Talán meghökkentő e cím egy előadás élére: „Hogy­hogy élünk a halál után?", hiszen olyasvalamit tételez fel, ami az emberek többsége számára egyáltalán nem biztos, nevezetesen azt, hogy van élet a halál után. Vannak ugyan sokan, akik ebben hisznek, de elképze­léseik messze eltérnek egymástól. Ha azokat jobban megvizsgáljuk, kiderül, hogy gyakran csak remény­ről, nem pedig meggyőződésről van szó. Mások, akik meg akarják mutatni, mily bátran néznek szembe evi­lági létük időbeni végességével azt vallják, hogy a halállal mindennek vége szakad. E két tábor között áll még azok népes csoportja, akik attól félve, hogy talán olyasvalamiben hisznek, ami még nincs teljesen bizo­nyítva, meghagyják a halált egy nagy ismeretlennek, amelynek elkerülhetetlenségébe az embernek bele kell törődnie.

De nem szükséges megmaradnunk ebben a bizony­talanságban! Az igazság karnyújtásnyira van tőlünk — feltéve, ha nem zárkózunk el tőle!

Az utóbbi években az ember úgyszólván „újra föl­fedezte" a halált. Manapság egy külön tudomány foglalkozik a halállal, a thanatológia, amely a görög „thanatos = halál" szóból ered. A megszámlálhatat­lan kutató közül, akik e tekintetben egzakt módszere­ket alkalmaznak, mindenekelőtt Dr.Raymond Moody amerikai orvos tűnt ki. Könyve — „Élet a halál után" — nagy közönségsikert aratott. Ez éppen azt mutatja, hogy az ember vágyik megtalálni a választ erre a kérdésre. De vajon mennyire tudtak erre választ adni az utóbbi évek nagy számban megjelent köny­vei?

Dr.Moody, mint más kutatók is, haldoklók élmény­beszámolóit gyűjtötte össze, közöttük gyakran olyan emberekét is, akik már klinikailag holtnak szá­mítottak, de a földi életbe mégis vissza lehetett őket hozni. A szerző érdeklődése itt nem az orvosi eredmé­nyeknek szól, hanem az élmények meghökkentő ha­sonlóságának, amelyeket ezek a személyek az élet és halál közötti időszakban szereztek. 

Olyan emberekről van szó, akik különböző műveltségi és társadalmi fokon álltak; részben vidéken, részben városban lak­tak; eltérő népcsoportokhoz, sőt más-más kultúrkö­rökhöz tartoztak; eltérő vallási nézeteik voltak. Kü­lönböző betegségekben szenvedtek, vagy sérülések érték őket, és különféle orvosi ellátásban volt részük. Mindezek ellenére a halál felé közeledve mindegyikük szinte ugyanazokat az állomásokat érintette. Az elején mindegyiküknél egy újfajta állapot jelentkezett, amit Dr.Moody „testenkívüliségnek" nevez. A megkérde­zettek a saját testükön kívül találták magukat. Látták saját magukat — vagy jobban mondva — azt a testet az ágyon vagy a baleset színhelyén feküdni, amellyel már nem érezték magukat azonosnak. Látták a körül­állók segédkezését és hallották beszédüket.

Azoknak az embereknek, akik - Moody szavai szerint — „mé­lyebben behatoltak a halál világába", az volt az érzé­sük, mintha egy sötét, hosszú alagúton haladtak volna át. Aztán egy ragyogó, de nem vakító fényt láttak, egy szeretetteljes lény közelségét érezték, és lepergett előttük az életük. Időérzékelésük és tudásuk megvál­tozott, kiteljesedett. Úgy vélték, hogy megértették a valódi összefüggéseket.

Kételyek merültek fel Dr.Moody „Élet a halál után" című beszámolója ellen. Velük itt fölösleges fog­lalkoznom. S a kétkedőket maga Dr.Moody már kellőképpen megcáfolta. Itt most valami másról lesz szó: bármennyire értékes és figyelemreméltó eredmé­nyeket értek el a thanatológusok, mégis csupán él­ménybeszámolókat foglaltak össze. A halál folyama­tát bizony egyáltalán nem magyarázták meg. De hogy megértsük ennek a fontos fordulópontnak a je­lentőségét, tudnunk kell, miként lehetséges az, hogy a halál után tovább élünk.

Ennek az előadásnak éppen az a célja, hogy az ilyen hézagokat kitöltse. Itt most azokat a magyarázatokat fogják megkapni, amelyeket nem találtak meg az utóbbi években a halálról szóló egyetlenegy könyv­ben sem. Csak így lesznek képesek megérteni és cso­portosítani a tudósok által összegyűjtött beszámoló­kat. Nincs bennük ugyanis semmi félelmetes vagy világraszóló. Egy folyamatból kiragadott töredékek, pillanatfelvételek, amelyet jóval tágabb összefüggé­sekben lesz majd módjuk végigtekinteni. Hiszen a halál is egy teljesen természetes folyamat, amely pon­tosan megszabott, világos és — ami számunkra a leg­fontosabb — megismerhető törvények szerint megy végbe.

Bevezetésül el kell mondanom, hogy a magyaráza­tok, amelyekkel megismerkedhetnek, a Grál Üzene­ten, „Az Igazság Fényében" című alkotáson alapul­nak. Erről a későbbiekben még szó lesz. Hogy e mű címe mennyire jogos, már abból is felmérhető, hogy a benne összefoglaltak képesek érthetővé tenni például az öszes olyan folyamatot, amely a halállal a legszéle­sebb értelemben összefügg.

Mindenekelőtt arra kérem Önöket, fogadják elfo­gulatlanul mindazt, amit ennek kapcsán szeretnék el­mondani. Amikor azt mondom „elfogulatlanul", azt értem, hogy ha olyasvalamit fognak olvasni vagy hal­lani, ami Önöknek újnak, esetleg meghökkentőnek tűnik, ne jelentsék ki azonnal: „ez lehetetlen", vagy ne hasonlítsák eddigi elképzeléseikhez. Inkább gondol­kozzanak el rajta, s vizsgálják meg a hallottakat. De megvizsgálni a hallottakat csak úgy tudják és a jövő­ben úgy is kell megvizsgálniuk, hogy azokat közis­mert tényekre és az itt előterjesztett beszámolókra al­kalmazzák.

S végezetül még valami. Fel kellene már végre hagy­nunk azzal, hogy a láthatatlant felfoghatatlannak vagy természetellenesnek tekintsük. Ennek a szemlé­letnek nincs semmi létjogosultsága. Nagyon jól tud­juk, hogy érzékszerveink mennyire elégtelen teljesít­ményűek. Hiszen már az infravörös és ibolyántúli su­garakat, vagy az ultrahangot sem tudjuk érzékelni. A legkülönbözőbb hullámok vesznek bennünket körül állandóan, sőt át is hatolnak rajtunk, anélkül, hogy erről bármit is tudnánk. Értelmetlen volna tehát ta­gadni, hogy az érzékeinken túl is vannak dolgok. Már maga az, hogy van egyáltalán olyan fogalmunk, mint a „túlvilág", azt bizonyítja, hogy ilyen világok létezé­sének teljes tudatában vagyunk.

Kezdjük rögtön azzal, hogy a következők jobb meg­értése érdekében fogalmilag körülhatároljuk ezeket a területeket. Nos, az alábbiakban a földi világot dur­vaanyagúságnak, a túlvilágot pedig finomanyagúságnak fogom nevezni, jóllehet tisztázandó a tény, hogy itt csak nagyon felületes megkülönböztetésről van szó, amely az átmeneti fokozatokat nem veszi figyelembe.

További elmélkedéseink első feltétele, hogy tisztáz­zuk szerepünket s a kérdést: Voltaképpen mi az ember? A darwinisták, neo-darwinisták, behavioris-ták és az evolucionisták ismeretei csupán féligazsá­gok; igazak és egyúttal tévesek. Tudniillik csak a tes­tünkkel és szerveinek fejlődésével foglalkoznak. De a tulajdonképpeni ember nem ez a test. Ha ezt állí­tanánk, olybá tűnne, mintha nem akarnánk különbsé­get tenni a gépkocsivezető és a gépkocsi között. Hi­szen van bennünk valami, ami képes arra, hogy önma­gát tudatosítsa, ami önmagáról gondolkodni tud, va­lami, ami már önmagában megkülönböztet minket az állatoktól. Ez a bennünk lévő valami nemcsak örömöt és szomorúságot, szeretetet és gyűlöletet érzékel, hanem olyan elvont jelenségeket is, mint a művészet, szépség vagy fennköltség. És az „érzékel" szóval, amely itt természetesen kínálkozik, pontosan eltalál­tuk azt, ami bennünk ténylegesen emberi. Ez a tényle­gesen emberi a Szellem! A Szellem hangja, beszéde, vagyis az, ami által számunkra észlelhetővé teszi magát, az az érzés. Az érzés az a felindulás, amely nem függ a külső érzékszervi ingerektől, hanem spontán tör fel lényünk legbensőbb mélységeiből.

Így megtaláltuk ugyan az utat ahhoz, hogy Szelleműnket átérezzük, átéljük, mégis szükségesnek tar­tom még jobban körülhatárolni ezt a fogalmat. Lás­suk csak, mi áll erről a Grál Üzenetben, „Az Igazság Fényében" című alkotásban:

„A Szellem nem elmésség, és nem is értelem! A Szellem még csak nem is megszerzett tudás. Tévesen állítjuk tehát valakiről, hogy „szellemiekben gazdag", ha sokat tanult, olvasott, vizsgálódott, és ezzel másokat jól el tud szórakoztatni, vagy ha sziporkázó ötletei vannak és elmésen élcelődik.

A Szellem valami teljesen más. A Szellem önálló lé­nyeg, amely egy vele azonos nemű világból jött. Ez a világ azonban más, mint az a rész, ahová a Föld és egyúttal a test is tartozik. A szellemi világ magasabban lévő régiókban fekszik, és a Teremtésnek egyfensőbb és könyebb részét alkotja.... A Szellemnek a földi észhez nincs semmi köze, csakis ahhoz a sajátsághoz, amit „érzelemnek" nevezünk. A szellemiekben gazdag tehát "egyenértékű az „érzelmekben gazdaggal", de semmi esetre sem az elméssel."

Szomorú példa ez arra, hogy mennyire betemettük önmagunkban a Szellemet, s hogy általában, ahogy oly gyakran megesik, összetévesztjük az ésszel. Az egyedülit, amire az emberi ész képes, manapság már a számítógépek sokkal jobban tudják: vagyis a betáplált tapasztalatokat és információkat összekapcsolni és belőlük következtetéseket levonni. Az ész tehát csupán egy testhez kötött eszköz, amelynek lehetővé kell ten­nie, hogy a Szellem az érzékszervek segítségével e földi világban meg tudjon nyilvánulni.

A Szellem a mi igazi énünk tehát. A Szellem az egyedüli élő, ami e földi testben van, ami azt életben tartja. De ez a Szellem nem közvetlenül a testben található, mert jellege a földi testtől túlságosan külön­bözik. Hiszen tudjuk, hogy a természet nem ugrássze­rűen fejlődik. Az egyedüli, amit ismer, az a kvantum­ugrás, azaz a minimális energiatömegek egymáshoz való kapcsolása. 

Ez éppen azt bizonyítja, hogy a ter­mészetben végbemenő folyamatokban a változások az építőkövek mintájára mindig egymás után követ­keznek, és ennek megfelelően a fejlődés is kizárólag kicsiny lépésekben történhet. Ekképpen kapja meg a Szellem is a Teremtésben egymás után következő fo­kozatok burkait, mégpedig először a hozzá közelebb álló finomabb, könnyebb, áttetszőbb burkokat, így többek között a finomanyagúság burkát is. Ez a meg­jelenési forma, finomanyagú testi burkában a Szellem az, amit már sok látnoki képességű ember észlelt, és amire e fogalom: „lélek" ráillik és amelyet az ember — sajnos - oly kevéssé szokott elképzelni. A „lélek" tehát nem valami önálló dolog, ami a Szellemmel párhuza­mosan létezik, hanem maga a finomanyagúságba bur­kolt Szellem.

Az ilyen finomanyagú test létezését alátámasztja az a kimondottan drámai csengésű leírás, amelyet az újszövetségben találunk. Jézus sírbatétele után megje­lent Mária Magdolnának és több esetben tanítványai­nak is. Mellettük lépdelt, beszéltek vele, de nem is­merték fel. Helyiségekbe lépett, ahol az ajtók zárva voltak, s csupán akkor vették észre, hogy Jézus az, miután az asztalnál megtörte a kenyeret. Ez egészen világosan mutatja, hogy egy másféle, megváltozott testi alakban jött hozzájuk, éppen ama finomanyagú testben, amelynek észlelésére az elmúlt napok meg­rázó eseményei képessé tették őket. Ha másként lett volna, bizonyára azonnal felismerték volna. De Jézus így nem csupán azt akarta bizonyítani, hogy FELTÁ­MADT; meg akarta nekik mutatni azt is, hogy az élet nemcsak egy távoli utolsó ítélet után fog folytatódni, hanem rögtön a földi halál után.

De ez a finomanyagú test is, amelyről éppen az imént volt szó, a földi testtől még túlságosan különbö­zik. Ezért van e finomanyagú lélek és a durvaanyagú földi test közé még egy fontos átmenet beiktatva, az úgynevezett asztrális test. Jellegét tekintve ez még na­gyon közel áll a földi testhez, annak közvetlen min­tája, mintegy modellje. Ez a kijelentés így önmagában talán megdöbbentően hathat. De manapság már tud­juk, hogy anyagunk legkisebb építőelemei, a neutro­nok, protonok és elektronok annál anyagtalanabbakká válnak, minél mélyebbre hatolunk sajátsá­gaikba.

S most, kérem, gondolják át: mint minden anyagi dolog, testünk is csupán ilyen elemi részecs­kékből áll. Vajon nem kézenfekvő-e akkor, hogy az elemi részecskék kifinomult modelljei testünk kifino­mult formáját eredményezzék? Ha tekintetbe vesszük továbbá azt, hogy minden, ami nekünk szilárd szerke­zetű anyagnak tűnik — tudományosan be van bizo­nyítva — sugárzásból keletkezik, ama megfoghatatlan dologból, amelyből egykor a világegyetem létrejött; hogy itt egy szüntelen változási folyamat zajlik, amely a sugárzást részecskékké, a részecskéket pedig sugár­zássá alakítja át, akkor ez világosan kimondja: az egész földi világunk fentről lefelé keletkezett és a mindunta­lan zajló sűrűsödési folyamat eredménye. A kifino­multabb burkok létezésének feltételezése, sőt a finom­anyagú világoké is teljesen beleillik mai fizikai vi­lágképünkbe. Hogy e világkép mennyire képes túl­lépni a megkövesedett elképzelések határát, már abból is látható, hogy az emberek a relativitás elméletének, a kvantumfizikának, a molekuláris biológiának vagy a rádióasztronómiának az ismereteit még évtizedekkel ezelőtt is csak mint agyrémet, mint okkultizmust, esetleg mint babonát mosolyogták meg.

Mutassuk be tehát még egyszer e három fogalmat, amelyekkel az alábbiakban foglalkozni fogunk: az egyik oldalon van tehát a durvaanyagú földi test, amelyet „halandó porhüvelyként" is szoktak emle­getni, utána következik a hozzá állapotából kifolyólag nagyon közel álló asztrális test, és végezetül a Szellem a maga finomanyagú testi burkában, az úgynevezett lélek. Ez utóbbi viszont az asztrális testtel és ezen ke­resztül a földi testtel is azzal az „ezüst zsinórral" van összekötve, amelyet a látnoki képességű emberek már sokszor láttak. Jellegét tekintve ez a finomanyagú köl­dökzsinór. Ténylegesen is ugyanabba a tájékba, azaz a napfonatba (plexus solaris) torkollik, mint ahogyan a durvaanyagú köldökzsinór is, amely egykor az anya­méhhel kötött minket össze. Ez az „ezüst zsinór" — ha az ember jobban szemügyre akarná venni — valójában nem más, mint annak a „szerkezeti elvnek" finom­anyagú megtestesítője, amelyet a már jól ismert köl­dökzsinórban találunk meg. Ez az úgymond „veze­ték" arra szolgál, hogy a Szellem kifejthesse hatását a földi testre.

Önök most valószínűleg szeretnék megkérdezni: Hát hol van ez a sokféle burok? A válasz: mindegyik bennünk van. De különböző minőségbeli állapotuk­ból kifolyólag nem keveredhetnek egymással, hanem csak kapcsolódhatnak. Egymásba vannak tolva, mint egy kihúzható távcső részei. Ebben a helyzetben ma­radnak — úgyszólván lezárva — ama hatalmas erő által, amely mindent összetart, ami a Teremtésben van, a legnagyobbtól egészen a legkisebbig. Ez az erő a sugárzás. Manapság már tudjuk a fizikából, hogy min­den sugárzást bocsát ki. Az anyag látszólagos szilárd­sága nem máson, mint éppen ezen a sugárzáson alap­szik, amely az elemi részecskéket mágneses erővel tartja össze. Engedtessék itt meg nekem, Hölgyeim és Uraim, hogy ennek kapcsán egy régi, közismert köz­mondást idézzek, amely így szól: Testet s lelket étel­ital tart össze. Az ember többnyire csak falánkságát igyekszik vele palástolni, ám micsoda bölcsesség rejlik benne, az igazi összefüggések micsoda tudása! Hiszen világosan kimondja, hogy a test és a lélek nem egy, csak össze vannak tartva, és ehhez szükséges a földi testnek az a meghatározott állapota, amelynek elérése érdekében nélkülözhetetlen az anyagi táplálék. Ha a test ezt a táplálékot nem kapja meg, vagy megbeteg­szik, akkor legyengül. Ám ez szükségszerűen azt is jelenti, hogy a test sugárzási ereje, kisugárzása is gyen­gébb lesz.

Már el is jutottunk a döntő ponthoz. Most a folya­mat megértéséhez szolgáló kulcsot szeretném Önök­nek átnyújtani. Ehhez is a Grál Üzenetet, „Az Igazság Fényében" című művet fogom használni. Ott ezt ol­vassuk:

„Az úgy történik,... hogy az erőszakkal elpusztított vagy valamilyen betegség által megbomlasztott, esetleg az öregség által legyengített testből a léleknek abban a pillanatban kell kiválnia, amikor a test megváltozott állapota miatt többé már nem képes azt a kisugárzási erőt kifejteni, amely létrehozza azt a megfelelő mágneses vonzóerőt, amely szükséges a lélek és a test erős egymás­bakapcsolásához.

Ebből következik a földi halál — avagy a durvaanyagú test leesése, leválása a Szellem finomanyagú burkáról, vagyis az elválasztás. Egy folyamat, amely szilárd tör­vények alapján zajlik le a két minőség között. Ezek csakis pontosan megfelelő hőmérsékleten, az ezáltal lét­rehozott kisugárzás által kapcsolódnak egymásba — a-nélkül azonban, hogy összeolvadhatnának. Amikor a két különböző minőség valamelyike többé már nem tudja biztosítani az általa szolgáltatottfeltételt, újból leválnak egymásról."

Kell, hogy mind a lélek, mind a test a maga részéről hozzájáruljon ehhez a sugárzás által létrehozott mág­neses kapcsoláshoz. Noha általában a földi test az, amely elhasználódik, s amely sugárzása a föntebb em­lített okok egyike miatt lecsökken, az is megtörténhet, hogy a kapcsolás azért szakad meg, mert a lélek kisu­gárzása már nem tud a megkívánt erővel a földi test felé fordulni. Olyan esetekről van szó, amikor az ember meghal anélkül, hogy valamilyen megállapít­ható betegségben szenvedett volna, egyszerűen azért, mert az élethez már semmilyen akaratot sem hordoz magában. Itt is vannak azonban közbülső állomások. Ha valaki testileg vagy lelkileg nem érzi jól magát, nem azt szokták-e mondani róla: Nem tudja magát összeszedni, vagy: Teljesen magán kívül van? Ezek a szólások pontosan arra utalnak, hogy fellazul az a bi­zonyos összetartás, amely szükséges ahhoz, hogy teljes erőnlétünk meglegyen. Ennek kapcsán „Az Igazság Fényében" című műben is az alábbiakat olvassuk:

„Sőt, a durvaanyagú test alvása közben is létrejön a lélek erős kapcsolásának a fellazulása, mert a testnek alváskor másféle sugárzása van, amely nem tart olyan erősen, mint az a sugárzás, amelyet egy erős csatolás

feltételez. De mivel a test kisugárzása még alapjában véve létezik, csak föllazulás történik és nem szétválás. Ez a föllazulás azonnal megszűnik, mihelyt az ember felébred."

Az alvásra való utalással megépítettük azt a hidat, amely szükséges a következők megértéséhez. Hiszen itt olyan tapasztalatról van szó, amelyet mindegyi­künk minden éjszaka megszerezhet. Az alvást gyakran a halál kisöccsének is szokták nevezni. Azért volna ez így, mert az ember álmában eltávolodik a valóságos élettől? Vagy pedig nem volt az ember mégiscsak tudatában a halál és az alvás természettörvény szerinti hasonló okának?

Noha köztudott, hogy az ember élete egyharmadát alvással tölti el, a tudomány csupán alig két évtizede kezdett az alvás kutatásával foglalkozni. A kutatás eredményei, sajnos a nagyközönség körében alig is­meretesek. Szeretnék erről röviden szót ejteni, mivel már most kínálkozik az első lehetőség arra, hogy a föntebb említettek helyénvalóságát felismerjük.

Tudjuk, hogy agyunkban állandóan mikroelektromos folyamatok játszódnak le, amelyek hatása agyi áram formájában az elektroencefalogramon mérhető. Az agyi áram éber állapotban másodpercenként akár 30 rezgést is elérhet. Az alvó embernél ez az elalvás fázisától kezdve folyamatosan csökken egészen egy fél rezgésre másodpercenként. Ugyanakkor a szívverés, a légzés, a vérnyomás és a test hőmérséklete is a mini­mumra esik vissza. A test háztartása már csak úgy­mond „takaréklángon" van. A kutatás így megállapí­totta az összes élettani funkció gyengülésének külső jellemzőit, és ezzel természetszerűen a test sugárzá­sának a csökkenését is, amely ezeknek az élettani funk­cióknak velejárója. Viszont ez lényegében megerősíti mindazt, amit az imént hallottak: vagyis a test lecsök­kent kisugárzása teszi lehetővé a lélek kilazulását. Sok alvónak az a benyomása a mélyálom fázisának elérése előtt, hogy zuhan, s ezért összerezzen. Ez a lélek lecsa-tolódásának a pillanata az eddig még szilárd sugárzási kapocsból.

Csak amikor az ember elérte a mélyálom fázisát, kezdődik az élethű álmok szakasza. Miként már az alváskutatás is bebizonyította, ebbe a fázisba állva vagy ülve eljutni teljességgel lehetetlen. A testnek ehhez vízszintes testhelyzetre van szüksége, amely le­hetővé teszi a teljes ellazulást. Az izom- és inreflexek most ki vannak iktatva, sőt olykor még az ember álla is leesik, és horkolni kezd. A test tehát ott fekszik, ernyedten, mint egy labda, amelyből elillant a levegő. Kell-e még több bizonyíték is ezek után arra, hogy itt hiányzik az a hordozó s éltető alap, amely nyilvánva­lóan másféle minőségű, mint ez a földi test?

Mialatt azonban a test ilyen elernyedt állapotban van, álmodunk. Az alváskutatás megállapította, hogy minden ember minden éjszaka álmodik. Hogy miért csak alkalomszerűen emlékszünk álmaink tartalmára, könnyen megmagyarázható, de túl messze kerülnénk eredeti témánktól. Hogy valaki álmodik, azt többek között abból is meg lehet állapítani, hogy szemei a lecsukott szemhéj mögött feltűnően gyorsan ide-oda mozognak. A gyors szemmozgás, ami az okulogra-mon mérhető, olyannyira jellemző, hogy az alvás e szakasza külön nevet is kapott. Úgy hívják REM-álom, az angol „Rapid Eye Movement" megnevezés rövidítése, s gyors szemmozgást jelent. Ha az álmodót ebben a fázisban felébresztenénk, megerősítené, hogy éppen élénk álmai voltak. A szemmozgás a lecsukott szemhéjak mögött igazodik még az álom tartalmához is. Ha valaki azt álmodta, hogy fölfelé lépkedett a létrán, fölfelé emelte a szemét; ha viszont azt álmodta, hogy a földről emelt fel valamit, lefelé nézett. A földi test lecsukott szemhéján keresztül azonban semmit sem lehet látni. A kutatás ekképpen máris szolgáltatja a bizonyítékot, hogy valódi énünk bizony mégiscsak valami más, mint csupán ez a test, és hogy az énünk, a Szellemünk, lát és átél dolgokat. A földi test szemei ezeket a benyomásokat csakis azért követik, mert a test és a lélek köteléke alváskor még nem szakadt meg, csupán fellazult. A tény, hogy a szemmozgás gyorsabb és szaggatottabb, mint ébrenlétkor, azt sejteti, hogy a Szellem sokkal elevenebb világot él át, amit viszont a rest földi szem alig képes követni.

Máris megtaláltuk a bizonyítékot, hogy a sugárzás megváltozása teret biztosít új tapasztalatok szerzésére. Lehetővé teszi a lélek fellazítását, és így a lélekben található Szellem egy Földön túli világban megéli mindazt, amit mi álomnak nevezünk.

Ha szükségeltetne még egyszer hangsúlyozni, hogy a sugárzásnak döntő fontossága van a lélek és a test összetartására, akkor ezt a következő tény tudná érzé­keltetni: az alváskutatás megállapította, hogy a REM alvásfázis, tehát az a szakasz, amelyben a lélek már fellazult a testből, könnyebben elérhető egy hideg he­lyiségben. Az ok kézenfekvő; a lecsökkent szobahőmérséklet gyorsabb testhőmérséklet-eséshez vezet, és ebből kifolyólag a test sugárzásának gyorsabb gyen­güléséhez is, amely — miként ezt az előzőekben már hallottuk — egy bizonyos hőmérséklettől is függ. El­végre mindannyian ismerjük az alvás és a felébredés közötti fázist, mikor a tudatos gondolkodás ugyan kezd már beállni, de testünket még képtelenek va­gyunk megmozdítani. Először bevisszük testünkbe „lelkünket", és ameddig annak kisugárzása nem elég erős, a lélek még nem „ugrott teljesen a helyére". Ez olyan, mint amikor az autó sebességváltója csúszik.

S most, ez után az első példaként említett kísérlet után, foglalkozzunk a halállal. Mikor is áll be a tudo­mány véleménye szerint? Manapság az embernek az a nézete, hogy a halál döntő ismertetőjele az agy halála, ami az agyi áramok megszűnését jelenti az elektroen-cefalogramon. Ez teljes összhangban van azzal, amit az álváskutatás megállapított, egyúttal azzal is, amit a test és a lélek sugárzás által kifejtett mágneses kapcsolásáról hallottunk: az agyi áram fokozatos csökkenése egészen a mélyálom fázisáig a lélek föllazulásához vezetett. S az orvostudomány eme hullámnak a megszűnését, mint halált mutatja ki. De vajon mennyiben több az agyi áram egy mérhető testi rezgéstől? Mint minden élő rezgés, ez is csupán a sugárzás egyik formája, mert minden sugárzás rezgésben nyilvánul meg, tehát lé­nyegében rezgés. Ha ilyen rezgés mérhető módon többé már nem létezik, az orvos szerint halált jelent. Látják tehát: a tudomány ugyan elég pontosan megál­lapítja, hogy mikor áll be a halál, mégis csak a tényt látja, s nem ismeri fel még annak valódi jelentését.

Ahogyan azt már a mély álom fokozatos eléréséből meg lehet állapítani, a test sugárzásának csökkenése nem áll be hirtelen. Ha eltekintünk azoktól az esetek­től, amikor a test erőszak következtében semmisül vagy csonkul meg, akkor egy pergő, gördülékeny folyamatról van szó, mintha egy elektromágnes ára­mát lassan és fokozatosan csökkentenénk és végül ki­kapcsolnánk. Ebből látható, hogy miért annyira nehéz a halál időpontját pontosan megállapítani. Korábban úgy gondolták, hogy akkor áll be, amikor a légzés megszűnik, később, ha a szív megáll. Manapság az az elfogadott, hogy az ember akkor halott, amikor megszűnik az agyi áram. De hol van valóban a vége? Hogyan lehetséges az, hogy a „klinikai halottak" újra életre tudtak kelni?

Vessünk azonban egy rövidke pillantást az ellen­kező irányba. Hogyan történik mindez a földi életbe való belépésnél? Az orvostudomány itt sem tudja egyértelműen megmondani, hogy mikor kezdődik az emberi élet. Éppen a terhességmegszakítás kérdésének kapcsán vetődtek fel a legkülönbözőbb vélemények. A magyarázat itt is abban keresendő, hogy a kialaku­lóban lévő földi test fokozatosan erősödő kisugárzása addig vonzza a lelket egyre közelebb magához, amíg a közöttük létrejött mágneses összekapcsolódás tartóssá nem válik. Ennek kétségbevonhatatlan ismérve a mag­zat első megmozdulása az anya méhében. Most a lélek már teljesen uralmába vette a testet, és mozgatni is tudja.

Így a „klinikai halál" is csak ama pillanat, amikor a test túlságosan lecsökkent kisugárzása a léleknek már nem teszi lehetővé, hogy a test funkcióit még mérhető szinten fenn tudja tartani. De miként az életbe való belépésnél a test és a hozzá közeledő lélek közötti sugárzási kapocs fokozatosan erősödött, úgy annak az oldása sem történik meg végérvényesen addig a pil­lanatig, amit mi halálnak tartunk.

Eddig megbeszéltük, hogy mitől áll be a halál. Attól, hogy túl gyengévé vált a sugárzási kapocs. Most pedig azzal fogunk foglalkozni, ami a haldoklás ideje alatt voltaképpen történik. Ezt újra a Grál Üze­net, „Az Igazság Fényében" című alkotásból kölcsön­zött szavakkal szeretném ecsetelni:

„Amikor a lélek leválik a testről, mint mozgásra képes rész, a földi testből elvonzza az asztrális testet is. Képle­tesen mondva: amikor a lélek kilép a testből és távolodik el tőle, kihúzza a földi testből az asztrális testet is. Így tűnik. A valóságban ezt csak leválasztja róla, mert soha semmilyen egybeolvadás nem történt, csak egymásba csúszás, úgy mint egy kihúzható messzelátóban.

A lélek ezt az asztrális testet nem viszi magával tál messze, mivel ez nemcsak benne, hanem a földi testben is rögzítve van, és ezenkívül a lélek, amelyből a tulaj­donképpeni mozgás kiindul, az asztrális testből is ki akar válni és így tőle is el akar távolodni. Ezért az asztrális test a lélek földi testétől való leválása után mindig a földi test közelében marad. Minél messzebbre távolodik el a lélek, annál gyengébb lesz maga az asztrá­lis test is, mígnem a lélek állandóan növekvő távolodása végül az asztrális test bomlását és széthullását eredmé­nyezi, ami viszont közvetlenül a földi test szétesését vonja maga után, miként annak keletkezését is az befo­lyásolta. Ez a normális, a törvényszerű folyamat a Te­remtésben."

Engedjék meg, kérem, nagy jelentőségére való tekin­tettel, hogy a magyarázatot még egyszer összefoglal­jam. A test túlságosan gyengévé vált sugárzása miatt az egymásba csúszott burkok kapcsa feloldódik. Ezek a burkok bizonyos tekintetben kireteszelődnek, s mint a léggömb, amelyet többé semmi sem tart vissza, a lélek elillan a testből, mint annak legkönnyebb része. Vele együtt eltávolodik azonban a finomanyagú bur­kában lévő Szellem is. A Szellemnek, lévén a Szellem az egyedüli Élő az emberben, volt ugyanis módjában a test felépítési formáját összetartani, mind az asztrális, mind a földi durvaanyagú területen belül. Ha a vele való kapocs feloldódik, ezeknek a formáknak újra szét kell hullaniuk.

Nos, az imént felolvasott idézetben szó volt arról, hogy ez a folyamat a Teremtés törvényei szerint megy végbe. A lélek leválása tudniillik nem zajlik le mindig ilyen egyszerűen. Szeretném még egyszer felhívni fi­gyelmüket arra, hogy a lelket nemcsak a kölcsönös kisugárzás tartja sűrűbb burkaiban, hanem már az elő­zőekben említett „ezüst zsinórnak" nevezett közvet­len vezeték is, amely, mint tudvalevő, az asztrális, és ezáltal a földi testtel is kapcsolatban áll. Azt, hogy a lélek a földi testből ne csupán kicsúszni tudjon, hanem tőle teljes egészében el is válni, döntően függ a lélek finomanyagú testének és homogén kötelékének („ezüst zsinór") az állapotától, ami viszont teljes mér­tékben az egyén Szellemének a jellegétől függ.

Ha az ember saját akaratából kifolyólag erősen földi beállítottságú, ha nem akar a halál utáni további élet­ről vagy egy finomanyagú világról semmit sem tudni, akkor a saját beállítottsága következtében ez az „ezüst zsinór" sűrűvé válik és csak nehezen tud elsza­kadni. Az elszakadás így bizony több napig is eltart­hat. A kötelék sűrűségének következtében az ilyen embernek még éreznie kell mindazt, ami földi testével történik. Ebből az következik, hogy a hamvasztásnál sem marad teljesen érzéketlen.

A Fény felé törekvő nemes Szellemnél azonban, aki a továbbélés meggyőződését magában hordozza, a kötelék hamarosan olyan lazává válik, hogy semmi­lyen fájdalmat nem továbbít, sőt a haldokló még az utolsó testi fájdalmak alól is fölmentést nyer.

Ebből tehát láthatják, milyen iszonyatosan fontos ezekről a dolgokról tudni. A halál kérdéséhez való hozzáállásuk hozzájárul ahhoz, hogy a lelkük a testük­ről majd egy napon milyen könnyen vagy nehezen válik le. S ebben megmutatkozik az is, hogy mennyi bajt okoz a halál folyamatáról való tudás hiánya. 

A kórházakban habozás nélkül végeznek tetembontást, állítólagos hullákat boncolnak, és ami még ennél is rosszabb, amióta az orvostudomány megvalósította a szervátültetést, a haldoklóban egy pótalkatrészraktárt lát. Ezt sok intézmény és közéleti személy is támo­gatja, sőt a szervek kivételének engedélyezését a félre­tett testből kötelességnek tartják. Semmit sem lehet mentségül felhozni olyan jóindulatú indítóok ellen, amely az adományozót ilyen tettre vezeti, jóllehet -magasabb szempontból nézve — az adományozottnak ez mitsem használ. Minden adományozónak azonban tudnia kell, hogy tettével mit vállal magára. A szerv kivételének a pillanatában az ember még nem „igazán halott", különben a szerv nem lenne többé felhasznál­ható. A szervátültetésnek tudvalevőleg közvetlenül a vélt halál után kell megtörténnie, hogy a szerv még használható legyen. A kötelék mindenesetre e pillanatig még teljes egészében nem szakadt el. Ott, ahol az illető ember természetéből kifolyólag az összekötő zsi­nór sűrűsége még alkalmas arra, hogy fájdalomközve­títő legyen, a beavatkozás fájdalmat fog okozni. Ezért különböző rítusok, különösképpen természeti népek egy minimális határidőt iktatnak a halál és a sírbatétel, esetleg az elhamvasztás közé.

De az összekötő zsinór megszabott időtartamú meg­léte a halál után egyúttal még arra is magyarázatot ad, hogy a thanatológusok által megkérdezett szemé­lyek, akik közül többet „klinikailag holtnak" véltek, miért tudtak újra visszatérni az életbe. Az összekötő zsinór ezekben az esetekben még nem teljesen vált le.

Ez a természetszerű folyamat magyarázatot ad a feltámadás állítólagos csodájára is, mint amilyen pél­dául Lázár feltámasztása is volt. A Teremtésben semmi sem történhet, ami a benne működő törvényeknek nem felelne meg. A földi életbe mindig csak az tud visszatérni, akinek a Szelleme és a földi teste közötti „vezetéke" még megvan, ami újra lehetővé teszi a földi testbe való belépést. Az ilyen eseményeknél a csodálatos abban a számunkra megfoghatatlan erőben rejlik, amely egy ilyen visszatérést lehetővé tesz. A Dr.Moody által felhozott esetekben ez az erő túlvilági volt, míg Lázár esetében Jézus által ennél is több, isteni eredetű.

Éppen a Jézus által véghezvitt, halottfeltámasztásokról szóló bibliai elbeszélésekből lehet felismerni, hogy a lélek és a földi test közötti kapcsolás újbóli megerősödéséhez annál nagyobb nyomatékra van szükség, minél messzebb távolodik el a lélek a testtől. Jairus lányának, aki éppen akkor halt meg, Jézus egy­szerűen csak ennyit mond (Lukács 8/54): „Leányzó, kelj fel!"; a naini özvegy fiának, akit éppen a sírhoz visznek, már nagyobb nyomatékkal mondja: „Ifjú, néked mondom, kelj föl!" (Lukács 7/14); végezetül pedig Lázár esetében, aki már 4 napja a sírban feküdt, Jézus imádkozik, mielőtt fennszóval kiáltaná: „Lázár, jöjj ki!" (János 11/41-43).

Ezzel kapcsolatban még utalnom kell valamire, amiről tudnunk kell, és amire figyelnünk rendkívül fontos. Többször megesik ugyanis, hogy a haldokló szobájában a közeli hozzátartozók hangos jajveszéke­lésbe törnek ki, és arra akarják a távozandót rábírni, hogy még mondjon valamit. Bármennyire is érthető e magatartás az ő szempontjukból, tudtukon kívül a haldoklóval szemben mégis tapintatlanok. Hiszen így felébred benne a vágy, hogy a hozzátartozóival újra megértesse magát. De megértetni magát már csupán a durvaanyagú teste által tudja, amelyről éppen most szándékozik leválni. Vágya viszont az elszakadás fo­lyamata ellen hat, hiszen a távozó így újra a durva­anyagú testéhez köti magát. Ez az összekötő zsinór újult sűrűsödéséhez vezet, ami ismét jobban tudja vezetni a fájdalmat. Az ilyen óhaj révén a haldok­ló földi testéhez újra erősebben kötődik és rákénysze­rül annak fájdalmait is újra érezni. Mivel akadályként közbelépett a haldokló saját akarata, ennek az az ered­ménye, hogy a halál folyamata előre be nem látható időre meghosszabbodik, s olykor sor kerülhet még napokig eltartó haláltusára is. Ezért a halottas szobá­ban feltétlen nyugalomnak kell uralkodnia, s a pillanat jelentőségének megfelelő méltóságteljes komolyság.

Remélem, hogy minden komolyan gondolkodó ember, aki megértette, hogy mi történik a halál pil­lanatában, le tudja vonni a következtetést. Hiszen a halál nem más, mint az ember újjászületése egy olyan világban, amelyből valaha jött. Igyekezzünk tehát, hogy fájdalmunkkal ne nehezítsük meg szeretteink számára ezt a lépést, mert ez alapjában véve önzés.

És most, hogy mindezt hallottuk, könnyű megér­teni a Dr.Moody által megkérdezett személyeket. Mivel előzőleg már az alvással is foglalkoztunk, az élménybeszámolókat rendszerezhetjük. Az élmény­beszámolók az alvás és a halál közt lévő tartományban található eseményekre vonatkoznak. Akadnak közöt­tük olyanok, amelyek nagybetegektől származnak. Ök az élet és halál küszöbén már korábban elhalálozott hozzátartozóikat látták, vagy túlvilági segítőket ész­leltek és ezekkel beszéltek. Végül olyan emberek el­beszélései következnek, akik már a testükön kívül voltak. Ezek közül némelyeket „ klinikai holttá" nyilvá­nítottak. De egyikük sem volt igazán halott közülük, vagyis az összekötő zsinórjuk még nem szakadt el. Éppen ezzek az elbeszélések — az élettől a halálhoz vezető út közbeeső állomásai — egészítik ki annak a gördülékeny folyamatnak a képét, amelyről a fentiek­ben már szó volt. A napi benyomásokkal átszőtt, min­den éjszaka átélt álomképek, a halálos beteg túlvilági képei, majd a földi testből való kilépés, aminek követ­keztében az élmények, amelyeket a halottnak vélt em­berek éltek meg, egyre gazdagabbá válnak, és végül a halál, úgy sorakoznak fel, mintha egyetlen útvonal állomásai lennének.

Ezért Dr.Moody is helyes megállapításra jutott: „Úgy tűnik általában, mintha azok, akik „halottak" voltak, tartósabb és teljesebb élményt szereztek volna, mint azok, akiket a halál csak megérintett. S közülük is azok, akik hosszabb ideje voltak „halottak", mesz-szebbre jutottak, mint azok az emberek, akiknél a „halál" rövidebb ideig tartott." Ez tehát éppen azt mondja, hogy minél jobban oldódik és ennek okáért minél messzebbre távolodik el a lélek a testből, annál több túlvilági benyomás éri.

Ezért az olyan személyek, akik mások számára lát­hatatlanok voltak — tehát a halálos betegek látomá­sai - még nagyon közel helyezkednek el az álmodók túlvilági élményeihez. A nagybetegek testének sugárzása nyilvánvalóan annyira lecsökken, hogy a lélek valamivel jobban tud oldódni, mint az álomban. így sokkal tisztábban, pontosabban látja a túlvilágot, s nem keveri azt össze az agy által rögzített napi benyo­másokkal, amint az álmainkban gyakran megesik.

A következő megdöbbentő új tapasztalat a „testen­kívüliség", a testen kívül való létezés állapotának az élménye. Itt a lelket a test sugárzása már nem tartja eléggé össze a testtel, az asztrális testet a földi testből már ki is húzta és maga az ember, a Szellem ezen az asztrális testen keresztül tekint most vissza a földi tes­tére. Az ilyen állapotban lévő személyek láthatták, mi történik földi testükkel, hallották a körülállók szavait, sőt fel tudták ismerni gondolataikat, még mielőtt eze­ket kimondták volna. Hogy lehetséges ez?

Itt is valami teljesen természetes dologról van szó. Ahogy a durvaanyagú földi testünk, a durvaanyagú szem és a hallás durvaanyagú „berendezése" által saját jellegének megfelelő érzékszervekkel rendelkezik, ugyanúgy az asztrális és a finomanyagú testünknek is megvannak a nekik megfelelő, velük homogén ér­zékszervei. Mindazonáltal csupán Szellemünk az, amely a mindenkori legkülsőbb burok érzékszervei segítségével lát, hall, vagy érez, tehát nem a szemünk vagy az orrunk önmagában. Az asztrális testben talál­ható Szellem tehát annak érzékszervein keresztül érzé­kel.

És itt elvileg egyszer s mindenkorra tisztáznunk kell, hogy egyáltalán milyen jellegűek ezek a túlvilá­gok, amelyek az asztrális szinttel kezdődnek, s mi kü­lönbözteti meg őket a mi világunktól. Korábban már említettem, hogy a földi világunk sugárzásból kelet­kezett sűrűsödés. De a sűrűsödés azt jelenti, hogy a könnyűség, a mozgékonyság csökken, tehát az anyag lassúbb, nehezebb mozgású lesz. Minden földi anyag­nál, amely olvad, párolog, gázokká alakul, ezt egy fordított folyamatként figyelhetjük meg. Elanyagtalanodásuk, növekvő könnyűségük állandóan gyorsuló mozgást eredményez az anyagok atomjain belül. Másképpen mondva: a kifinomultabb, könnyebb for­mák végtére csupán állandóan gyorsuló mozgásálla­potok. És most gondoljanak kérem egy rádió-vevő­készülékre. A rádió mint vevőkészülék különböző hullámsavukat fog: középhullámokat, rövidhullámo­kat, ultrarövid hullámokat. Ha a rádiót átkapcsoljak egyik hullámsávról a másikra, a készülék egyszerre csak magasabb rezgésű, tehát élőbb rezgéseket képes érzékelni, amelyek korábban hozzáférhetetlenek vol­tak szamára. Az az oka, hogy most erre a hullám­hosszra van beállítva, azaz a hullámok vételére szol­gáló berendezés jellege megegyezik a rezgések jellegé­vel, és ezért venni tudja azokat. Mi is magunkban hordozunk különböző hullámsávok vételére alkalmas vevőberendezéseket a földi testünk, az asztrális és lelki testünk alakjában. A „testenkívüliség" ezért mindenek­előtt „átkapcsolást" eredményez a közvetlenül hozzá kapcsolódó magasabb rezgésszámú hullámsávra. De a határ itt nem annyira szembetűnő, mint a rádió-vevő­készülék esetében. Az átmenetek jobban elmosódnak. Mivel az asztrális sáv a földihez még nagyon közel van, a távozó ember érzékelésében átmenetileg még mind a két oldal egyszerre van jelen. Bár az illető kezd már lassan átváltani a másvilág „rezgéssávjába", fel tudja ismerni a gondolatokat, amelyek rezgései ebben az asztrális sávban fekszenek röviddel szavakká alaku­lásuk előtt, főleg, ha már annyira besűrűsödtek, hogy közvetlenül a kimondás előtt állnak. Közben a földi dolgokat is még képes látni és hallani.

De saját magát már — sajnos — nem tudja többé észrevehetővé tenni. Ha eddigi fejtegetéseimet végig­kísérték, világossá válik, hogy ez másképpen nem is történhet. Hiszen a földi kommunikáció eszköze a fizikai test, amelyből a haldokló az imént már kicsú­szott, és ebben a fázisban többé már nem tudja moz­gatni. Általában már maga az asztrális testi burok sem látható a mi durvaanyagú földi szemeinkkel. A sza­vak, amelyeket a távozó lélek alkot, olyan rezgéstar­tományban maradnak, amelyben a földi érzékszer­veink éppúgy érzéketlenek, mint a minket mindunta­lan körülvevő rádió- vagy televízióhullámok észlelésére. Földi testünk ugyancsak érzéketlen marad a távozandó lélek asztrális vagy akár finomanyagú testének érintésére is. Aki anélkül távozott el, hogy erről a folyamatról bármit is tudott volna, annak az „engem már nem hallanak, engem már nem látnak" állapot fájdalmas és gyötrelmes tapasztalat. Látja hoz­zátartozóit szomorkodni, és szeretne nekik odakiál­tani: „Mit csináltok, hiszen még élek!", látja az orvo­sokat, amint testével foglalatoskodnak, és szeretné őket elkergetni, de senki sem vesz róla tudomást. A halál folyamatáról mit sem tudó ember ebben a köz­beeső tartományban ugyan élőnek érzi magát, de egyúttal azt is érzi, hogy mindenki kitaszítja az „élők sorából". Mindez szörnyű elhagyatottságot ébreszt benne.

Ebből felmérhetik, mennyire értelmetlen, ha az ember mindent elfojt, ami a halállal összefügg, mintha minket e földi életben éppen ez a legelkerülhetetle-nebb dolog egyáltalán nem is érintene.

Még manapság is, amikor az ember végre már haj­landó a tabukat feloldani, továbbra is csupán annak a határán ragad meg, amiről azt hiszi, hogy „tudomá­nyosan" még bizonyítható. Nagyon fontos azonban az embereket fenntartás nélkül felvilágosítani mindar­ról, ami a halál pillanatában és utána történik, mert mindez elválaszthatatlanul hozzátartozik létünk nagy egészéhez.

Hiszen ezt a küszöböt egyszer mindannyiunknak át kell lépnünk, nem jobb hát, ha ezt tudatosan tesszük, ahelyett hogy az ismeretlenbe lennénk kivetve?

De nem csupán a halál órája végett kell készülnünk, hisz az mindegyikünknek elérkezik, hanem már jóval előtte is lényeges számunkra ez a tudás. Az emberek a temetésen koporsót kísérnek! De az úgynevezett gyászolók közül mily kevesen emlékeznek valóban szeretettel az elhunytra s a gyászmenetben gyakran mi mindent összelocsognak-fecsegnek! Bezzeg, ha tud­nák, hogy az elhunyt talán még közel van, s hallhatja őket, másképpen viselkednének.

Térjünk vissza Dr.Moody könyvéhez, az „Élet a halál után"-hoz. Az általa megkérdezett személyek közül sokan jóval többet átéltek, mint csupán a „tes­tenkívüliség" állapotát. Amint „mélyebben behatol­tak a halál világába", figyelemreméltó élményben volt részük: úgy érezték, mintha egy sötét szoroson, völgyön, fekete csőben vagy alagútban haladtak volna. Bármennyire is nehéz földi fogalmakkal kife­jezni túlvilági élményt, abban az érintettek egyönte­tűen megegyeztek, hogy úgy érezték, mintha testük­ből „ki lettek volna húzva", illetve visszafelé a földi életbe, „be lettek volna abba húzva". Itt tehát már a következő fázissal van dolgunk, mégpedig a finom­anyagú lélek eltávolodásával az asztrális testből, tehát az ebből való kihúzással. Az átmenet, illetve az eltávo­lodás e pillanataiban a Szellem már nem lát sem a földi vagy asztrális test szemével, sem pedig a most felsza­baduló finomanyagú test szemével. Ezért van átme­neti benyomása a sötétségről. Olyan, mintha az ember egy felvonóban két emelet között lenne. Innen nem lát ki, s meg kell várnia, amíg felér a következő eme­letre.

Hogy a következő emelet, amelyre a lélek most lép, lényegében egy gyorsabban rezgő világ, megerősíti az az akusztikai élmény is, amit a megkérdezett szemé­lyek a „kihúzattatásnál" szereztek. Valamilyen zajfélét hallottak, mintha harang kondult volna, vagy valami­lyen zúgás, morajlás, ütés hallatszott volna, s ezután hirtelen egyszercsak egy új világ fényében találták magukat. A földi világ eltűnt. De hiszen mi már számtalan földi jelenségből tudjuk, hogy ahol két el­térő gyorsaságú mozgás találkozik egymásai, ott ilyen akusztikai effektusok keletkeznek. Gondoljunk csak a pezsgősüveg felbontására, az ostor pattogására vagy — még pontosabban — arra a csattanásra, amely akkor hallatszik, amikor egy szuperszonikus repülőgép át­lépi a hang sebességét. A lélek számára is éppen olyan az új létezési formájába való belépés, mint a hangfal áttörése. Egy gyorsabb rezgésszámú világba vált át.

E gyorsabb rezgésnek a következménye az idő fo­galmának a megváltozása is. Ebben is az alvás és halál közötti rokonságot látjuk. Hiszen az élmény gazdag­sága gyakran már az álomban sem fedi az eltöltött földi időt, s úgy tűnik, hogy sokkal tovább álmod­tunk. A Dr.Moody által megkérdezett személyek egyike így foglalta össze az idevonatkozó túlvilági élményeit: „Mihelyt az ember földi testéből kiszaba­dult, az az érzése, hogy minden felgyorsul." Tulajdon­képpen ez is teljesen magától értetődő, és nem is lehet másképpen. Hiszen a lélek finomanyagú teste a gyor­sabb önmozgás miatt könnyebb, tehát áteresztőbb, és ez az élmények megnövekedett befogadóképességét vonja maga után. Mert voltaképpen mindaz, ami tör­ténik, sokkal közvetlenebbül hat a Szellemre a kisebb sűrűségű burkon át. Képes arra, hogy ugyanazon idő alatt jóval többet fogjon fel, illetve át tudjon élni, mint mi, mert minden történés sokkal közvetlenebbül képes a Szellemet megindítani. 

Alapjában véve itt ugyanarról a törvényről van szó, amelyet a Földön mi is megfigyelhetünk: minél magasabb rezgésszámú az áram, amellyel egy vezetéket táplálunk, annál több beszélgetést tudunk rajta egyidejűleg átvinni; minél magasabb frekvenciájú a fény, amellyel a felvételt ké­szítjük, annál több részletet fog a kép mutatni. A legérthetőbb példa erre a lézersugár. A látszólag annyira talányos mondás: „mintha ezer év egyetlen nap volna", könnyen áttekinthető, természeti törvények­ben gyökerező magyarázatot talál ebben a megnöve­kedett érzékelőkészségben, amely minden gyorsabb mozgás sajátja.

A túlvilágon megváltozott időérzetünk azonban nagyon is világosan mutatja, hogy az idő fogalmát illetőleg téves elképzelés rabjai vagyunk. Az időn általában percet, órát, napot és évet értünk. De ezek alapjában véve csak mértékegységet jelente­nek, ami a Föld Nap körüli keringéséből adódik. Persze mindegyikünk tudja, hogy egy óra nem min­dig egy órát jelent, hogy a boldogság egy órája rövid­nek tűnik, míg a fájdalomé örökkévalóságnak. Az élmények tömkelegében repül az idő, de ha tétlenül várakozunk, bizony csak vánszorog. Nem az az idő, amit az óra mutat, sem amit a naptár jelez, hanem mindannak az összessége, amit benne át tudunk élni, el tudunk raktározni. Hugo von Hofmannsthal ezt nagyon találóan juttatta kifejezésre, amikor azt mondta: „Aki intenzíven átéli az eseményeket, az meghosszabbítja életét." Ezért olyan fontos, hogy azoknak a túlvilági élményei által, akik rövid időre eltávoztak, ez az ismeret tudatosuljon és elmélyüljön bennünk. Hiszen ez már az első lépést jelenti, az állan­dóan újra és újra föltett, az élet értelmét kutató kérdés megválaszolása felé. Látjuk tehát: Élni annyit jelent, mint átélni, tapasztalni.

Ennek kapcsán különös jelentőséget nyer egy to­vábbi tapasztalat is, amelyre szintén a „halál és az élet közötti ingázók" tettek szert. Azt tapasztalták tudni­illik, hogy a túlvilágon csak egy teljesen más jellegű tudás számít. Ez mélyebb; úgy mesélik, mintegy a „lélek által szerzett tudás", amely azokra az okokra és összefüggésekre vonatkozik, amelyek a „világot be­lülről tartják össze". A tudás ilyen fajtájának a meg­szerzése, — ígymondták nekik a túlvilági segítők - már itt a Földön is a legfontosabb lenne. És ennek nem csupán gondolkodásra kellene késztetnie minket, hanem föl is kellene bennünket ráznia. Ez pontosan mutatja, mennyire téves a műveltségünk, életünk mennyi sok drága idejét fordítjuk alapjában véve tel­jesen jelentéktelen dolgok megtanulására. Tudniillik éppen itt húzódik az ész és a Szellem közötti válaszvo­nal.

Amit tanulás révén sajátítunk el, hasznos ugyan az ész számára, de mivel ez az agy sejtjeiben raktározódik el, hátramarad a földi testünkkel. Csupán amit át­élünk, bensőleg átérzünk, ami Szellemünket ekképpen megindítja, az hatol belénk, azt tudjuk magunkkal vinni. Mégis az ész egyoldalú fejlesztése miatt szenved manapság az egész emberiség. Pompás műszaki dol­gokat viszünk véghez, de hiányzik belőlünk a képes­ség, hogy uraljuk és bölcsen használjuk őket, mert ahelyett, hogy a Szellem vezérelne bennünket, földi eszközének, az észnek, engedtük át a vezetést. Ezért állandóan beavatkozunk a természet folyamataiba anélkül, hogy azok következményeit be tudnánk látni, mert hiányzik a Teremtés felépítéséről való igaz isme­retünk. Goethe Faustjának megrázó tudása, sajnos mind a mai napig nem vesztett érvényéből:

„Oh, boldog, ki még remélheti, hogy e tévelygések tengeréből felbukkan.

Amit az ember nem tud, szüksége épp arra van, s amit tud, az számára használhatatlan!"

Mindazok, akik a földi világot elhagyták, mialatt testükből ideiglenesen távol voltak, átélték odaát egy szeretetteljes, fényesen sugárzó lény közelségét, aki­nek közvetítésével, visszatekinthettek földi életükre. Közben teljesen egyedül tudatára ébredtek, hogy éle­tükben mennyi tévedés volt, másoknak — még ha gyakran nem is tudatosan — mennyi fájdalmat okoz­tak, és mennyi időt fecséreltek el haszontalanul. Töb­ben közülük kifejezetten nem szívesen tértek vissza földi életükbe, és megmentőiknek még indulatos szemrehányásokat is tettek. De mindazok, akik voltak már „odaát", azzal a szándékkal tértek vissza, hogy a jövőben másként, tudatosabban fognak élni.

Tulajdonképpen ezt tartom a legfontosabbnak abból, amit e halál utáni életről szóló élménybeszámo­lók adhatnak nekünk. Hiszen az élet e visszapergetése, a hibák belátása és az ebből eredő következtetések világos tanújelei a felelősségnek — egy olyan felelős­ségnek, melyre a Szellem azon nyomban ráébred, mi­helyt a földi világ bilincseit lerázta. Ekkor ugyanis intellektuális tépelődései a földi hasznosságról s az ösz-szes kételye magától megszűnik. De a felelősségtudat sohasem lehet öncél. Csupán egy feladattal való összefüggésben fejlődhet ki. Tehát az embernek mégis van feladata, de ki mondja meg, hogy mi az?

Éppen itt, e döntő jelentőségű pontban hagynak minket cserben ama könyvek és írások, amelyek a jelenlegi életünk előtti életünkkel és a halálunk után következő életünkkel foglalkoznak: mind a parapszi­chológia, mind a thanatológia. Többet egyik sem tud mondani, mint hogy ez a földi élet csupán átmenet egy sokkal tágabb túlvilági létbe, de mindenekelőtt azt, hogy a halál nem jelenti a véget.

Persze, már ez is mérhetetlenül fontos. Hiszen hal­lották, hogy már annak a tudása is, hogy van további élet, mennyire megkönnyítheti a lélek leválását a földi testről. De jelentősége még nagyobb. Ha egyszer rá­nyitották az ajtót túlvilági létünk teljességére, átpil­lantanak e földi életen túlra. Ezután nem fogják to­vábbra is úgy érezni, hogy minden szállal a földi vi­lághoz kötődnek, mint kötik magukat a Földhöz azzal a nézettel, hogy csakis itt és egyetlen egyszer élnek. Az ilyen emberi magatartás meghozza az eltávozás per­ceiben a maga gyümölcsét. A Földhöz való ragaszko­dás miatt maga a finomanyagú lelki test is sűrűbbé és ebből kifolyólag nehezebbé válik, mert a Föld felé irányuló kívánságai a lehető legnagyobb földközelsé­get igénylik.így túlhaladtunk azon, amit a Dr.Moody által összegyűjtött élménybeszámolók tartlalmaznak. De ne feledjük: ezek a személyek nem haltak meg. Földi testüket csak ideiglenesen hagyták el, s testüktől kisebb vagy nagyobb mértékben távo­lodtak csak el. Vissza lettek e testbe vezetve, ahogyan erről maguk is beszámoltak, és később közülük néhá­nyan valóban meg is haltak. De amikor a leírt élmé­nyeket átélték, nem volt még megbontva az a finom-anyagú összekötő zsinór, amelyről az előzőekben már említést tettem. Ennélfogva a leírt események egy közbeeső területre vonatkoznak, egy rövid időtar­tamú átmenetre. Bizonyítják ugyan a „túlvilág" és a Földön túli élet létezését, de arról nem mondanak semmit, hogy mi történik a lélekkel a földi testtől való végérvényes elválása után, tehát az „ezüst zsinór" szét­hullása után.

 Fejtegetéseim teljes érthetősége érdeké­ben még egy következő fontos lépéssel tovább kell mennem. Ellenkező esetben nagyon is könnyen kelet­kezhetne az a téves benyomásuk, mintha a túlvilág mindenkinek kizárólag örömteli dolgokat kínálna. A finomanyagú „lélek" sorsa a végérvényes elválás után ugyanis a finomanyagú test könnyűségétől vagy ne­hézségétől függ. Annak különbözőségét azonban ön­magunk teremtjük meg a célok által, amelyek felé kívánságainkat irányítjuk. Minél magasabbak e célok s helyesen értelmezett szellemi szférákban helyezked­nek el, annál könnyebb a lelki testünk, s fordítva, minél alacsonyabbakban, annál nehezebb lesz. Ezt ön­magunkon is állandóan újra meg újra megtapasztalhatjuk. A szomorú gondolatok „lenyomnak minket", a földi gondok „megterhelnek", „nyomják szívün­ket", de a nemes érzés, az ünnepélyes hang „fölemel", „szárnyakat ad" és „szívünk könnyűnek érzi magát". Ezek a hasonlatok egyáltalán nem üres közhelyek. Mindegyik egy folyamat tökéletesen ráillő leírása, amelyben a finomanyagú test nagyon pontosan meg­határozott módon vesz részt, mert Szellemünk min­den hasonló rezdülete, a benső érzés, csupán a finom­anyagú test révén tud a földi testben kifejezésre jutni.

Abban a pillanatban tehát, amikor a zsinór, amely minket a földi testünkhöz köt, szétfoszlott, a finom­anyagú „lélek" a mindannyiunk által ismert nehézségi törvény szerint emelkedni vagy esni kezd. Ezt felhaj­tóerőként, illetve a vízben, mint Archimédesz tör­vényt ismerjük, de a legvilágosabban a gázoknál mu­tatkozik meg. Minden földi anyag, ha gáz halmazálla­potúvá alakul át, tehát finomabbá, könnyebbé válik, a nehézségi törvény szerint foglalja el az őt megillető helyet. S e törvényben nyer magyarázatot a me­nnyország és a pokol is, hiszen egy teljesen természetes szétválasztást hoz létre. Minden lélek ugyanis arra a helyre kerül, ahová a nehézségi erő törvénye önmű­ködően vezérli, ahol olyan lelkek veszik körül, ame­lyek ugyanolyan súlyúak, ennélfogva lényegében ha­sonló természetűek. S éppen a magafajtákkal való együttlét jelenti az egyiknek a mennyországot, a másiknak pedig a poklot, ameddig saját akaratából fa­kadó minőségbeni átalakulást önmagában létre nem tud hozni.

Ha megértettük, hogy a földi test szétesése után hollétünket a nehézségi törvény határozza meg, ami automatikusan mindenkor különválasztja az egyneműeket, akkor újra egy nagy lépéssel közelebb jutot­tunk a felelethez arra a kérdésre, hogy mi az élet ér­telme. Tudnillik ezután felismerjük, hogy ez a földi test egy kabát, egy védőfal, amely mint a búvárharan­got súlya, a földi világ durvaanyagúságában minket összetart, és lehetővé teszi, hogy a legkülönbözőbb természetű emberek élhessenek együtt és egymás mel­lett. A Föld ennélfogva gyűjtőhelye, találkozópontja mindannak, aminek különben szétválasztva kell ma­radnia. E tény jelentőségéről a későbbiekben még fogok beszélni.

Látják tehát: a halálról világos képet szerezni, igazá­ból azt jelenti, az életet helyesen megérteni. Dag Hammerskjöld, az Egyesült Nemzetek Szövetségé­nek már elhunyt főtitkára ezt nagyon találóan fogal­mazta meg. Azt mondta:

„Ha a dolgokat alaposan megvizsgáljuk, éppen a halálról alkotott elképzelésünk határozza meg vála­szainkat mindarra a kérdésre, amelyet az élet tesz fel."

Vajon nem tükrözi-e ez a kijelentés még azok tehe­tetlenségét is, akik komolyan gondolkodnak? Még ha tudjuk is, hogy az élet csak a „volt" és a „lesz" két pólusa közé ékelődik, mégis itt és most élünk, és itt és most van szükségünk arra, hogy tudjuk, hol található a felelet az élet kérdéseire.

Most azt mondhatják: Mire vannak a vallások? A tanok valóban eredetiek voltak, alapítóik idejében mind alkalmasak is arra, hogy támaszt nyújtsanak és a bennük közös igazsághoz vezessenek. De mivel azon­nal nem írásban adták tovább, félreértések kerültek beléjük. Azok felfogóképessége, akik a tanokat tovább­adták, valamit megváltoztatott, leszűkített bennük. Az évszázadok folyamán a tartalom végülis egyre job­ban idomult az emberi kívánságokhoz, és a kép olyanná alakult, amilyennek látni akarjuk. Bátorko­dom Önöket példaként arra emlékeztetni, hogy a döntő fontosságú tant, az emberi alakban történő új­jászületésről, reinkarnációról, amely által éppen Isten irántunk, emberi Szellemek iránti szeretete és igazsá­gossága válik érthetővé, az 553-ban Konstanitápoly-ban megtartott zsinat a keresztényi hitvallásból kitö­rölte, méghozá I. Justinianus császár kifejezetten poli­tikai alapokra támaszkodó óhajára.

Csak gondolják meg, kérem: ha annak idején egy maroknyi ember másként dönt, a reinkarnáció ma a nyugati civilizáció számára is természetes lenne. Hi­szen így nem kellene kételyek és előítéletek falait roha­mozni, hogy gondolkodásunkat kiszabadítsuk abból a rettenetes szűkületből, ahová kizárólag e szerencsétlen határozat miatt jutott, amely az összefüggések felis­merésétől és létünk távlataitól fosztott meg minket. Ez az egyetlen példa is bizonyítja:

Az ember jogot formált arra, hogy eldöntse, minek szabad igaznak lennie! Ebből származnak az értelmet­lenségek és hézagok, amelyek megakadályozzák, hogy sok értelmes ember fenntartás nélkül elfogadja a hitoktatást. De az igazságnak a maga teljességében kell meggyőzőnek lennie. Előtte nem lehet semmilyen fenntartás.

Ami mindeme bölcseleti tanokból ránk maradt, azok intelmek és viselkedési szabályok. Többségük­nek magas erkölcsi értéke van. De hiányzik belőlük az összetartó erő, amely lehetővé tenné a világkép kiala­kítását, olyan világképét, amely képes választ adni azokra a kérdésekre, amelyeket egyszerűen nem vizs­gálunk meg alaposan. Ezek a következők:

1) létünk értelme,

2) hogyan tudjuk ezt az értelmet megvalósítani. 

Most mosolyoghatnak és azt gondolhatják: csak ennyi, semmi más? Teljes mértékben tudatában va­gyok annak, hogy a legjelentősebb gondolkodók épp ezen törik már ősidők óta a fejüket. S eközben mire jutottak? Többnyire csak önmaguknak ellentmondó filozófiai tanok létrehozására, amelyek inkább csak arra jók, hogy szülőatyjuk intellektuális képességeit bizonygassák, arra azonban nem, hogy az élet igazi támaszát nyújtsák. Közben — ezt merem állítani — a válaszokat egyáltalán nem nehéz megtalálni, s egyál­talán nem is olyan bonyolultak, mint ahogy tűnnek.

Minden, ami igaz, alapjában véve egyszerű. Éppen az egyszerűségben rejlik az igazi nagyság. Ez az egész egységességének a következménye. Hogy csupán egy-két példát említsek, ma már tudjuk, hogy a növé­nyi, állati és emberi fajok elképesztő sokrétűségének az alapja négy egyforma genetikai építőkőben talál­ható, továbbá azt is, hogy a növények, állatok vagy emberek sejtjei egyazon módon vannak felépítve, s minden egyes sejt, legyen az bármelyik szerv része is, mindig az egésznek a felépítési elvét hordozza magá­ban; tudjuk, hogy a karok, lábak, szárnyak vagy uszo­nyok ugyanazon alapmintából keletkeztek; tudjuk azt is, hogy az atom belsejében ugyanazok az erők mű­ködnek, mint a naprendszerek között, sőt még tulaj­donságaik is hasonlóak. Hát nem arra tanít ez, hogy mindezek egységes törvényeken alapulnak? Hogy csupán a kihatásaik átalakulásai idézik elő ezt a szá­munkra zavaróan ható sokféleséget?

Amire tehát szükségünk van, az az összkép. Ezért kell újból a Grál Üzenetről, „Az Igazság Fényében" című műről beszélnem. Túl messzire vezetne, ha most itt a Szent Grál jelentőségének a magyarázatába akar­nánk bocsátkozni. Képzeletünkben a Szent Grál fogalma valami nagyon magasztossal, szenttel olvad össze. Legyen ennyi elég is, hogy kiérezzük a hívó szó eredetét, amely általa az emberiséghez szól, s megsejt­sük a szemlélet magasságát, amely hasonlíthatatlanul messze mind afelett áll, amit az egyéb túlvilágról szóló ábrázolások felkínálnak. Ezért mondhatta a szerző:

„Be akarom tölteni a hézagokat, amelyek az emberi lelkekben a mai napig megválaszolatlanul állnak és egyetlen komolyan gondolkodó embert sem hagynak nyugton, ha az Igazságot őszintén keresi."

Abból, ami a Grál Üzenetben van, egyet-mást fel­használtam már alapul a halál lényegének és a haldok­lás folyamatának a megvilágítására. Az Üzenet persze sokkal többet tartalmaz és mond. Nemcsak a haláltól való félelmünktől szabadít meg, hanem — ami még fontosabb — az élettől való félelmünktől is. Ha behatóbban foglalkoznak vele megélik e jelentőségét tekintve kifürkészhetetlen mélységű mondat helyén­valóságát, amely a mű tartalmát felvázolja, s amely így hangzik:

„ Üzenetemmel felnyitom előttetek a Teremtés könyvét!"

Nem tudok részletesen kitérni — mint azt bizonyára meg fogják érteni — egy olyan hatalmas kiterjedésű világképre, amely feltárja a Teremtésen át vezető utunkat is. Ezért a továbbiakban is csupán a legfonto­sabbra kell szorítkoznom. S ez — úgy tűnik nekem, miként az már korábban elhangzott — az életünk értel­méről való kérdés. Miatta oly sok ember esik két­ségbe, mert nem tud rá elfogadható választ találni. Éppen e kérdés miatt rohan a végletekbe, a kábítószer képzelt világába, vallási tévtanok sarlatánjainak kar­jaiba, vagy esetleg meggondolatlanul kockáztatja a számára értelmetlen és ezért értéktelennek tűnő életét, sőt el is veti azt magától.

Egyetlen pillantás a Teremtésbe vajon nem sugallja-e már, hogy benne mindennek megvan a maga ér­telme? Hiszen pont az ökológia, a természet összhatá­sával foglalkozó tudomány mutatja, hogy mennyire hat egyik dolog a másikra, egészíti ki és segíti egyik a másikat. A Teremtés óriási háztartásának folytonosan váltakozó játékában minden eljátssza a reá kiosztott szerepet. Hogyan feltételezheti tehát az ember, hogy éppen neki ne lenne semmi rendeltetése e rendszer­ben?

De az élet értelmét kutató minden próbálkozást könnyen az a veszély fenyegetheti, hogy csupán elmé­leti síkon fog mozogni, hacsak el nem jut teljesen nihilisztikus eredményekig. Mi azonban mégsem akarjuk elveszíteni lábunk alól a talajt. Erre nincs is semmi szükség, mert a legnagyobb mindig a legkiseb­ben tükröződik, s minden, ahol e Teremtés nagy Igaz­sága megtalálható, bennünket már itt a Földön máso­lat formájában körülvesz. Bizonyára megfigyelték, hogy állandóan a mindnyájunk által ismert tapasztala­tokra vagy természettudományos ismeretekre utalok. Azért teszem, mert ebből kell felismerniük, hogy a folyamatok, amelyekről szó van, pontosan ugyanazon törvények szerint zajlanak.

Az előbbiekben már elmondtam, hogy az ember magja, valódi énje, a Szellem. Viszont abban az idé­zetben, amelyet a fogalom megvilágítására bemutat­tam, az volt írva, hogy a szellemi világ egy magasabb szinten fekszik, és a Teremtés felső, legkönnyebb ré­szét alkotja. Akkor tehát miért jöttünk mi, szellemi teremtmények e földi világba?

Érzékszerveink, emberi magatartásunk elégtelen­sége magában hordozza a választ. Az ember nem tel­jesen kifejlődött Szellem. Az ő szellemi magva csupán egy magszem, egy szellemi csíra. Mint minden mag­szem, magában hordozza fajtája lehetőségeinek teljes skáláját, de kibontakoztatásuk érdekében fokozatos érlelődésre van szüksége.

S mit tesz a természet azért, hogy egy növényi mag megérjen? A földbe gyökerezteti. A különböző erők, amelyek így hatnak, a magot táplálják és megerősítik.

Ugyanezt tette a Teremtő velünk is. Magszemek­ként kerültünk mi is e földi világba. A növényi éréstől csupán fajtánk különböztet meg. Az anyagi világban azért vagyunk, hogy érleljük a mi egyéni sajátságun­kat, Szellemünket. A földi élmények megélése az anyagi természetű nehézségek legyőzésének állandó szükségszerűségével segít, hogy a bennünk rejlő Szel­lem erejét felismerjük és azt tudatos tevékenységre ösztönözzük. Gondoljanak csak a mondásra „A lélek ugyan kész, de a test erő telén." - Mily sokatmondó a természet törvényeinek alapvető azonosságát te­kintve, hogy még fizikailag is szükségünk van az a-nyaggal való súrlódásra, hogy lépést lépéshez fűzzünk, hogy előrehaladhassunk. S csupán itt, e sűrűanyagú testiség köntösében lehetséges az is — ahogyan koráb­ban már mondottam — hogy különböző szellemi érettségi fokon lévő emberek ugyanazon a szinten tudjanak együtt élni. Ez viszont az élményszerzés olyan sokrétűségét kínálja, ami semmilyen más szférá­ban nem lehetséges. Az élményszerzés sokrétűsége az, amely az érés képességét megkönnyíti és a földi életet oly fontossá teszi.

De hová vezet végül ez a fejlődés? A válasz közvet­len valóságunkból adódik: a mi lényegünknek megfe­lelő szellemi világba, ahová azonban csupán teljesen éretten tudunk eljutni.

Csak figyeljék meg, kérem, a Teremtés felépítését.

Kezdjük rögtön önmagunkkal. A minden sejtben megtalálható parányi szervek önálló ipari üzemek, de ugyanakkor a sejt egészének a részei is. A sejt viszont része a szövetnek. A szövetek szerveket alkotnak, amelyek szervrendszerekbe tömörülnek. Ezek alkot­ják végezetül a testet. Az ember a maga részéről önálló teremtmény, de ugyanakkor része a családnak is, ez viszont része a közösségnek, amely magába foglalja a falut, a népet, fajt, s végezetül az egész emberiséget. Minden ebbe a lépcsőzetes felépítésbe van beágyazva, amely az anyagi világban az elemi részecskétől az ato­mokon és a molekulákon át egészen az égitestekig, a naprendszerekig, csillagrendszerekig fut.

E felosztásban mindenütt megtaláljuk valamennyi létező dolog kettős funkcióját, tehát éppúgy az önálló egészét, mint egy nagyobb rendszer részét is. Ez két látszólag ellentmondó szükségszerűséget von maga után: minden egység saját teljességének az önrendel­kezését és ugyanakkor egy nagyobb kötelékbe való beilleszkedését, integrálódását. Ehhez Artur Köstler természettudós legújabb könyvéből szeretnék Önök­nek idézni .így ír:

„Az önrendelkezés kontra integráció alapállásról... van szó a biológiában, pszichológiában, ökológiában s mindenütt, ahol komplex hierarchikus rendszerekkel van dolgunk, magyarán: mindenütt, bárhová tekin­tünk. Az élő állatban vagy növényben minden egyes résznek a maga egyediségét ugyanúgy kell érvényesí­tenie, mint a társadalom felépítésében, különben a szervezet elveszítené felépítését, és szétesne. De ugyanakkor minden résznek alá kell magát rendel­nie az egész követelményeinek. Egy egészséges szer­vezetben és egy egészséges társadalomban mind a két irányzat a hierarchia minden lépcsőfokán ki van egyenlítve.

Ebben nyugszik az igazolása annak, amire a Grál Üzenet mutat. Ahogy fennáll minden földi dolog ese­tében, ugyanúgy ránk is érvényes, hogy szellemi fejlő­désünk minden egyes lépcsőfokán, Szellemünk addig kibontakoztatott képességeivel, önálló személyiség­ként illeszkedjünk a közöségbe. Nem kevés ember véli úgy, hogy utunk végcélja a nirvána, énünk egy min­dent felölelő erőbe való teljes beolvadása. Téves felfo­gás, hogy az Én valami megsemmisítésre érdemes. Csupán azért keletkezhetett, mert mi itt, ezen az ala­csony földi szinten az Ént többnyire csak mint önzést, egoizmust ismerjük. De hogyan is áll ez föntebb a Köstler idézetben? „Egy egészséges szervezetben és egy egészséges társadalomban mind a két irányzat a hierarchia minden lépcsőfokán ki van egyenlítve." Tehát a Teremtés rendszerében a ránk kiszabott feladatot ne a hibás jelenlegi állapotból, hanem az eljö­vendő egészséges állapotból vezessük le. Ebből az kö­vetkezik, hogy evilágbeli létezésünk célja csakis az lehet, hogy teljesen kiforrott Szellemként személyisé­günket megőrizve vegyünk részt a Teremtés műkö­désében. Minél tudatosabbakká válunk az odavezető úton, annál könnyebb lesz számunkra a beilleszkedés, mert egyre jobban felismerjük, hogy a Teremtés e felépítése annyira tökéletes, hogy benne szolgálva közreműködni egyúttal a legnagyobb önzést is jelenti. Szabad akaratunkból, készségesen járulunk majd hozzá a nagy rend megvalósításához, mert magunk is örömünket leljük benne.

Ha ezt igazán átérezzük, világosan kell látnunk, hogy az emberi Szellem számára semmi sem lehet szebb, mint a szabad akaratú szolgálat. Hiszen „szabad akaratú" éppen azt jelenti, hogy mentes mindenféle köteléktől - erről a későbbiekben még szó lesz — sza­badon követheti saját akaratát, tehát a legbensőbb meggyőződésből cselekedhet. S pontosan ez az ön­kéntes szolgálat szabadítja meg a szolgálat jelentését a reá tapadt idegen akaratnak behódoló szolgai aláren­deltség mellékízétől s a szellemi passzivitás látszatától is. Ez az ember örömteljes, aktív, tudatos vágyakozása az után, hogy valamit szolgáljon, hasznos legyen vala­milyen, a saját személyén kívül álló, mindent felölelő célnak. A vágy, hogy hasznosak legyünk, mindnyájunkban ott rejtőzik a lelkünk legmélyén. Vajon van-e rosszabb egy munkanélküli, egy idős ember számára, mint az, ha nincs semmilyen feladata, ha úgy érzi, hogy nem tudják hasznát venni? Ebben pontosan megmutatkozik, mennyire kívánja Szellemünk, hogy ez a küldetése beteljesedjék!

Tehát az ember személyes célja a fajtája eredetének helyszínére, a Szellem magasan elterülő fényes orszá­gába, kiforrott szellemként való hazatérés, amely mindnyájunk elé ki van tűzve. De a közösség számára ebből minden lépcsőfokon egyúttal feladat is követke­zik. Hiszen az ember, felruházva a fejlődését önmagá­ban hordozó magasabb természetű magjával, már itt is képes és elhivatott arra, hogy összekötő kapocs le­gyen az anyagi világok és a Szellem birodalma között. Ő hivatott arra, hogy a hidat felépítse, amelyen e magasabb világ szépsége és harmóniája a földi világba jut, hogy fölemelje s megnemesítse azt. Az igazi művészet, amely túléli az idők viharait, e feladat telje­sítésének egyik példája.

Hát nem különös? Eltekintve minden aljasságtól, minden iszonyat ellenére, amelyet az ember törté­nelme során az embernek okozott, s még mindig okoz, az emberiesség fogalma számunkra még mindig a felebarátunk iránti szeretetet, tiszteletet és a lelki nemességet jelenti! Kitörölhetetlenül be van vésve ugyanis az emberi Szellembe ez a csírájában előrajzolt képe létének magasabb rendeltetéséről, amely felé fej­lődnie kell.

Megtaláltuk tehát a választ a kérdésre, hogy mi az élet értelme. De még mindig tisztázásra vár megvaló­sításának módja.

Hiszen a valóságban ez a nagy problémánk: e nagy Rendről alig tudunk valamit, pedig számunkra öröm­teli természetességnek kell lennie. Ez bizony a mi hi­bánk. A Teremtés maga a nyelv, amellyel a Teremtő beszél. De ahogyan a gyermek a szüleitől tanulja a nyelvet, hogy megértse, mit kívánnak tőle és mit kell tennie, úgy az embernek magának kell törekednie arra, hogy megértse a Teremtés nyelvét.

Ezért mondja a Grál Üzenet szerzője:

„Tanuljátok meg helyesen ismerni a Teremtést a benne műdödő törvények által! Bennük van az út föl, a Fény felé!"

A csillagos égboltra vetett pillantásunk is azt sugallja, hogy az égitestek megváltoztathatatlan — és általunk csupán ezért kiszámítható — törvények szerint róják útjukat. Itt, ezekben a minden létezőt egy rendszerbe szedő és fönntartó törvényekben — amelyek minket minduntalan körülvesznek - találjuk meg a csalhatat­lan támaszt, amelyet különben mindenhol nélkülöz­nünk kellene. Hogyan is kételkedhetnénk még tehát a Grál Üzenetben található mondat helyességében:

„Az az ember, aki a Teremtést a törvények műkö­désében ismeri meg, gyorsan megfogja érteni benne Isten nagy Akaratát is."

Isten ezen Akaratának felismerése elkerülhetetlen. Hát nem különös? Büntető törvénykönyveinkben ki­mondjuk, hogy a törvény ismeretének hiánya nem ment fel a bűnösség alól. Ez azt jelenti, hogy ha valaki a fennálló szabályok ellen vét, viselnie kell a következ­ményeket. Az ő hibája, ha nem iparkodott a törvényt megismerni.

Csak egyetlen példát említsek: ha valakinek meg is adnánk a gépjárművezetői jogosítványt, megkíván­juk, hogy előtte vizsgán bizonyítsa az ide vonatkozó szabályok ismeretét, mert különben — úgy véljük — saját magát és másokat is veszélybe sodorna.

Mily körültekintőek, mily belátóak vagyunk ilyen esetekben! Viszont nem jut eszünkbe, hogy a Teremtő is lehetett olyan bölcs, mint mi, és a Teremtés e törvé­nyeivel szemben számunkra is ugyanezek az alapelvek lehetnének érvényben.

De hogyan viselkedtünk mostanáig? Mivel e törvé­nyeket természettörvényeknek tekintettük, kutatásu­kat, megismerésüket átengedtük a tudósoknak. Min­ket a legjobb esetben csak addig érdekeltek, ameddig fel tudtuk őket technikailag használni. De a tanulságot mint szellemi teremtmények elmulasztottuk belőlük levonni. így vélekedik Walter Heitler fizikus is, a züri­chi egyetem professzora: „Elérkezett az idő, hogy foglalkozni kezdjünk a metafizikai kérdésekkel, ame­lyek a természeti törvények mögött állnak."

Ismeretállományunk csupán az utolsó három évszázadban megkétszereződött. Speciális területek kezdenek összenőni, egy nagy egység van kialakulóban. Imitt-amott már az egységes gondolkodás irányába mutató jelekkel is találkozunk. Az ember egyre job- ban felismeri a Grál Üzenetben már régóta lefektetett mondat igazát: „Minden, ami a Teremtésben van, kölcsönösen hat egymásra." Ma már a tudósok is egy  „behálózott" világról beszélnek. Nem tehetünk to­vábbra is úgy, minha e hálóhoz semmi közünk sem lenne. Bele vagyunk szőve, nemcsak fizikai testünk, hanem emberi-szellemi mivoltunk révén is, mert a Teremtés minden törvényének állandó érvényessége ránk is vonatkozik. Csupán a törvénynek kihatásai érintik egyszer a földi világot, máskor a finomanyagú vagy a szellemi világot, mindig az érintett jellegnek megfelelő módon.

Erről az egységességről már régóta tudunk is, csak megfeledkeztünk róla. Bizonyára mindnyájan jól is­merik a közmondásokat: „Ki mint vet, úgy arat",

„Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten", vagy „Aki nem hallgat a jó szóra, tanulja meg a maga kárán." Ezek a közmondások sűrített élettapasztala­tok, amelyeket az ember a Teremtés egyik legalapve­tőbb és legfontosabb törvényszerűsége, a kölcsönhatás törvénye által szerzett. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy az említett metaforikus képek képletes tartalmat is hordoznak, és hogy az anyagi és szellemi történés teljesen tudatosan lett közös nevezőre hozva.

Az ember csupán egy-két évszázaddal ezelőtt is­merte fel, hogy ennek a törvényszerűségnek még egy másik, méghozzá jóval messzebbre nyúló jelentősége is van. Tudniillik önszabályozás is van benne, amely az állandó s megváltoztathatatlan rend fennmaradásáról gondoskodik.

Norbert Wiener elsőként tette lehetővé ennek az elvnek a műszaki hasznosítását. O alkotta meg a görög „kybernetes" szóból - amely „kormányost" jelent — a kibernetika elnevezést. Tisztában volt azzal, hogy az általa szerkesztett gépekben, a számítógépek­ben, olyan hatásmódokat utánzott, amelyekkel az élő­lények rendelkeznek. Ezért is adta írásának ezt a címet: „A kibernetika avagy az információátvitel az élőlé­nyekben és a gépekben". Azt azonban nem gondolta, hogy mindaz, ami az élőlényekben lejátszódik, éppen­séggel az Élő-nek a törvényszerűsége.

De mi lehetne élőbb, mint a Teremtés a maga teljességében, amely a legnagyobbtól egészen a legkisebbig állandó mozgás­ban van. Az ember így fokozatosan rájött arra, hogy ezeket az önműködő vezérlőfolyamatokat mindenütt megtalálja, méghozzá nem csupán a természet egész háztartásában, hanem szükségszerűen az ember al­kotta intézményekben is, sőt jelen vannak a törté­nelmi és a gazdasági folyamatokban, a társadalmi struktúrákban, a játékban, a beszédben, az igazság­szolgáltatásban és az emberek közötti kapcsolatokban. Magyarán: semmi olyan nem létezik, ami ne lenne visszavezethető ennek az önműködő szabályozásnak a hatására. Egyszerűen azért nem, mert igenis minden a Teremtés élő voltából ered, és csupán általa tud fenn­maradni. Tehát a Teremtés egész szerkezetének egyik alaptörvényével állunk szemben. így kiváló alkal­munk nyílik arra, hogy szemléltessük, mit is jelent a Teremtést annak törvényeiben megismerni. Meg fog­ják látni, mennyi alapvető kérdés találja meg benne a maga megfelelő válaszát.

A kibernetika törvényszerűségeit manapság fel­használjuk az automatikus berendezések és vezérlő számítógépek minden fajtájánál. Ezek nélkül jelenlegi életünket már bizony el sem tudnánk képzelni. Egyál­talán nem kell ahhoz technikusnak lennünk, hogy a benne működő elvet megértsük. Hiszen akár a hűtő­szekrényen, esetleg a központi fűtésen beállítják a kí­vánt hőmérsékletet, a mosógépen esetleg a mosogatógépen egy bizonyos programot, akár egy elektromos agyba egy meghatározott cél elérésének az érdekében nagy mennyiségű információt táplálnak, csupán a nagyságrend kérdése, nem az elvé. Minden bizonnyal tudják, hogy az ilyen berendezéseket „be kell progra­mozni". Az elv lényege itt is, ott is az, hogy ez a „program"

a) feltétel nélkül, és

b) optimális módon

valósuljon meg, mert minden a program lefolyását zavaró körülmény önműködő visszahatást vált ki, amely a zavarást újra megszünteti. Nos vigyük át ezt az elvet a Teremtés egészére. Már elhangzott hogy ez az elv, mindennemű folyamatban megtalálható, s mi csak műszakilag utánoztuk, Nem tűnik-e vajon úgy, mintha a természet törvényei, amelyeket mi csupán fölfedezünk, tudomásul veszünk, de megváltoztatni nem tudunk, egy „programot" alkotnának, amelynek alapján megy végbe a Teremtés minden folyamata? De honnan van ez a program? Magától nem keletke­zik. Tudjuk, kell, hogy legyen „programátora". Vajon nem kell-e tehát a Teremtőt azon valakinek elképzel­nünk, aki ezt a programot megtervezte s a Teremtésbe betáplálta? Amikor az ember egy számítógépet pro­gramoz, saját akarata szerint teszi, vagyis „program" alakjába önti a saját akaratát. A világnak az önmű­ködő vezérlés hasonló törvényei szerint működő szer­kezete ezért magában hordozza Isten akaratát; AZ Ö AKARATA az, ami természettörvényként jelenik meg.

Emlékezzenek csak vissza: a vezérlő szerkezetek lé­nyegéhez tartozik, hogy biztosítják a cél lehető leg­jobb elérését. Ha ez nekünk egy számítógéppel sike­rül, vajon nem kell-e mégis joggal arra következtet­nünk — a Teremtés nagy összképére alkalmazva a föltevést — hogy ezt a Teremtő is megtehette? Hogy a Teremtés- vagy a természettörvények is a lehető leg­jobbat tervezik? Ez viszont teljesen új, óriási távlatot tár fel. Hiszen a legjobb, az optimális éppen a maxi­málisan elérhető, ennél fogva a tökéletes. E természeti törvényekben mutatkozik meg tehát Isten tökéletes­sége. Általuk nyilvánul meg a törvények megváltoz-tathatatlansága is. Hiszen a tökéletest lehetetlen még tökéletesebbé tenni. Minden változtatás csakis hátrá­nyos lehetne. Ezért tapasztalunk ellenhatásokat min­denütt, ahol ezt a tökéletességet korrigálni akarjuk.

De vajon nem mutatja-e ez azt is, hogy eddig meny­nyire téves képünk volt Istenről? Nincs már helye egy öregúr képének, aki hagyná magát könyörgéseinkkel és koldulásainkkal megindíttatni, hogy elnézést vagy jóindulatot osztogasson. A kép, amit a világ félreis­merhetetlenül nyújt ISTENRŐL, sokkal nagyobb, hatalmasabb és magasztosabb, mint az, amit a mi kic­sinyes emberi gondolkodásunk ki tudott eszelni. Isten mindenhatósága ennélfogva nem a tetszés szerinti „tenni és tétetni képességében" van, amely bennünk a hatalom elképzelésével társul. Az Ő hatalma az a min­dent átfogó egyetemes hatalom, amellyel semmi sem tud huzamosabb ideig szembeszállni megváltoztatha­tatlan tökéletessége következtében.

Ez a Teremtésben mindenütt megtalálható alaptör­vény, az önműködő vezérlés, amely igyekszik minden zavart újra megszüntetni, megmagyarázza a sors fo­galmát is. A sors mindannak a kiegyenlítő, kompen­záló visszahatása, amit mi magunk hoztunk létre. Itt is látjuk, hogy a törvény ismeretének hiánya nem véd meg a következményektől; csupán a hibák beismerése lesz általuk könnyebb, feltéve, hogy nem tudatosan követtük el azokat. Ilyen elmélkedéseknél egyáltalán nem kell elvont fogalmakban mozognunk, hiszen minden egyes természeti folyamatban találunk példá­kat. Ha Önök elhatározzák, hogy lefutnak100 mé­tert, nem tudják megakadályozni, hogy ne ziháljanak, amikor beértek a célba. A megfeszített futás következ­tében csökkent testük optimális levegőellátása, s a test most önműködően kierőszakolja a kiegyenlítést. Csak az egész Teremtésre kiterjedő vezérlő törvények kere­tén belül kell a példa nagyságrendjét megváltoztatni, hogy megtalálják a választ az emberi szabad akarat és sors kérdésére. Jóllehet döntéseinkben szabadok va­gyunk, ezt mutatják a vezérlő törvények, de kötve azok következményeihez. Noha létünk folyamán — itt most tudatosan nem csupán erről a földi életről beszé­lek — már megszámlálhatatlan döntést hoztunk, ame­lyek következményei ugyan nem mindig olyan köz­vetlenül adódtak, mint az előző példánk esetében, gyakran úgy látjuk, hogy az ilyen visszahatások elke­rülhetetlen szükségszerűsége köt, korlátoz bennünket. Ilyenkor kételkedünk akaratunk szabad voltában, s függőségről, sorsról beszélünk. 

Ami a sors elkerülhe­tetlenségéből kifolyólag így mutatkozik, nem más, mint a mi saját érzéseink, gondolataink és cselekede­teink visszahatása, ami nekünk „küldetett", hogy ki­egyenlítsük azt, amit a Teremtés nagy rendjében össze­zavartunk és összebogoztunk. Egy csomót is csak úgy lehet kibogozni, ha a zsinórt újra áthúzzuk a hurkon, amelyből a csomó eredetileg keletkezett. Ezért az ön­gyilkosság sohasem kiút a fennálló nehézségekből, mert nem menti fel az érintett személyt annak a kény­szerűsége alól, hogy kioldja a saját maga által kötött csomót. Még jobban megterheli azt a pótlólagos bűn­nel, hogy az ajándék gyanánt kapott érés lehetőségét elvetette. Hiszen az igazságtalanságnak, amely nekünk büntetésnek tűnik, végül megvan a maga jóval mesz-szebbmenő értelme is: Egy belátásunkra apelláló fel­szólítás, hogy újra visszatérjünk a számunkra egyetlen helyes útra, amelyet saját kárunkra elhagyni készül­tünk. Tehát gondos ösztönzésről van szó az irány hely­reigazítása érdekében. E visszahatásban, amely min­denkinek azt hozza, amit saját maga idézett elő, van megbonthatatlan egységbe kötve Isten igazságossága és szeretete, a MAGÁÉT már a kezdet kezdetén meg­tette azzal, hogy akaratát — amely számunkra is a leg­jobbat tervezi — törvényként e Teremtésbe helyezte. 

Rajtunk áll, hogy az így biztosított lehetőségeket végre észrevegyük, hiszen bennük rejlik Isten mind­örökkön jelenlévő kegyelme, amelyet elég megragad­nunk.

A Teremtéstörvény éppen ezt a megváltoztathatat­lan önműködő hatását ábrázolja; a benne számunkra mindig készen álló segítséget, ám ugyanakkor az ebből adódó szükségszerűségeket is; ezt magyarázza meg a Grál Üzenet, „Az Igazság fényében". Az irá­nyítótechnika, a kibernetika fölfedezése igazolta a fej­tegetések helytállóságát és vele a műben található alábbi mondat jelentését is:

„Csak az az ember szabad, aki Isten törvényeiben él!"

Az indoklás most már érthető: csupán az ilyen ember — tanítja az önműködő kölcsönhatás törvénye — képes elhárítani a fájdalmas, s szabad akaratát korlátozó visz-szahatásokat és tud teljes mértékben részesülni az Isten törvényeiben nyugvó pártfogásban. Jézus eredetéből kifolyólag a megváltoztathatatlan törvényekben nyugvó Igazság egy része volt. Ezért mondhatta nemcsak azt, hogy: „Én vagyok az Igazság és az Élet", hanem azt is: „Aki nincs velem, az ellenem van", mert minden, ami a törvényekbe nem illeszkedik bele, az zavarja a Teremtés állandó mozgásban lévő „pro­gramjának lefolyását".

E törvényekből azt is felismerhetjük, hogy nem szabad meghatározatlan ideig a Teremtés nagy har­móniáját gátlástalanul háborgatni. Az ökológiai folya­matok, amelyek ugyanezen törvények szerint zaj­lanak, világosan mutatják, hogy ha egy helytelen fejlő­dési folyamat egyszer már elindult, egyre jobban fel­gyorsul, mígnem végül eléri azt a pontot, amelytől kezdve a katasztrófa már elkerülhetetlen. Erre pár évvel ezelőtt vezető tudósok már utaltak „A Római Klubnak" szóló jelentésükben. És hogyan járunk el oktatási rendszereinkben? Egy olyan diáknak, aki nem érte el a megkívánt tudásszintet, lehetővé tesszük, hogy vizsgákat, sőt osztályt ismételjen. De ez a lehető­ség véges. A kitűzött célt meghatározott időn belül kell elérni. Ha másképp lenne, csak a lustaságot és az akarat hiányát pártfogolnánk. Ne tartsuk hát a Te­remtőt kevésbé bölcsnek önmagunknál, akik csupán utánozni tudjuk azt, ami a Teremtésben már megvan! 

Nekünk is a reinkarnáció, az újjászületés által megadatott a lehetőség arra, hogy a hibákat, amelyeket az anyagi világban követtünk el, s amelyeket éppen ezért itt kell újra jóvá tennünk, helyrehozzuk. Annak, hogy az előző életeinkre — ez a szempont legyen csak mellé­kesen említve — nem tudunk visszaemlékezni, egyálta­lán nincs semmi jelentősége. Hiszen a tudatos emléke­zés a fehérjék lerakódásával épül ki az agyunkban. Az agy azonban a test halálával szétesik. Amit viszont átéltünk, ami kialakított bennünket, behatolt a Szelle­münkbe, az alkotja nézeteinket, képességeinket, rövi­den személyiségünket, amellyel egy új életbe lépünk, vagy jobban mondva, amellyel létünket továbbfoly­tatjuk. Itt e rövid kitérő után bátorkodom visszatérni az előzőekben már említettekhez. Minden arra utal, hogy nincs meghatározatlan időnk olyan tanulásra, amely minket belátásra késztet. Ilyen szemszögből vizsgálva a tényeket, jellemzőnek tűnik, hogy a „Római Klub" ülése — amelyet Salzburgban tartottak 1979 júniusában — már foglalkozott a Teremtésben fellelhető összefüggések elsajátításának szükségességé­vel, amely nélkül az emberiség fennmaradása kérdé­sesnek tűnik. De itt bezárul egy óriási kör, s egy közös felhívásban összekapcsolódik a túlvilág az evilággal. Hiszen éppen erre figyelmeztették azokat, akik ugyan rövid időre, de már bepillantottak a túlvilágba. Ez megegyezik a Grál Üzenetből az előzőekben már idé­zett szavakkal:

„Tanuljátok meg helyesen ismerni a Teremtést a benne működő törvények által."

Ezek a törvények egyáltalán nem olyan tudálékos gondolkodásrendszert alkotnak, amilyet a teológia és a filozófia kínálnak, hanem egy megingathatatlan, kétségbevonhatatlan, élő valóságot. Általuk — s kizá­rólag általuk — válhat meggyőződéssé az, amit az ember rejtett kétértelműséggel „hitnek" szokott ne­vezni, mert ez a hit nap mint nap a Teremtés e törvé­nyei által van megerősítve. Ezért találjuk a Grál Üze­net első mondatában azokat a szavakat, amelyek az Igazság minden keresőjének a legjobbat, igérik, ami­ben részesülhet.

„A lepel lehull s a hit meggyőződéssé válik."

A hit kérdéseit tekintve ez teljesen új hang. Olyan hang, amelyre fülünknek éppen most különösképpen nyitottnak kell lennie, amikor a tudatlanságunk okozta zűrzavar mindenütt visszahat ránk. Máskülön­ben hogyan találnánk meg belőle a kiutat?

Sok embernek tűnhet keménynek, szinte ijesztőnek a törvények önműködő visszavonhatatlansága, mert — érdekünkben — követelők, igényesek, szigorúak ve­lünk szemben. De nem ismerjük-e mindnyájan a köz­mondás bölcsességét: „Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek."

Amit „Isten malmai"-nak nevezünk, nem más, mint a kölcsönhatás természettörvénye, s a visszahatás biztos bekövetkezése szolgáltatja a bizonyítékot a tör­vény visszavonhatatlanságára. Ennélfogva a vezérlő­technika fölfedezése és a Teremtés teljes egészére való vonatkoztatása csupán modern, műszaki köntösben igazol egy ősrégi tapasztalatból nyert tudást. Ez azt jelenti, hogy a vezérlőtechnika az anyagon kívüli tör­ténésekre való vonatkoztatása nemcsak megengedett, hanem helyes is.

De ez az alapjában véve szeretetteljes szigorúság ugyanakkor próbaköve annak a komoly szándékú hozzáállásnak is, amellyel Önök a kérdésekhez köze­lednek. Hiszen itt dönteni kell: Istent akarják-e a saját képmásukra átformálni, vagy az AKARATÁT akar­ják-e megismerni. Ezért írta a Grál Üzenet szerzője rögtön a műve bevezetőjében:

„Csak azokhoz szólok, akik komolyan keresik az Igazságot."

Sejtem, hogy Önökben, akik létünk alapvető kérdé­seiről való fejtegetéseimet végigkísérték, a komoly szándék megvan.

Gyanítom, hogy most még sok más kérdésük is lenne. Hiszen ebben az előadásban csupán néhányra tudtam kitérni. De a Grál Üzenet sokkalta jobb válaszokat kínál, mint amilyenekkel én szolgálhatok. Sze­retném kifejezetten hangsúlyozni, mert erre többen ismételten felkértek, hogy ez olyan mű, amelyet más tanok alapigazságaihoz való állítólagos hasonlósága el­lenére sem hasonlíthatunk össze egyikkel sem, már azért sem, mert az összefüggések okainak feltárása jóval messzebbre megy. De ne gondolják, hogy bár­hol belekezdhetnek olvasni, mert talán úgy vélik, ezt vagy azt már hallották. Olyan felépítése van a könyv­nek, amely az olvasót rögtön a kezdetétől a látás és átélés új módjába vezeti be. Talán fölteszik maguknak a kérdést, hogy ugyan miért utalok szüntelen a Grál Üzenetre? Megmondom nyíltan, mi ennek az oka, nehogy azt gondolják, hogy talán egy reklámügy­nökségbe tévedtek. 

Minduntalan látnom kell mind magánéletemben, mind jogászi gyakorlatomban, mennyire tehetetlenek az emberek az élet kérdéseivel szemben, mennyit gyötrődnek, hogy ezt vagy azt világosan lássák. Végül kiábrándulnak s úgy vélik, törvényszerű, hogy az ember semmire se kapjon meg­nyugtató felelet. Önöknek is bizonyára akadnak ha­sonló tapasztalataik. Ennélfogva, ha az embernek az a felmérhetetlenül nagy szerencséje volt, hogy keresés közben rábukkant az Üzenetre, úgy találom, egész egyszerűen emberi kötelességem felhívni rá mások figyelmét is, akik az Igazságot keresik. Hiszen napnál világosabban, mindenki számára érthető nyelven készen van benne a gyógyír bajainkra, a válasz kérdé­seinkre. Bátorkodom Önöket biztosítani arról, hogy sem nekem, sem másnak sincs semmi haszna abból, hogy Önök megszerzik-e és elolvassák-e a művet vagy sem. S nem akarja Önöket egyetlen szekta sem, híveivé tenni. Sajnos, manapság kifejezetten hangsú­lyozni kell ezt. Kizárólag önök maguk fogják a műnek hasznát látni. Csak ha majd felismerték az értékét, s ha ezt maguk fogják kívánni, állnak majd rendelkezésükre emberek, akik hasonlóan jártak, hogy segítsenek Önöknek ismereteik elmélyítésében.

Valamit azonban még bizonyára hallani szeretné­nek tőlem: a szerző nevét, amit eddig még nem emlí­tettem. A neve Oskar Ernst Bernhardt, de művét Abd-ru-shin néven írta. Szándékosan nem említettem eddig a nevet, hiszen — őszintén szólva - mit ér a név ismerete? Amikor Jézus egykor a Földön járt, neki sem volt más tanúbizonysága, mint az Ige, az Üzenet, amelyet hozott. Arra nem hivatkozhatott, hogy „ki­váltságos", hiszen csak egy egyszerű názáreti ács fia volt. Azoknak, kellett őt felismerni tanításának jelen­tőségéből, akik követték. így írt a mű szerzője is:

„Ne azt nézzétek, aki az igét hozza, hanem az igét, amit hoz!"

Ha jól meggondoljuk, Hölgyeim és Uraim, iszo­nyúan sok van ebben az egyeden mondatban. E mon­dat vezet rá a zavaros törekvések megkülönbözteté­sére, amelyekkel manapság a szellemi felvilágosítás ürügyén túl gyakran találkozhatunk. Az igaz segítő sohasem saját személyét állítja tanítása középpontjába. Erről a témáról most nem szeretnék többet mondani, különben attól a páratlan élménytől fosztanám meg Önöket, amely a mű komoly szándékú olvasása köz­ben vár Önökre.

Ezzel az olvasmánnyal egy tudatosabb élet felé ve­zető útra lépnek. Ameddig ugyanis saját emberi Szel­lemünkjellegét, sem az utat, sem a célt nem ismerjük, legyünk akármilyen tanultak, a valóságban süketek és vakok maradunk. Érzéketlenül járunk s kelünk, mit sem tudva saját erőnk és annak a Teremtés erőivel való együttműködéséről, s bár fizikailag élünk, Szelle­münk halott. Csak ha már felismertük, hogy létünk belefonódik a Teremtés működésébe, kezdünk mi, s kezd körülöttünk minden szemmelláthatóan élni, hi­szen valóra válik a Grál Üzenet Igéje:

„Hogy az Igazság Igéje Üzenetemben valóban megvan, azonnal felismerhetitek, ha éber szemekkel körülnéztek: hiszen mind az egész eddigi földi életetek, mind az újabb élménytapasztalatok minden egyes pillanata külsőleg és belsőleg teljesen érthetővé válik, mihelyt az Üzenetem szemszögéből világítjátok és vizsgáljátok meg azokat."

Remélem, sikerült rámutatnom a Teremtés élő mi­voltának ugyan parányi, de rendkívül fontos részére, s így létünk tágasságára is. Igaz, a halállal kezdtük, de az élettel - s merem remélni - egy tudatosabb élettel fejezzük be. Ilyen szellemben szeretnék Önöktől el­búcsúzni azzal a mondattal, amellyel a Grál Üzenet hírnöke zárja bevezetőjét. Ez az a mondat, amely fel­öleli egész földi életünket messze túlhaladó emberi fela­datunkat és amelyet Önöknek jókívánságom gyanánt nyújtok át:

„Álljatok élőkként Istenetek csodás Teremtésében!"

Abd-ru-sin, a Grál Üzenet szerzője, írja:

„Az előadásaim olvasója és hallgatója mindig önmagán dolgozzék, rakjon le szondákat, s verjen hidakat az egyik előadástól a másikig, valamint kifelé a nagy és kis világfolyamatokhoz is! Csak így tudja majd a Grál Üzenetet megérteni, és fogja látni, hogy az fokozatosan egyetlen tökéletes egésszé zárul anélkül, hogy akár egyetlen hézagot is hagyna. Az olvasó állandóan az alapelemekre tér vissza minden folyamatban. Mindent meg tud magyarázni, le tud vezetni anélkül, hogy egyet­len mondatot is meg kellene változtatnia ... A Grál Üzenet igéje élő, de csak olyan emberek találnak benne kincseket, akik lelkükben igazi komoly vágyat hordoz­nak. Mindenki mást önműködően eltaszít. Az öntelt és az Igazságot felületesen keresők számára a könyv hét­pecsétes titok marad!"

R.Steinpach, Hogyhogy élünk a halál után