Hányszor is éltem át orvosként mint mindenki, aki betegekkel foglalkozik,hogy a reménytelen állapotú ember kijelentette: „Még nem halhatok meg. Előbb el kell intéznem ezt meg amazt." És tényleg nem halt meg, míg nem érte el célját. De megfordítva is: mindig találkozunk emberekkel, akiknek tulajdonképpen semmi bajuk, mégis életuntak.

Azt mondják: „Nem csinálom tovább!" Ilyen esetekben hiába­való az orvos minden igyekezete. Az élet lángja kialszik. Milyen gyakran figyelhetjük meg mi, orvosok, hogy szoros összefüggés áll fönn valamely különösen kemény sorscsapás és a közvetlenül utána fellépő megbetegedés között! Egy nő, tízévi boldog házasság után közlekedési baleset során elveszítette a férjét. Még csak 31 éves volt, de a szomorú veszteség olyan mélyen érintette, hogy néhány hónappal férje halála után, idő előtt a változó korba ért. Majd újabb néhány hét múlva súlyos rákműtéten esett át.

Biztosan állíthatjuk: mindkét bajt, a korán bekövetkezett menopauzát és a rákos megbetegedést is elkerülte volna, ha nem kényszerül erre a hirtelen, fájdalmas elválásra. Ez az asszony soha nem mondta ki hangosan, hogy nem akar már élni. De amit érzett, és amit kijelentéseivel ellentétben valójában gondolt és akart, a vegetatív idegrendszere és ezzel együtt a hormon- és mirigyrend­szere is megértette: „Nem éri meg. Férjem nélkül nincs értelme az életemnek." Az immunrendszer ezt szó szerint veszi. Nem lehet becsapni! Hadd említsek meg egy másik példát is, mely ugyanilyen világosan tükrözi a lélek és az immunrendszer összefüggéseit. Mellrákműtéte után egy nagyon kedves innsbrucki asszony került hozzánk. Négy lánya volt: Ezek a lányok, ahogy elmesélte, csak gondot és bánatot okoztak neki. Nem mentek férjhez, de gyereke­ket szültek, és — az anya véleménye szerint — a legalsó társadalmi rétegekben mozogtak. Arról is tudomást szerzett, hogy legalább egyikük kábítószerrel is érintkezésbe került. Amikor ez az asszony kiöntötte a szívét, sírva fakadt, és1 ezt mondta: „Vajon hol rontot­tam el a dolgot? Már aludni sem bírok, olyan szörnyen kínoz az Önvád: én vagyok az oka, hogy ilyen rosszul sikerült gyermekeim vannak. Jobban kellett volna nevelnem őket!" Véletlen talán, hogy ez az asszony mellrákot kapott?

Sok tucatnyi hasonló esetről tudok, melyek szinte egyfajta önbüntetésnek látszanak: a bűntudat arra készteti az immunrend­szert, hogy engedje hibázni a szervezetet.

Még egyszer szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, és kérem, szívleljék meg és vegyék szó szerint: nem elég, ha akár mindent tudunk a gondolatok, az idegrendszer és az immunrendszer összefüggéseiről. Ahhoz, hogy egészségesek maradjunk, teljesen őszintének kell lennünk. Ön félrevezetheti partnerét, a gyereke­ket, a szüleit vagy akár a legjobb barátját. Testének központját azonban, amely a megfelelő utasításokat adja a szerveknek, a mirigyeknek, az immunrendszernek — nem tudja becsapni. Soha. Semmit sem használ — hogy megint példához nyúljunk —, ha megpróbálja bebeszélni magának: „Legyőztem a rákot!" Ha belül nincs erről száz százalékosan meggyőződve, ha valami félelem még maradt Önben, akkor az immunrendszer ehhez a kételyhez és félelemhez tartja magát. Megfeszített akarattal vagy öncsalással semmire sem megy, amíg nincs mélyen meggyőződve az igazáról. Úgy sem tehet, mintha súlyos konfliktust oldott volna meg vagy keserű csalódásokon tette túl magát. Míg küszöb alatt akár csak leheletnyi félelem, bánat vagy gyűlölet rejlik, addig a teste ezekre a jelzésekre fog hallgatni.

Ez azonban annyit tesz, hogy a hatékony immuntréning nem korlátozódhat testi edzések sorozatára, bármilyen fontos segítsé­get nyújtsanak is ezek. A lelket is fel kell vidítani. A testi felfrissülés fejlesztheti ugyan az izmokat és jobb vérellátást biztosíthat a bőrben, erősítheti a szívet és a vérkeringést. Az immunrendszer számára azonban csak az nyújthat segítséget, ha az edzés egyben szórakoztat és örömöt is szerez.

Az immuntréning első lépését nem a lábunkkal, hanem a fejünkkel kell megtennünk!

Ez talán e könyv legfontosabb mondata. írják fel maguknak, függesszék ki íróasztaluk fölé, és ne kezdjenek úgy el egyetlen napot sem, hogy megfeledkeznének róla!

A STRESSZ ÉS BETEGÍTŐ HATÁSAI

Különösen szembetűnő példája az immunrendszerre gyakorolt lelki-gondolati hatásoknak az, amit közönségesen stressznek neve­zünk. Ezzel nem a napi, végkimerülésig folytatott hajszát akarjuk megnevezni, nem is a kötelességek rendszerét és a gyors tempót, amit mind számon kérnek tőlünk. Ezek közül egy sem betegít meg mindaddig, amíg némi örömmel és lelkesedéssel járnak. Az a fenyegető stressz, amelyről itt szó esik, az állandósult félelem állapota: félelem attól, hogy nem vagyunk elég életrevalók, gyengének bizonyulunk a hivatásunkban, a partnerkapcsolatunk­ban, a társadalmi helyzetünkben. Mértéktelen becsvágy fűt ben­nünket, hogy versenytársainkat túlszárnyalhassuk. Úgy érezzük, megcsalnak, fenyegetnek, kihasználnak; gyakran meg egyszerűen csak gyámoltalanok vagyunk és rosszindulatúak. Ezzel azonban egyfolytában olyan, alapjában véve áldásos mechanizmust helye­zünk működésbe, melyet a természet életmentő vészreakciónak szánt — mint évmilliókkal ezelőtt, manapság is akadnak olyan helyzetek, amelyekben nem sok időnk marad a gondolkodásra. Azonnal, spontán módon kell reagálnunk. Régen vadállatokkal, ellenséggel, természeti csapásokkal találhatta magát szemben az ember, s ezek a találkozások villámgyors reakciót követeltek. Ma talán egy hirtelen elénk kanyarodó autó elé kerülünk, és életünket csak egy sebes oldalugrás mentheti meg. Mármost, akár ugrunk, akár csak hátrálunk egy lépést, akár bénultan állunk: automatiku­san, hosszas fontolgatás nélkül tesszük. Szervezetünk automata vezérlésre kapcsolt, és a „vérré vált" - reflexes - program szerint cselekedett, akár helyesen, akár helytelenül. Eközben olyan erő­ket szabadított fel, melyekkel normális körülmények között nem is rendelkezik.

A stresszreakció csak azért vált lehetővé, mert szervezetünk egy veszélyt jelző érzékszervi ingerre, egy csapásra mindent leállított, ami az azonnali reakciót megakadályozhatta volna. Például autó­vezetőknél is megfigyelhetjük, hogy a mondat közepén elhallgat­nak és elrántják a kormányt avagy a fékbe taposnak. Ilyenkor a vezetőnek sem arra nincs ideje, hogy meggondolja vagy elter­vezze a kitérési manővert, sem a megkezdett gondolatot nem tudja befejezni. Az ilyen stressz által kiváltott gondolkozásszüne­tekkel éppen az a probléma, hogy ha a gyors és helyes viselkedés nem válik vérünkké, végzetesen rosszul reagálunk a kihívásokra.

A gondolkodáshoz hasonlóan ilyenkor kikapcsol sok más testi funkció is, például az emésztés, a hőszabályozás, a nemi vágy és még sok egyéb. Minden erő arra összpontosul, hogy megteremtse a hirtelen, szokatlan teljesítmény számára a feltételeket. Jó ideig tarthat még, míg megtudjuk hogyan jöhet mindez egyáltalán létre ilyen villámgyorsan. A stresszmechanizmusok azonban hatásos példái annak, mi mindenre képesek testünk energiái, ha a szükség úgy kívánja: „ébresztő-hormonok" lövellnek a vérbe; a szívverés és a lélegzés felgyorsul; a vérnyomás megemelkedik. Egy szempillan­tás alatt mintegy kétszeresére nő az izmokban a vér - azaz cukor és zsír —, az „üzemanyag"; még a vérnek is megváltozik az enzimösszetétele, hogy adott esetben sebesebben folyhasson: a srtresszriadó régen az éléthalál- küzdelemre való felkészülést szol­gálta. Kétségkívül, ez szervezetünk egyik leglenyűgözőbb teljesít­ménye, tökéletes válasz a környezet fenyegetésére. A végzetes ebben a reakcióban nem az, hogy még ma is létezik. Hiszen láthattuk: juthatunk ma is olyan helyzetbe, amikor ez mentheti meg életünket. Az viszont már nagy baj, hogy akkor is állandóan ilyen stresszállapotba kerülünk, ha a legcsekélyebb veszély vagy fenyegetés sem áll fenn. Úgy jártunk, mint a kámforfelhőbe burkolt állatok: agyunk olyan veszélyhelyzetet jelez a szervezet­nek, amely nem is létezik. Ezzel pedig reakciót kényszerít ki. Manapság stresszt vált ki a főnök látványa, a nyomasztó határidő közeledte, a karriervágy, a partnerkapcsolat problémája — és nem utolsósorban a fájdalomtól és a betegségtől való félelem. És minden alkalommal. Amikor pedig ezek az aggodalmak, gondok, szorongások legtitkosabb gondolatainkban is felmerülnek, bein­dul ez a reakció, az összes funkciókikapcsolással és funkciófelpör­getéssel. Semmiképpen sem szeretném a stresszt túl feketére festeni. Egészséges, jóllehet erős feszültség nélkül sem teljesíteni, sem jól érezni magunkat nem tudnánk igazán.

Az anyagcsere-folyamatok mozgatójaként a stressz felbecsülhe­tetlen gyógyító tényező — ha nem válik szüntelen, tartósuk állapottá, és ha minden stresszhelyzet után gondoskodunk követ­kezményeinek természetes felszámolásáról: a cukornak és zsírok­nak ismét el kell tűnniük a vérből, anélkül, hogy a szervezet túl bonyolult anyagcsere-folyamatok elvégzésére kényszerülne. A vér áramlását le kell lassítani, nehogy vérrögök és infarktusveszély jöjjön létre.

Ami pedig minket itt leginkább érdekel, noha természetesen minden össze is függ vele: időt és módot kell adni az immunrend­szernek, hogy visszatérhessen a normális kerékvágásba. Amint láthattuk, az „ébresztő-hormon", az adrenalin legalább néhány gátlósejt aktivitását megváltoztatja. Ám az adrenalinnak minden stresszhelyzetben döntő szerepe van. És valóban: kifejezetten vadul szaporodnak a fehérvérsejtek. Amint pedig e könyv elején már említettük, a szüntelen riadókészültség túlterheléshez, ezáltal kimerültséghez vezethet. így rég nem kétséges, hogy sok állítóla­gos „meghűlés" nem hőingadozások következményeképpen ala­kul ki, hanem gyakori vagy állandósult stresszállapotok és kévés pihentető alvás vezetnek hozzá.

Témánk, az immuntréning szempontjából különösen riasztó, amit Selye János, a stresszkutatás atyja bizonyított be: az állandó­sult, túlfeszített stresszállapot a mellékvesekéreg gyulladásához és elcsökevényesedéséhez vezethet, aminek következtében hiá­nyozni fog a szervezetből két fontos hormon: az adrenalin és a kortizon. A stressz súlyos károsodást idéz elő a lépben és más nyirokcsomóban is. Tehát azok az emberek, akik állandóan túlzott stressznek vannak kitéve, hajlamosabbak a fertőzésre. Még egy­szer, összefoglalóan azt mondhatjuk: nem a kemény munka betegít meg, még a valóságos munkaőrület sem, sem a néha túlzott napi teljesítmény. Az immunrendszert az esztelen, szünet nélküli riadóállapot károsítja. Nem utolsósorban ezért szerves része az immuntréningnek nálunk, az Obertali Schwarzwald Szanatórium­ban az autogéntréning. A modern embernek szinte semmire sincs annyira szüksége, mint annak a képességnek a megszerzésére, hogy a kellő pillanatban le tudjon állni, újra és újra mélyeket lélegezzen, ellazuljon és valami örömteli dologra gondoljon. Ezt minden helyzetben meg kell tudnunk tenni.

HASZNOSÍTSA TESTE SAJÁT „DROGJAIT"!

Az öröm legyen ott tevékenységünkben mindig, mert vele szövet­ségben minden akadály elhárítható.

De honnan vegyem az örömöt, hogyan is tudjak örülni — és minek, most, amikor éppen kétségbeesett és vigasztalhatatlan vagyok? Nem embertelen-e, nem lehetetlen-e örömöt követelni tőlem, ha éppen elvesztettem a társamat? Hogyan örvendezhet egyáltalán egy mai ember a környezeti rombolások láttán, és farkasszemet nézve az emberiség igencsak kétséges jövőjével?

Nem úgy állnak-e inkább a dolgok, hogy egyre több és több okunk van az aggódásra?

Nos, ez az a pont, ahol az immuntréninget el kell kezdeni: immunrendszerünk csak felszabadulva, gátlásoktól mentesen végezheti sokrétű feladatát, ha a fejünkben lévő „zárlat" feloldódott. E zárlatnak feloldása a test saját drogjainak feladata, melyeket az agy egy kicsiny központján állít elő. Ezek a drogok azonban csak akkor kerülnek a véráramba, ha az öröm „lehívja" őket.

Ez ugyancsak egészen új felfedezés: agyunknak van egy kicsiny körzete, melynek semmi köze a gondolkodáshoz, az emlékezés­hez, a tapasztalatok tárolásához. Hihetetlen képességű, nagy teljesítményű laboratórium működik benne, mely „drogokat" gyárt. Ezek a drogok vegyi szerkezetüket tekintve a megtéveszté­sig hasonlítanak bizonyos kábítószerekre. Ha ezek a drogok — az úgynevezett endorfinok — a vérbe kerülnek, azt a jól ismert örömérzetet váltják ki, melyet olyankor érzünk például, ha gyönyörű zenét hallgatunk, egy különösen rokonszenves ember­rel találkozunk vagy egyéb „megindító" élményben van részünk. A „megindító" szó használata itt azért helyénvaló, mert mindig, amikor valami boldogítót, szépet élünk át és örülünk neki — még ha egy útszéli kis virág megpillantásáról van is csak szó —, agybéli laboratóriumunk elindít egy adag „öröm-drogot" a vérbe. Akkor aztán hirtelen „örömmámorban úszunk", szárnyalunk, igazán jól érezzük magunkat.

Immunrendszerünknek pedig éppen erre van szüksége ahhoz, hogy akadálytalanul összegyűjthesse és rendsze­rezhesse erőit. Mert ezek a „drogok" hozzá is eljutnak.

Két alapvető hibával veszélyeztethetjük testünk endorfinellátását: vagy nem hívjuk már le a drogokat, mert sötét kétségbeesésbe süppedtünk és elhitettük magunkkal, hogy a világ számunkra már semmi örömöt nem tartogathat. Ilyenkor agyunkban a labor előbb vagy utóbb beszünteti működését. Vagy épp ellenkezőleg, annyi ingerrel árasztjuk el — szüntelen zenehallgatással, hosszas tévézés­sel, mértéktelen eszem-iszommal és hasonlókkal —, hogy vagy a droglabor merül ki, vagy az immunrendszer nem reagál már a drogokra.

A hatásos immuntréninghez vezető út első lépése tehát: ne engedjük át magunkat a búskomorságnak, történjék is velünk bármi. Még a legmélyebb szomorúság, a legkeservesebb csalódások idején se zárkózzunk el a mindennapok apró örömei elől, tudjuk észrevenni őket továbbra is.

Nyissuk ki érzékszerveinket és kóstolgassuk az élet gyönyörűsé­geit — szemünkkel, fülünkkel, orrunkkal, nyelvünkkel, bőrünkkel —, méghozzá tudatosan, különben saját gyártmányú drogjaink ott maradnak számunkra hozzáférhetetlenül a laborban. Pedig ne­künk a vérben van rájuk szükségünk: immunrendszerünknek nélkülözhetetlenek! Amennyiben eluralkodik rajtunk a keserűség, csak akkor van lehetőségünk arra, hogy megmentsük vagy helyre­állítsuk egészségünket, ha sikerül kitörnünk elszigeteltségünkből, és újra megtalálnunk belső egyensúlyunkat és elengedettségünket.

Ugyanez a helyzet akkor is, ha egészségünk rendült meg. Az első kérdésünk ne ez legyen: Miért éppen én? - ahogyan sok beteg teszi. Inkább azt kellene megkérdezniük: mit tehetek azért, hogy visszataláljak életigenlő felfogásomhoz, hogy testem gyógyító erői megtudják: valóban meg akarok gyógyulni?

Én a magam részéről meg vagyok győződve arról — és ez is ide tartozik —, hogy az egyre gyakrabban tapasztalható allergiák összefüggnek az élelmiszerben, a levegőben, a vízben lévő mér­gektől és ártalmas anyagoktól való félelemmel.

Talán nem is tudjuk, hogy ez a félelem jelen van minden lélegzetvételünkben, minden feladatunkban. Az immunrendszer azonban megérzi — és reagál. A félelmeket nem söpörhetjük egyszerűen félre. A veszélyek valóban nagyobbak lettek. De talán lassanként növekszik az immunrendszer csodálatos képességeibe vetett hit is, aminek következtében az valóban megnyugodhat: elmaradnak a hamis vészjelzések.

Másrészről napjaink emberének gondoskodnia kell az ingerára­dat csökkentéséről. Már korábbi könyveimben is említettem összességükben és újfent meg szeretném ismételni: élményeink — a modern média hatására — többszörösét teszik ki a 100 évvel ezelőtt élt emberekének. Ezt az információ- és ingermennyiséget a szó legszorosabb értelmében „meg is kell emészteni". A televízió előtt átélt minden lelki rezdülés sokféle reakciót vált ki szerveze­tünkben. Ha reszketünk a krimi hőséért, nem tudjuk megmagya­rázni testünknek, hogy ez csak játék, nem pedig valóság. A test az átélés valódiságát érzi. Hogy csak egyetlen reakciót említsünk: adrenalint szór ki. Riadókészültségbe helyezi a gátlósejteket. Ezeket a válaszokat nem szabad semmibe vennünk. Ezért van szük­ség a környezeti ingerek elleni védekezésre, mert ha ez nem tör­ténik még, immunrendszerünk idő előtt elhasználódik, kimerül.

Ám mivel ez fordítva is igaz — és ezt az eddigieknél sokkal inkább figyelembe kellene venni —, a szomatikus történésekre irányuló lelki hatás lehetősége hatalmas esély. Az úgynevezett pszichoszo-matikában, az orvostudománynak abban az ágazatában, amely a lelki hatások testi következményeit, és viszont, a testi bajok lelki kihatásait vizsgálja, máig is csak arról beszélnek, ami betegít.

Lelkünk azonban egyúttal az elképzelhető legerősebb gyógyító hatalom, melyet tudatosan kell felhasználnunk. Ezért az eddigiek­nél sokkal nagyobb hangsúllyal kell beszélnünk arról, hogy nemcsak a betegségek oka lehet a lelkiállapot, hanem az egészség­nek is. A természetgyógyászat mindig is magától értetődőnek tekintette: az öröm- és boldogságérzetet gyógyerőként kell fel­használnunk! Mégpedig mindennap. Legalább pár másodperc erejéig. Ezt pedig bármikor, bárhol megtehetjük. A legnagyobb hajsza kellős közepén, ha leülünk, kikapcsolunk és szemünket behunyva valami szépre gondolunk. Ha valami finom étel jut eszünkbe, összefut szánkban a nyál. Méghozzá szó szerint. Egy békés táj elképzelt látványa, egy boldog találkozás felidézése pontosan ugyanilyen módon serkenti immunrendszerünket a helyes reakciókra.

Egyébként manapság sokan hangoztatják - és én egyet is értek velük —, hogy ha testünkkel, szerveinkkel, immunrendszerünkkel akarunk „beszélgetni" (amit egyébként meg is kellene tennünk!), nem szavakat kell használnunk, hanem képeket. Hiszen az imagináció az élet ősi nyelvén szól. Minél tisztábban és világosabban jelenik meg lelki szemeink előtt egy kép, testünk annál jobban megérti.

VÉGZETES ANTIBIOTIKUMOK

Immunrendszerünk ellen elkövetett merényleteink egyik legveszedelmesebbike a túl gyakran, sokszor esztelenül alkalmazott antibiotikumok és „vegyi bunkók" hada, melyeknek az a feladata, hogy a lehető leggyorsabban talpra segítsenek. Csak nehogy valakinek feltűnjék, hogy betegek voltunk!

Hogy azonban egészen tisztán lássunk: hála az antibiotikumok­nak, melyeknek olyan sokat köszönhetünk, egészség- és betegség­képünk annyira megváltozott, hogy manapság már el sem tudjuk képzelni, milyen is volt régen az egészségügyi helyzet.      

„Régebben" — ez nem ám sok száz évet jelent, hanem ötvennél is alig többet. A harmincas években még nem ismerték az antibiotikumokat. A diftéria például akkoriban halálos fenyegetést jelentett; ma betegségként nem is igen találkozhatunk vele. Amikor járványszerűen lépett fel, sok ezer gyermeket elragadott. A szülőknek és az orvosoknak szinte tétlenül kellett végignézniük, hogyan harcol a gyermek a halállal, és végül hogyan fullad meg keserves kínok között. Még a gégemetszés sem mindig segített. A baktériumok által kiválasztott mérgek idegbénuláshoz vezettek, például a légző izomzat bénulásához. Vagy ha már úgy látszott: legyőzték a betegséget, reumás láz lépett fel, mely a szívbillentyűk deformálódásához vezetett - manapság ez a komplikáció sem létezik már. De még sok olyan szülő él közöttünk, aki élénken emlékszik azokra a napokra és éjszakákra, melyeket kétség és remény közt hányódva töltött a gyermekágy mellett. És sok tízezer az olyan német polgár, aki éveket élt tüdőszanatóriumban, és örülhetett, ha végül is sikerült teljesen meggyógyulnia. Ha akkori­ban egy gyermek agyhártyagyulladást kapott, a szülők gyors halálért imádkoztak, mert attól kellett tartaniuk, hogy gyógyulás esetén a gyermek súlyos szellemi fogyatékossá válik. És a. legtöbb­ször így is lett.

Hála a célirányos oltásoknak, de mindenekelőtt hála az antibio­tikumoknak, a bakteriális fertőzések ma már, úgy látszik, nem jelentenek komoly fenyegetést. A „bacilus" szó, mely régebben alig kevésbé volt félelmetes, mint ma az AIDS, eltűnt szókincsünk­ből. Olyan betegségeket győzünk le egyetlen éjszaka leforgása alatt, melyek egy fél évszázada még életveszélyesek voltak. Hatalmas sikere ez az orvostudománynak.

Most már csak az a kérdés: vajon csakugyan legyőztük-e ezeket a betegségeket? Manapság a helyzet a következő: ha egy gyermek torokgyulladást kap, tehát olyan betegséget, amely normális esetben nem fenyegeti az életét, az orvos beinjekcióz egy millió egységnyi penicillint.

A kis beteg másnap már jól érzi magát, láztalan. Nem fáj sem a torka, sem a végtagjai: fel akar kelni játszani. És nemigen tudjuk belátni, miért is ne tehetné. A valóságban azonban mi játszódott le? A gyermek szervezetét elárasztotta egy gomba, mely a bakté­riumokat akadályozza a növekedésben, és megsemmisíti őket. Hozzávetőleg a fele részük el is pusztult — persze a természet törvényeinek megfelelően a leggyengébbek. A gyermek újra jól érzi magát, mert az immunrendszer az erősen megcsappant létszámú támadóval szemben lefújja a „nagyriadót". A fertőzés azonban ezzel még korántsem tűnt el. A második antibiotikus kezeléssel megint csak a baktériumok fele semmisül meg. Valóban úgy tűnik, hogy bármennyi antibiotikumot használjunk is fel, a baktériumok fele mindig megmarad. És persze mindig a legerő­sebbek. Amelyek persze szintén tanulékonyak, és végül védekezni is megtanultak az antibiotikumok ellen. Ellenállóvá váltak.

Sok esetben túlságosan korán hagyják abba az antibiotikus kezelést, mert a beteg már tünetmentes. Ilyen esetekben azonban egy hónap múlva újabb torokgyulladással, vagy valami egészen más helyen jelentkező fertőzéssel kell számolnunk, például húgy­úti fertőzéssel. Ez a visszatérő betegség azonban már sokkal veszedelmesebb, mint az eredeti volt. A kórokozók alkalmat találtak arra, hogy előbbre hatoljanak a testbe. Hogy el tudjuk csípni őket, erősebb antibiotikumot kell használnunk. Ezzel egyidejűleg az immunrendszer azzal van elfoglalva, hogy a penicillint kipucolja a vérből. Hiszen nincs ott semmi keresnivalója. Csoda volna-e, hogy az az immunrendszer, amellyel ilyen módon bánnak, sohasem jöhet lendületbe, hanem egyre-másra lefékező­dik, miközben túl is terhelik—végül teljesen összezavarodik. Arról ráadásul már nem is beszélve, hogy az immunrendszernek így még esélye sincs többé arra, hogy az edzés általi formában maradhasson.

Mindezt azért taglaltam olyan behatóan, mert meg szeretném értetni, milyen végzetes lehet, ha a betegség tünetmentességet a visszanyert egészséggel tévesztjük össze. Már említettem, hogy ezeket a tüneteket nem a kórokozók keltik, hanem az elhárítási harc részeit képezik, fontos fegyverek a kórokozók ellen. Egyértel­műen szeretném itt leszögezni: aki minden csip-csup betegségre antibiotikumot alkalmaz, annak immunrendszere végeredmény­ben edzetlenné válik, sőt legyengül - s ha egyszer komolyra fordul a dolog, nem képes tökéletesen működni. Nem a gyengeség jele, ha egy felnőtt férfi évente egyszer vagy kétszer influenzáját ágyban fekszi ki, és szervezetének megadja azt a lehetőséget, hogy bizonyítsa alkalmatlanságát a védekezésre. A főnököknek is be kell látniuk, hogy ez nem „lógás", és nem a beosztottak „munkaiszo­nya". Az a beteg, aki otthon kúrálja ki magát, nem fertőzi meg a munkatársait, és a cég számára is többet ér, ha egy hét múltán egészségesen és teljesítőképessége birtokában tér vissza, mint amikor zúgó fejjel ténfereg napokig, és hibát hibára halmoz.

TESTÜNK ÖKOLÓGIAI RENDSZERE

Szeretnék visszatérni egy korábban már felvetett gondolatra, mely talán kissé különösnek tűnhetett. Nem utolsósorban a zabolátlan antibiotikum használat kényszerít rá, hogy megkérdezzem: vajon nem lenne-e legfőbb ideje, hogy alapvetően megváltoztassuk az úgynevezett egészséghez való viszonyunkat? Ki egészséges ma már igazán? Viszonylag ritkán fordul elő, hogy mi, orvosok, olyan beteggel találkozunk, aki csak egyfajta egészségzavarral küzd.

Hadd említsek egyetlen példát a többfajta megbetegedésre.

A 37 éves Elvira L. asszony évekkel ezelőtt jelentkezett nálunk, az obertali klinikán, mintegy 10 éve fennálló migrénrohamaival. Már hetente kétszer is kínozták, s e napokon L. asszony munkakép­telenné vált. Valószínűleg azonban még tovább halogatta volna, hogy orvoshoz forduljon, ha a heves fájdalmak erre rá nem kényszerítik.

Az első alapos vizsgálat során egy sereg „mellékes" panasz is elhangzott: vállmerevség, az ágyéki táj fájdalmas feszültsége, kezdeti szakban lévő idült hörghurut, különféle kozmetikai készít­ményekkel szemben fellépő allergia. L. asszony azt is elmondta, hogy évente ötször, hatszor fáj a torka. Manduláit már gyermek­korában kivették, de a gyakori fertőzések továbbra is megma­radtak.

Ilyen esetben önkéntelenül is azt kérdezzük: mit rontott el ilyen alaposan ez a fiatal nő, hogy ennyire tönkrement az egészsége? Belsőépítészként nagyon szorgalmas volt, de már két állását is elveszítette, mert a gyakori betegeskedés akadályozta a munkájá­ban. Ráadásul mindannyiszor végig kellett hallgatnia a kaján megjegyzéseket: „Tudod, mi hiányzik neked? Egy megértő part­ner! A frusztrációtól vagy beteg!" Meg: „Sportolj már egy kicsit, ne hagyd el magad!" Pedig Elvira L. sem elkényeztetett nem volt, sem depressziós. Kórképe egyáltalán nem szokatlan. Nem bizony: ő is azok közé a betegek közé tartozik, akiknek az állandó gyógyszeres beavatkozás felborította a „belső védelmi egyensúlyát". Már céloztam arra: mi, orvosok, pár évtizede még arról álmodoztunk, hogy végképp ki tudjuk tessékelni a betegségeket a világból úgy, hogy az egyik kórokozót a másik után „eltüntetjük". Hadat üzentünk a baktériumoknak, a vírusoknak, a gombáknak. Ez logikusnak tűnt: hiszen nem ugyanilyen kegyetlen, elkeseredett harc folyik szervezetünkben is a támadó és a védelmi erők között? Belső szervezetünk talán nem éppúgy arra rendezkedett be, hogy vagy ő eszik, vagy őt eszik meg, mint a külső természet szereplői? Így igaz. Ám ahogyan szervezetünkön kívül, az életnek a testünkön belül is, az ezernyi fajta közül mindegyikre szüksége van. Idővel beláttuk, hogy a szúnyogokat nem lehet kiirtani anélkül, hogy a békák, a madarak és a többi állatok életét is veszélyeztetnénk. És ha nincsenek békák és madarak, akkor a szúnyogok helyett hernyók és másféle „férgek" szaporodnak el, és az új baj nagyobb lesz, mint a régi volt. Új, még szörnyűbb irtóhadjáratokat kell szerveznünk. Megtanultuk, hogy tömeges irtással nem szabad veszélyeztetnünk a természeti erők roppant törékeny egyensú­lyát, különben Földünket élettelen, mérgezett, kietlen puszta­sággá változtatjuk. Ha azonban gondoskodunk arról, hogy az összes élőlény — növény, állat, ember — megtalálja saját, egészsé­ges életterét, akkor a természetes egyensúly maga fog gondos­kodni arról, hogy egy faj se jusson túlsúlyra, és egyik se váljék fenyegető veszéllyé.

Miért is kellene ennek másképp történnie testünkön belül? Az egészséges immunrendszer érti a módját, hogyan védekezzék és legyen úrrá minden veszélyen. Ha ebbe a folyamatba durván beleavatkozunk, szétromboljuk az ökológiai rendszert. Azt koc­káztatjuk, hogy nem csupán azt irtjuk ki, ami fenyegetne bennün­ket, hanem megszüntetjük a segítőkész, hasznos mikroorganizmu­sok létfeltételeit is - vagy esetleg megerősítünk másokat, melyek így elvesztették természetes ellenségeiket.

Említettem már, mekkora megrázkódtatást jelentett az embe­riség számára, amikor 150 évvel ezelőtt a tudomására jutott, hogy bőrünkön, szájunkban, légzőszerveinkben, beleinkben csak úgy nyüzsögnek a baktériumok, vírusok, gombák, hogy ezek az apró „állatkák" és „gyomok" mindig és mindenütt ezerszám tenyésznek, "akármilyen alaposan mosakodjunk is. Ez a sokk mélységes iszonyt és erős ellenérzéseket szült a mikroorganizmusok félelmetes világával szemben — mintha mindenütt jelenvaló, láthatatlan alattomosság tört volna ránk, melytől minden körülmények között meg kell szabadulnunk. Ha őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy ez a méret máig sem igen változott. Az iszony és a szorongás bennünk van.

Közben pedig megfeledkezünk arról, hogy mikroorganizmusok nélkül élni sem tudnánk, és hogy a sok ezer fajtából csak nagyon kevés az olyan, amely igazán kórokozónak tekinthető. Legrosszabb esetben is csak néhány száz, s néhányuk kizárólag akkor jelent veszélyt, ha vérbe kerül. Például a kóli-baktériumok — melyek olyan súlyos betegségek okozói lehetnek—, nem csupán az emésztést segítik szüntelenül, hanem ezek állítják elő a máj és a vér számára olyan fontos K-vitamint is.

Csak örülhetünk annak, hogy olyan szép számmal vannak jelen a belekben. Antibiotikus kezelés esetén például a kórokozókkal együtt ezek is kipusztulnak. Akkor aztán addig szenvedünk a hasmenéstől és egyéb emésztési zavaroktól, míg újra megfelelő számban el nem szaporodnak.

Lássuk be végre: szervezetünk nem is jöhetett volna létre soha, ha már protoformáiban nem kötött volna szoros szövetséget a mikroorganizmusokkal. Ezek tehát évmilliók óta velünk-bennünk élnek. És ez is ugyanúgy van kint és bent: a baktériumok lelegelik a gombamezőket és megsemmisítik a vírusokat. Ártalmatlan baktériumok felfalnak kártékonyakat — már a bőrfelületen, mielőtt a testbe juthatnának. Vírusok támadnak baktériumokra, és meg­ölik őket. Mindezt csak azért tudjuk olyan nehezen elképzelni, mert világunk olyan parányi, hogy az számunkra felfoghatatlan.

Az egyes baktériumok és vírusok nagyságviszonyai megközelí­tőleg a következők: néhány baktérium olyan nagy, hogy mások akkorának tűnnek mellettük, mint a bolha az elefánt mellett. A vírusoknál is hasonló méretbeli különbségek vannak. Magukat a vírusokat pedig majdhogynem a baktériumok minimikroorganiz­musainak tekinthetjük. E mikrokozmoszra vetett pillantás éppoly izgalmas lehet, mint a makrokozmosz látványa. Mindkettő egyfor­mán végtelen.

Ezért immunrendszerünk, számtalan formában megjelenő élet része, csak ott avatkozik be, ahol valódi veszedelem fenyeget, és ahol belső világunk szimbiózisát a széthúzás fenyegeti. Nem tűr mikroorganizmusokat a vérben, a nyirokfolyadékban és a sejtszö­vetben. Ezen túl csak szabályoz, sosem irt ki semmit.

Márpedig ha erős gyógyszerekkel beleavatkozunk mikroorga­nizmusaink világába, akkor úgy viselkedünk, mint akik mérges gázokkal egész tájakat lombtalanítanak, s ezzel tönkreteszik az élőhelyeket, megmérgezik az ivóvizet és önmaguknak okozzák a legnagyobb kárt. Szerencsénk van, ha immunrendszerünk van még elég erős ahhoz, hogy helyrehozza amit lehet. De meddig bírja még, ha közben máris utoléri a pusztítás újabb hulláma, miközben még az előbb okozott károk és mérgezések következ­ményeit sem számolta fel?

Aki mérlegelés nélkül alkalmaz antibiotikumokat, tisztában kell lennie azzal, hogy hamar talpra áll ugyan, de immunrendszerétől megtagadja a gyógyítás lehetőségét. Ezért a kúra után komolyan neki kell látnia, hogy a károsodott, összezavarodott védőrendszert újra felépítse.

Manapság nem kévés orvos meggyőződése, hogy a veszélyes vírusfertőzések — mint például az AIDS — csak azért válhattak ilyen szörnyűvé, mert előtte antibiotikumokkal és egyéb „irtószerek­kel" alapjában megrendítették védekező rendszerünket, és így jelentősen megkönnyítettük a vírusok dolgát.

AIDS - A LEGYENGÜLT IMMUNRENDSZER FERTŐZÉSE?

A Berkeley Egyetemen Kaliforniában Péter Duesberg, a molekulá­ris biológia professzora, 1990 elején az összes eddigi AIDS-elméle-tet megkérdőjelezte. Duesberg, aki 1936-ban született a Vestfáliai Münsterben, megerősítette azt, amit sok immunológus már régóta állít; a HIV-vírus önmagában még nem tudja kiváltani a halálos betegséget. Ez a szörnyű betegség sokkal inkább egész sor kórokozó tényező együttes hatásának eredménye, melyek előző­leg meghatározóan legyengítették az immunrendszert.

Duesberg e tézist könnyen beláthatóan indokolja: az AIDS kifejlődik, holott a HIV-vírus nyilvánvalóan nem volt aktív a testben. AIDS-betegek véréből szinte alig mutatható ki. Pedig minden vírusbetegségről tudjuk, hogy csak akkor vezetnek beteg­séghez, ha a szervezetben már annyira elszaporodnak a vírusok, hogy több sejtet tudnak szétrombolni, mint ahányat a szervezet ezzel egy időben fel tud építeni.

Az AIDS esetében azonban nem ez a helyzet.

Az AIDS tulajdonképpen csak a keletkezett antitestek alapján diagnosztizálható. A test tehát immunitást alakít ki a vírus ellen. Annak alapján, amit az immunrendszerről tudunk, épp azoknak kellene védettséget szerezni az AlDS-szel szemben akiknek testé­ben HIV-antitestek mutathatók ki. Ám ennek épp az ellenkezője történik: aki HIV-ellenes antitesteket hordoz a testében, azok közé tartozik, akiknek tartaniuk kell az AIDS-megbetegedéstől.

Hogy az immunrendszer igenis képes sakkban tartani a HIV-vírust, bizonyítja a tény, hogy a vírus AIDS-betegek sejtjeiből kitenyészthető — míg a szervezetben nem képesek kifejlődni.

Az AIDS nem egy meghatározott betegség, mely egyetlen séma szerint zajlik le, hanem a különböző országokban az AIDS-betegeknek nevezett egyének teljesen különböző betegségekben szen­vednek. Már mintegy húsz különböző ilyen betegséget ismerünk, melyek mindegyike ismert volt a HIV-vírus felfedezése előtt is. Afrikában a betegek 90 százaléka lázas lett és hasmenést kapott, az' Egyesült Államokban szintén 90 százalékuk egy bizonyos tüdő­gyulladás-fajtát, illetve egy különlegesen rosszindulatú rákbeteg­séget kapott meg. A tüdőgyulladás főleg a kábítószereseknél, a rák — Kaposi-szarkóma — pedig homoszexuálisoknál lépett fel. Most már azt is tudjuk, hogy a Kaposi-szarkóma újabban erősen visszaszorult a homoszexuálisoknál, mióta nem élnek a „Popper" nevű droggal, amelyet korábban gyakran a nemi teljesítményt fokozó szerként használtak. A Popper rákkeltő hatással gyanúsít­ható. Duesberg professzor mindebből arra következtetett, hogy az AIDS nem egy új betegség, hanem kereken húsz, rég ismert betegség együttes fellépéséről van szó.

Az AIDS-ben e betegségek halmozott fellépése és kapcsolódása új. Ez a kombináció azonban létrejöhet a régi, ismert károsító tényezők találkozásából is. Ezért valószínűbb, hogy inkább az olyan egészségügyi-kockázati tényezők válthatják ki az AIDS-t, mint a homoszexualitás, a sűrű partnercsere, a drogok, a gyakori vérátömlesztések, és a krónikus alultápláltság — nem pedig a HIV-vírus. Ezek mindegyike gyengíti ugyanis az immunrend­szert.

Olyan szempont ez, melyet az AIDS-ről folytatott viták során figyelembe kellene venni.

De vissza az antibiotikumokhoz: volt egy balul sikerült „ember­kísérlet", mely az ilyen sejtelmeket alátámasztja. A kis mexikói határváros, Tijuana, Los Angelestől délre, évtizedek óta egészség­ügyi problémát jelent az Egyesült Államok számára. 28 ezer örömlányával ugyanis a világ legnagyobb bordélyházának szá­mít.

Hogy az Egyesült Államokból érkező látogatókat legalább a fertőző betegségektől védjék, az Egyesült Államok és Mexikó kormánya évtizedekkel ezelőtt olyan értelmű szerződést kötött, mely kötelezte a prostituáltakat, hogy megelőzés céljából életük végéig antibiotikumokat szedjenek.

Ezt a „kísérletet" végül le kellett állítani, mert e nők nagy többsége erősen fogékonnyá vált a gombás fertőzésekre és „meghűlésekre", sőt sokan, viszonylag fiatalon, meg is haltak vírusfertőzés következtében.

Ám éppen az Egyesült Államokban — ahol a legszigorúbbak az egészségügyi hatóságok, de még mindig úgy árulják az antibiotiku­mot a szupermarketekben, mint a nyalókát — egy tudományos vizsgálat a következő eredménnyel járt: azok a betegek, akiket nagyon gyakran kezelnek ezekkel a gyógyszerekkel, lényegesen gyakrabban betegszenek meg vérszegénységben, mint az átlaglakosság, gyakoribban szenvednek depresszióban és hiányos kon­centrációkészségben. Ezek a betegségek és panaszok B-vitamin­ hiány következtében lépnek fel, amely antibiotikumos kezelés­kor gyorsan felléphet, mivel a vitamint előállító baktériumok is elpusztulnak.

A HORMONOK ÉS AZ IMMUNRENDSZER

„A több-jobb!" A gazdaság és az üzleti élet egyes területein bizonyára érvényes ez a jelszó. Alapvetően hibás azonban akkor, ha gyógyításról, gyógyulásról beszélünk. Mivel máshoz szoktunk, igen nehezen látjuk be, hogy a több gyógyszer, a magasabb dózisok, a nagyobb hatásfok, nem gyorsabban idézi elő a gyógyu­lást, vagy legalább a javulást.

Nemcsak a betegeknek, sokszor nekünk, orvosoknak is nehéz védekeznünk e felfogás ellen — főleg, mert a betegek legtöbbször nem is várnak tőlünk mást, mint hogy minél gyorsabban szabadít­suk meg őket fájdalmaiktól és bántalmaiktól. Nehéz tanulási folyamat előzte meg a belátást: az egészség nem egyetlen anyag mennyiségén vagy egyetlen funkció tökéletesítésén múlik.

Testünkben minden anyagnak és erőnek megvan az „ellentéte". Ahhoz, hogy kellemesen és élénknek érezzük magunkat, minden funkciónak összehangoltan kell működnie. Nemcsak a Ying és Yang poláris erőinek — mint a kínai filozófiában évezredek óta az energiaáramlatoknak nevezik — kell a mérleg nyelvét egyensúly­ban tartani. Minden hajtóerő valamilyen „fékkel" találja szemben magát. Minden hormonnak megvan az ellenhormonja. Az immun­erők is ismernek „ébresztőket" és „blokkolókat". Mihelyt az ezer erőnek ezt az egyensúlyát megzavarja valami, veszélybe kerül az egészség, s a szervezetnek sürgősen gondoskodnia kell az ellenté­tes hatások kiegyensúlyozásáról.

Ennek belátására szemléltető példát nyújtanak testünk hormon­jai. Amikor hormonokról beszélünk, legelőször, sőt talán kizárólag a nemi hormonokra gondolunk. Pedig ezek az életünket szabá­lyozó összes hormonnak csak töredékét alkotják. Mellettük ott vannak a pajzsmirigy hormonjai, melyek az anyagcsere-folyamato­kat szabályozzák; a mellékvesék hormonjai, melyek élénkítenek és nyugtatnak—tehát a vegetatív idegrendszer két oldalát: a szimpati­kust és a paraszimpatikust irányítják; a csecsemőmirigy hormon­jai, melyek a védekező gátlósejtek elitjét képezik ki; a különböző agyi mirigyek szuperhormonjai, melyeknek az összes többi hor­mon vezérlő erőiként, különösen nagy a jelentősége. A felsorolás még korántsem teljes. Csak a legfontosabb és legismertebb hormoncsoportokat említettem meg.

Hogy hogyan hatnak egymás ellen a különféle hormonok, megint csak példával illusztrálnám. Matthias G. még nem volt kétéves, amikor szüleinek szembe kellett nézni a kegyetlen valósággal: a fiú reumás. Iszonyú kínokat állt ki, hamarosan mozdulni is alig bírt: ennek következtében járni sem tanult meg. Matthias bekerült egy gyermek-reumaklinikára, ahol a szokásos módon kezelték: hidegterápia mozgásgyakorlatokkal kombinálva. És Kortizon. A betegség pedig követte szokásos lefolyását: hama­rosan mintha eltűnt volna. A szülők már reménykedni kezdtek — erre teljes erővel újra lesújtott. Lassanként mutatkozni kezdtek a Kortizon-kezelés káros mellékhatásai: a fiú megállt a növekedés­ben. 12 évesen csak 121 cm volt. Nemigen volt remény arra, hogy még nőjön. Mert a Kortizonról, a mellékvesekéreg egyik fájda­lomcsillapító hatású hormonjáról az orvosok nem tudtak lemon­dani.

A dilemma a következő volt: vagy pokoli fájdalmak - vagy a fájdalom csillapítása Kortizon-kezeléssel, mely gyermekkorban nem történhet a növekedés gátlása nélkül.

1980-ban Matthiast az apja elhozta hozzánk, Obertalba, mert hallott a timuszterápiáról és a reumás betegek kezelésének eredményeiről. Ma Matthias 20 éves és már 155 cm magas. Panaszmentes, fotólaborban dolgozik. A Kortizon szedését lassan­ként abbahagyhattuk. Teljes magasságát már nem fogja elérni.

Hála azonban a megfelelő gyógykezelésnek - melyet sajnos későn alkalmaztak - többet ért el, mint amennyit remélhetett.

Mindenkit, aki valamennyit tud a reumatikus megbetegedések­ről és az immunrendszerről, meg fogja győzni a következő magyarázat: sok reumás betegségnél a megtámadott immunerők a tulajdon szövetet károsítják. Ezt a folyamatot pedig - leegyszerű­sítve — a következőképpen érzékeltethetjük: heves immunreak­ciók után, melyek egyrészt kórokozók, tehát valódi antigének, másrészt viszont ártalmatlan anyagok, úgynevezett allergének ellen folytak, a vér telítődik immunkomplexumokkal. Az antigé­nek és az antitestek együttesen olyan molekulákat alkotnak, amelyek veszélytelenné váltak ugyan, de ott maradtak,.és a vérből el kell távolítani őket. Már említettem, hogy a betegség után akkor beszélhetünk az egészség teljes helyreállításáról, ha a vér mentes az immunkomplexumoktól. A tökéletes immunrendszerrel ren­delkező szervezet azt a munkát hamar elvégzi. Az immunkomple­xumokat bizonyos enzimek lebontják és kiszűrik.

Ha azonban az immunrendszer nagyon hevesen reagál az antigénekre, és antitestekből nemcsak a kellő mennyiséget állítja elő, hanem fölösleget is, akkor egyre több antitest kapaszkodik az antigénbe, s így hatalmas képződmények jönnek létre több antigénből és még több antitestből. Ezekkel az óriásmolekulákkal aztán meggyűlik az immunrendszer baja - főleg, ha egyidejűleg új „invázió" is fenyegeti. Az óriásmolekulák szabadon keringenek a vérben és legszívesebben ott telepszenek meg, ahol a vér pang és természete szerint sem túl nagy a nyomás a keveset mozgatott ízületekben, a megfeszített izmokban, a sejtfalakon. Az ízületek ebben az esetben azért tartoznak a legveszélyeztetettebb helyek közé, mert a vérellátás gyenge pontjai. Az ízületek belhártyája és a porctájékok nem kapcsolódnak közvetlenül a vérkeringéshez. Ezeket a szöveteket nem szövik át vérerek, hanem az izommozgás­kor keletkező nyomás és szívás következtében kapják a vért. Tehát egyértelműen megállapíthatjuk: kevés mozgás - elégtelen ellátás és salakeltávolítás. És rögtön hozzáfűzhetjük: a reumás ízületi megbetegedések ellen a legjobb megelőzés a mozgás.

Ha a gátlósejtek észlelik, hogy a sejthártyákra ilyen immun­komplexumok tapadnak, megtámadják ezeket a „tisztátalanságo­kat". Gyulladás jön létre, melyet sajnos sok esetben meg sem lehet állítani. Az immunsejtek aztán megkezdik a beteg szövet lebontá­sát. Az ízületet tulajdon immunsejtjei rombolják szét.

Ezért ilyenkor autoagresszív hibás működésről beszélünk. Ré­gebben, amikor ezekről az összefüggésekről még nem tudtak — ez még nem is volt olyan régen -, az ízületek fájdalmait és gyulladá­sait meleggel kezelték. A meleg csillapította a fájdalmat, és mivel tudták, hogy felgyorsítja a gyulladásos folyamatokat, remélték, hogy így előbb átesnek rajta a betegek. De mivel ebben a folyamatban nem antigéneket kell megsemmisíteni, a gátlósejtek félreértésből a saját szövetet nézik antigénnek — csak felgyorsítot­ták a rombolás folyamatát és felerősítették a gyulladást. Ezért ma minden reumaklinikán hideget alkalmaznak. A hideg szintén enyhíti a fájdalmat, fékezi a gyulladási folyamatot, s így lelassítja a rombolás folyamatát. Ez természetesen nem gyógyítja, csak elhúzódóbbá teszi a betegséget. Egyidejűleg megkísérlik a hideg által fájdalommentessé vált végtagok megmozgatását, hogy legalább ilyen módon segítsenek némileg a vérellátáson.

A Kortizon nemcsak kiváló fájdalomcsillapító, hanem egyúttal csökkenti a gyulladást, és elnyomja az immunerőket is. A Kortizon - pontosabban Korti-Kosteronokról kellene beszélni - a mellék­vesekéreg 30 eddig ismert hormonja közül az egyik. Felfedezése és az alkalmazás, lehetősége kétségtelenül az utóbbi 40 év nagy eredményei közé tartozik. Néhány reumatikus és allergiás beteg­ség esetén például a nagyon fájdalmas kéz-váll-szindrómánál az azonnal beadott Kortizon-injekció végleg megszabadítja a bajtól. Mi, orvosok Obertalban a Schwarzwald szanatóriumban kiemel­ten reumás betegek kezelésekor nem hagyjuk el teljesen a Kortizont, hanem azzal próbálkozunk, hogy lépésről lépésre feleslegessé tegyük. A betegek mostanában elutasítják a Kortizon- kezelést, de ez csak ott jogosult, ahol előreláthatóan ezek a hormonok kockázatos, tartós kezeléséről lesz szó. Mivel egyrészt a mellékvesekéreg hamarosan felhagy a Kortizonok saját termelé­sével, ha azt nagy adagokban és állandóan, mesterségesen juttatják be a szervezetbe. Ezek a mirigyek akár el is csökevényesedhetnek eközben, aminek az a következménye, hogy a mellékvesekéreg más hormonja, például az adrenalin is kiesik. Másrészről nem nyomhatjuk el megállás nélkül immunrendszerünket, mert ei reumához, allergiához, rákhoz vagy súlyos fertőzésekhez vezet­het.

Már régen arra a belátásra jutottunk, hogy a reumás megbetege­dés kezdetén nem árt az immunrendszert bizonyos mértékben sokkolni — de csak közvetlenül a betegség kitörése után. A hónapokon, éveken át folyó immunszupresszió esztelen és rop­pant veszélyes vállalkozás lehet, melyet hamarosan „műhibának" fognak tekinteni. A Kortizonok ugyanis a timuszhormonok ellen­felei. Ha helytálló az, amit fent a gyulladásos reumás betegségek kialakulásáról elmondtam, akkor az immunerők elnyomása nem sokat segít. Annak kell megtalálnunk a módját, hogy e sejteket megszabadítsuk az ingerléstől, azaz valamiképpen utólagos okta­tásban részesítsük.

Ez azonban nem érhető el sem „edzéssel", sem magával a mozgásterápiával, Kortizonnal pedig végképp nem.

Ebben az összefüggésben még egyszer rámutatnék miért olyan fontos, hogy jó viszonyban legyünk az időjárással és annak változásaival: az edzetlen testre a legcsekélyebb hőmérséklet­ingadozás, légnyomásváltozás, a levegő elektrosztatikus telítettsé­gének változása, vagy akár a páratartalomé, nagyon súlyosan hat. A mellékvesekéregtől hormonok ömlenek ki. Éppúgy, mint stressz esetén. Ezek a hormonok azonban a timusz ellenlábasaiként, azonnali immungyengeséget okoznak. A nemi hormonokkal és kibocsátásukkal is hasonló a helyzet. Ezeket—legalábbis részben — a mellékvesekéreg állítja elő. Jellemezze két fontos megfigyelés a működésüket: ha egy fiatal lány túl korán kap antibébitablettát, vagyis női nemi hormonokat, növekedése megáll. Éppúgy, mint a Kortizonnál. A csontok epifizikus fugái (ízület közeli varratai) túl korán bezáródnak. Ezzel aztán lezáródott a növekedés. Emlékez­zünk vissza, hogy a timuszmirigy nemcsak a védekező elitsejteket „okosítja", hanem egyéb tényezők mellett a növekedésért is felelős.

Másodszor: mióta nők milliói szedik a „tablettát", a nőgyógyá­szok a régebbi állapotoknál sokkal gyakrabban észlelnek gombás fertőzést. Eddig nem lehetett bebizonyítani, hogy a hormonális terhesség megelőzés felerősítené a vírusos és bakteriális fertőzése­ket, mert a legtöbb fertőzés statisztikailag nem ragadható meg. Egy azonban biztos: a gombás fertőzések elszaporodása nem véletlen. Az antibébi tabletta hormonjaitól a női szervezet — legalábbis megközelítőleg —, a terhességhez hasonló állapotba jut. A terhes­ség pedig, mint azt tapasztaltuk, immunszupresszióval jár - a csírázó élet védelmére. Ez azt jelenti, hogy nők milliói élnek szüntelenül gyengített immunrendszerrel. A tabletta hormonjai leblokkolják a csecsemőmirigy-faktorokat, s ezáltal a kórokozók elleni támadás nem lehet olyan erőteljes, mint amilyen egyébként lehetne. Nem feladatom, hogy azt tanácsoljam a nőknek: dobjátok el a tablettát! Sok és alapos oka lehet egy nőnek arra, hogy a hormonkészítmények szedése mellett dönt. Hiszen azt is tudjuk, hogy a klimax idején a hirtelen hormonszint csökkenés legalább annyira összezavarja az immunrendszert, mint a terhesség alatti hormonátállás és a pubertáskori hormonszint-emelkedés. Immun­rendszerünk nem akkor különösen erős, ha nincsenek szexuálhormonok a vérben, hanem akkor, ha a timuszcsoport, a nemi szervek és a mellékvesék hormonjai egyensúlyban vannak.

Az ösztrogének - nem vitás - fiatalos erőt kölcsönöznek a nőknek. Feszes bőrt és stabil csontozatot biztosítanak. Ezért 35 fölött minden nőnek érdemes megnézetnie hormontükrét, s erőteljes csökkenés esetén gondoskodnia a kiegyenlítésről. Hely­telen lenne tehát, hogy az immunrendszer miatt lemondjunk a nemi hormonokról, vagy hogy azt higgyük, hogy az aktív nemi élet - mivel sok hormon kerül a vérbe — árthat az immunrendszernek. Erről szó sincs.

Mindazonáltal ha egy nő rendszeresen és sok éven át szedte az antibébi tablettát és most különösen sokat betegeskedik, mérle­gelnie kell, vajon nem az egyoldalú hormonbevitel zavarta-e meg hormonháztartásának egyensúlyát. Ilyenkor meg kell beszélni a nőgyógyásszal, nem volna-e célszerű bizonyos ideig abbahagyni a tabletta szedését, hogy a szervezet lehetőséget kapjon egyensúlyá­nak helyreállítására.

AZ EGÉSZSÉG VÁLSÁGHELYZETE: — AZ IMMUNSZÜNET

Néhány évvel ezelőtt fedezték fel és írták le a pszichológusok, hogy élete delére érve minden ember súlyos válságon megy keresztül. Némelyek szögre akasztják a hivatásukat és valami újba vágnak bele, esetleg teljesen „kiszállnak". Mások elválnak, hogy fiatalabb partner oldalán induljanak újra a nagy boldogság megke­resésére. Megint mások hirtelen úgy kezdenek öltözködni, mint a tulajdon gyermekeik, sportkocsit vesznek, és így próbálják meg­maradásra bírni és tudatosan átélni a fenyegetően távolodó ifjú­ságot.

Amit azonban eddig teljesen kifelejtettek a számításból, az úgynevezett „midlife crisis" vizsgálatánál, az a szomatikus háttér.

Köztudott, hogy minden embernél eljön a változó kor — bár a férfiaknál nem olyan markánsan, mint a nőknél. A természet úgy rendezte el, hogy a nemi hormonok lassanként elapadnak. Meg­kezdődik az öregedés. Beáll a klimax.

De az életközép egészségi krízisével én nem erre célzok. Már sokszor a változó kor előtt, úgy a 40. életév körül egészségi zavarok lépnek fel, melyeket sokkal komolyabban kellene ven­nünk. Méghozzá azért, mert a korai, elsietett öregedés jelei. És sajnos nemritkán a krónikus panaszok vagy a rák kialakulásának kezdetét jelentik. Ősrégi tapasztalatok mutatják, hogy a 60 körüli emberek gyakran egészségesebbek, mint az ötvenesek. Ők már úrrá lettek a krízisen, azon az időszakon, melyet én, immunszünet­nek nevezek.

Nagyjából a következő történik velünk: kerek négy évtizeden át azt a megnyugtató tapasztalatot gyűjthettük, hogy az egészségza­varokra nem kell túl sok gondot fordítanunk. A test eddig mindig gondoskodott róla, hogy kijavítsa a hibákat és többé-kevésbé helyreállítsa az egészségét. Szerencsére. A csodálatos immunrend­szer - úgy tűnik, a durva bánásmódot is megbocsátja. Olyan fantasztikusan működik, hogy szinte gyilkolhatjuk is az egészsé­günket. Túl sokat eszünk, nehéz ételeket fogyasztunk. Nagy mennyiségben élünk élvezeti mérgekkel. Dohányzunk. A felőrlő stressz nyomására teljesítőképességünket a végsőkig kizsákmá­nyoljuk. Erőszakkal elnyomunk minden betegségre utaló jelzést. Áthágjuk a természetes fáradtság határait, olyan gyógy- és egyéb szereket szedünk, melyek ébren tartanak — később pedig nyugta­tókat és altatókat, hogy aludni is tudjunk. Miért kellene a 40. életév körül ennek megváltoznia?

Márpedig változik, mert a szervezet, mindenekelőtt az immun­rendszer, kimerült. Hirtelen bumeránggá változik elvárásunk: „Majd megint úgy lesz, mint eddig!" A szervezet, mely eddig zokszó nélkül tűrte a rablógazdálkodást, már nem tud segíteni magán. Az utolsó tartalékot is kimerítettük. Ez az a pillanat, amikor az akut betegségek hirtelen elmaradnak, mert a test már nem képes a kórokozók ellen erőteljes ellenállást kifejteni. Egyidejűleg azonban fellépnek az első időskori betegségek: a cukorbaj, a krónikus hörghurut, az érelmeszesedés, a rák, a reuma stb.

Mindezen betegségeknek azonban a kimerült immunrendszer képezi az alapját.

Jogosan figyelmeztet Roy L. Walford professzor, a Kaliforniai Egyetem elismert orvosa és tudósa: „Ha az emberek várható életkorát jelentősen meg akarnánk emelni, ezt az élet delén alkalmazott eszközökkel kellene tennünk." És még azt is hozzáfűzi:

„Ha az olyan öregkori betegségeket, mint a rák, a szívkoszorúér ­elmeszesedés, az agyvérzés és a szenilis demencia, átlagosan csak 10—20 évvel későbbre tudnánk halasztani, ez a 60-asok számára felérne azzal, ha gyógyítani tudnánk ezeket a betegségeket."

Egészségünk megóvására vagy helyreállítására nem azért nem teszünk megfelelő időben óvintézkedéseket, mert teljesen isme­retlen számunkra az immunszünet fogalma. Inkább rábízzuk magunkat belső gyógyító erőinkre, melyek azonban már nincse­nek abban a helyzetben, hogy eleget tehessenek elvárásainknak. Addig várunk, amíg már késő.

Hogy miért következhet be az immunszünet? Ezt azoknak a különféle tényezőknek az együttes hatása okozza, melyek az immunrendszert szünet nélkül és sok oldalról elnyomják, túlter­helik, izgatják: nem alkalmazkodunk egészséges módon az időjá­ráshoz; nem kúráljuk ki magunkat alaposan a fertőzésekből; túlzott stresszhatások alatt élünk és a stresszreakciók következményeit nem építjük le; túlságosan kalóriadúsan, helytelenül táplálkozunk; keveset mozgunk; keveset törődünk a lelkünk derűjével és ezáltal károsan befolyásoljuk az immunrendszert; keveset pihenünk; túlságosan ingergazdag környezetben élünk. Röviden: állandóan maximális teljesítményt követelünk immunrendszerünktől, anél­kül, hogy az edzésével törődnénk. Csak két, az immunrendszer kimerüléséhez vezető összefüggést említek: láthattuk például, hogy a timuszmirigy a felnőtteknél már nem olyan tömött, mint amilyen a fiataloké volt.

Az egészséges felnőttek timuszmirigye mégis működőképes. A betegeké viszont már csak hasznavehetetlen zsírszövetből áll — elcsökevényesedett. Azt is tapasztaljuk, hogy a hibalehetősége a sejtosztódás sebességével és számával együtt ugrásszerűen nő. Ebből arra következtethetünk: minél sebesebben kell osztódniuk a gátlósejteknek, hogy feladataikat elláthassák, annál nagyobb a veszély, hogy hiba csúszik a sejtépítésbe. Ezt a sejthibát aztán minden sejtosztódás továbbadja. Eleinte csak két hibás gátlósejt van, aztán 4, 8, 16, 32... számuk szüntelenül megkétszereződik.

Ráadásul a T-limfociták már fehérvérsejteknek is továbbadják hibás tudásukat. Ha ebben a helyzetben nem működőképes a csecsemőmirigy, a hibát már nem lehet kijavítani. Hiszen már nincs, ami oktasson, csak az eddigi tudás öröklődik. Nincs már meg a sejtek oktatóközpontja. Mindezt erősen leegyszerűsítve írtuk le. A valóságban a kimerültség idején, az immunszünet beálltával azok a hordozóanyagok is kieshetnek, melyek megindít­hatnák a beavatkozást — vagy hiányozhatnak, esetleg túlsúlyra juthatnak azok a blokkoló anyagok, melyek lefojtják vagy rossz útra terelik az immunreakciót.

A második példa: ha a hasnyálmirigy kerül szóba, mindenkinek rögtön az inzulin jut eszébe. Tudjuk, hogy a helytelen életmód az inzulintermelés kimerüléséhez vezethet, s ez időskori cukorbe­tegséget okozhat. Nos, az inzulin termelése valójában csak a hasnyálmirigy mellékfoglalkozása. Az inzulint a szigetsejtek állít­ják elő, az inzulák, innen ered a neve is. A mirigy fő feladata az enzimekben igen gazdag hasnyál előállítása. A kielégítő enzimellá­tás alapfeltétele az immunrendszer tökéletes működésének is. Enzimek nélkül a gátlósejtek meglehetősen gyámoltalanok, mert a káros anyagok, mérgek, kórokozók rendszerint fibrin-rétegek mögé bújnak. A fibrin az a rostanyag, mely a véralvadáshoz szükséges, ha sérülés történik — de csakis akkor. A gátlósejtek nem támadják meg a fibrint, mert felismerik benne a testazonos anyagot. A fehérjebontó enzimek azonban lebontják a rejtekhe­lyül szolgáló fibrinhálókat. Ez a felismerés különösen a ráksejtek leküzdése, de a baktériumok elleni küzdelem szempontjából is fontos. Mindkét fajta támadó elrejtőzhet az „álcázóhálók" mögé, s így megmenekülhet a falósejtektől. Ha egy ráksejt már körbevette magát ilyen fibrinhálóval, a gátlósejtek már nem férhetnek hozzá. Ezért nőhet zavartalanul a tumor. A fibrinháló mögött lapuló baktériumgóccal szemben a legerősebb antibiotikum is tehetet­len. A kórokozók is biztonságban érezhetik magukat, szaporodhat­nak, és kiválaszthatják mérgeiket.

Ésszerűtlen volna azt gondolni, hogy a hasnyálmirigy legyengülése esetén csak az inzulintermelés csökken és a hasnyálé nem.

Ez azt jelenti: a negyvenedik életévünk körül még a jelét sem szabad megvárnunk a krónikus panaszok beálltának. Arra is fel kell figyelnünk, ha nem leszünk betegek — például elmarad a szokásos meghűlés vagy alig érezzük. Nem az egészségünk lett a korral különösen stabil, hanem immunrendszerünk tesz bizonyosságot beláthatatlan gyengeségéről. Ha eddig elmulasztottuk volna az immuntréninget, most elérkezett a pillanat: kezdjük el azonnal! Mert amit most elmulasztunk, többé sosem tudjuk jóvátenni.